Kellér Andor (1903–1963)

Kellér Andor esetében a születés és elhalálozás helye nem pusztán életrajzi adatot jelent, hanem ennél jóval többet: magatartást és életformát, tevékenységi területet és írói nyersanyagot. Minden ízében budapesti jelenség volt, tanúja, részese és írásaiban továbbhagyományozója annak a jellegzetes pesti legendáriumnak, amely a 19. század végétől – a modern nagyvárosi sajtó megjelenésétől – egészen a fordulat évéig alapvetően befolyásolta a főváros szellemi arculatát. Kellér Andor mindenekelőtt újságíró volt. Igazi író csak pályája második felében lett: a háború alatt zsidó származása miatt ért üldöztetések emlékei nyomán, s még inkább, amikor az ötvenes évek légköre végleg és visszavonhatatlanul elsöpörte addigi világát. Jó ideig hallgatnia kellett. A kiszorítottság évei enyhültén előbb ragyogó kis esszékkel jelentkezik, az emlékezés pillanatkép-telitalálataival a nagy hírű kortársakról: Krúdy Gyuláról, Bródy Sándorról, Hatvany Lajosról, Csortos Gyuláról és másokról. 1956-ban a Dunántúl című folyóirat közli Palásthy titka című kisregényét, amellyel közeli barátait is sikerült meglepnie, néhány kritikusa pedig legjobb írói teljesítményeként értékeli. A Palásthy titkát aztán újabb kisregények követték: az Író a toronyban, a Szomory Dezsőről írott arckép, "ez a – ahogyan Vas István jellemzi – rajongóan kegyetlen bálványrombolás, a csalódott szerelem leszámolása", majd a groteszk Markovits Rodion-portré, a Tökász. A három kisregény együtt 1958-ban jelent meg könyv alakban. Közben – írói átváltozását szokatlan módon dokumentálva – sorra újraírja korábbi riportregényeit, megnemesíti a kalandos történeteket, bennük immár mindenekelőtt a sallangmentesen tárgyilagos ábrázolásra és az anekdota lélektani hitelesítésére törekszik. Így születik újjá a Zöld gyep, zöld asztal, A rulettkirály, A főispán; Szemere Miklós, Gály Lajos, illetve Szemző Gyula életregénye. A változtatás mértékét jól példázza legismertebb könyve, a Bal négyes páholy (Beöthy Lászlóról), amely először 1941-ben jelent meg 174 lapon, majd új alakjában már 477 lapra bővítve került 1960-ban az olvasók elé. A végleges változat azután 1978-ig még négy kiadást ért el. Emlékezéseit és újabb tárcáit A titkos lakó (1962) és a Déli posta (1964) című gyűjteményes könyvek tartalmazzák. Műveiből 1973-ban készült életmű-válogatás: Az élet édes tarkasága címmel.

Írásaiból egy elsüllyedt, színes világ képe bontakozik ki. Sokan megírták, hogy többnyire nem túl nemes anyagokkal dolgozik, s számára láthatóan közömbös, hogy figurái jelentékeny történelmi személyiségek-e vagy névtelen kisemberek, a társadalom számára hasznosak-e vagy haszontalanok. Azokra figyel, akik eltérnek az átlagostól. Hősei – legyenek mágnások, szélhámosok, nagy művészek, zugújságírók, kártyakibicek, nemzetközi hazardőrök, zsokék vagy bukmékerek – egyetlen dologban azonosak, hogy különböznek mindenkitől. Hihetnénk, hogy különösségüket a szerencsejátéktól nyerik; hiszen majd minden alakja vérbeli játékos. Nála mindenki játszik, ki kártyán, ruletten vagy lóversenyen, ki másokkal, ki önnön életével, de folyvást nyer vagy veszít. Annál is inkább így van ez, mert a {304.} játék mindig áttekinthető, önmagáért való, tiszta szabályai szükségképpen ellentmondanak a valóságnak; s az igazi játékos ezért rendre kívül marad a mindenkori valóságon (ritkán talán fölébe is kerekedik), végül is léte egyetlen meghatározó feltétele a játékszabályok elfogadása, mindenekfölött való tisztelete

A játékszenvedély és a hozzá kapcsolódó sztorik furcsasága, a frappáns anekdoták poénjai önmagukban még csak szórakoztató esetek és események, kuriozitásuk esztétikai értékteremtéshez, komolyabb emberi tartalmak felidézéséhez még kevés. S amilyen nyilvánvaló, hogy Kellér Andor írásai nagyobb hányadában szórakoztatásnál, igényes újságírásnál többre nem is vállalkozott, olyan bizonyos az is, hogy legjava műveit végül mégiscsak más minősíti. Itt minden külsőség, a különleges életforma megannyi rekvizítuma áttételes, jelképes értelme. is kap, magasabb cél eszköze lesz, hogy segítségével megelevenedjen és fennmaradjon, megformálódjék és nyilvánvalóvá váljék, hogy valaki utánozhatatlan, megismételhetetlen ember, kiemelkedő egyéniség. Kellér valójában ezért vonzódik hőseihez, ezért szereti úgy ezt a félvilági közeget, mert máshol már alig, de itt még él: a virtus, a nyárspolgári haszonelvet semmibe vevő elegancia, a veszélyes (mindenekelőtt önveszélyes) élet romantikája. Maga is tudja, hogy figurái egytől egyig anakronisztikusak, de még a legrosszabbtól, a bácskai nábob Szemző Gyulától, ettől a középkorból ittmaradt durva "rablólovagtól" sem tud megtagadni némi elismerést. Szemere Miklósról mindenki tudta, hogy ő vívta minden idők legnagyobb kártyacsatáját a bécsi Jockey Clubban; kétmillió-négyszázezer koronát nyert – mérhetetlen vagyont fél óra alatt. De az igazi tét nem a pénz avagy a siker, az igazi tét az életforma maga: a személyiség különleges kvalitásainak teret engedő korlátlan szabadságvágyhoz, az önsorsformálás jogához ragaszkodó nosztalgia Szomory Dezsőről írva sem a nagy íróról, Csortos Gyula kapcsán sem a nagy színészről emlékezik, hanem a hajlíthatatlan, öntörvényű személyiségről. "Mint ember, mint dolgozó is teljesen elképzelhetetlen mai társadalmunkban. Pátzay Pálnak van egy remek meghatározása a közösségbe beolvadni nem tudó emberről Azt mondja róla: dagadt személyiség. És a magyarázat így hangzik: Nem fér bele egy normális ember burkába, kidagad belőle. Ilyen volt Csortos." Az író nem fejti ki, de a néhány excentrikus kép felvillantása után biztosan tudjuk: Csortos önérvényesítő konoksága nélkül művészként sem lehetett volna az, aki volt.

Kellér szereti, de nem idealizálja világát. És ez nagyon fontos, mert legfőbb írói erénye is ebben, az ellenpontozás művészetében kereshető. Nincsen fikciós munkája, kizárólag megtörtént eseményekről, valóságos személyekről írt, a legendát az életrajz aprólékos tényeivel hitelesítve. A Kaszinóban éppen szolgálatos pincérek nevét éppúgy megtudjuk tőle, mint azt, hogy merre nézett a hős szállodai szobájának ablaka. Kisregényeihez nyilván hosszas kutatómunkát végzett, régen elfelejtett újságokban nyomozva adatokért. Pedig elsősorban lélekrajzot ír, nem krónikát, és a legjelentéktelenebb tényeknek is írói funkciót szán. Velük jellemez gesztust és miliőt, s még inkább tőlük kölcsönzi a könnyű sztorikhoz oly igen szükséges komolyságot – a dokumentumháttér adja műveinek valóságfedezetét Szívesen sarkít vagy színez, ezért is törekszik a tárgyilagos szemléletre s ezen belül a pontos fogalmazásra: a csiszolt, a mértéktartó, sőt egyszerű mondatépítésre. {305.} Legjobb műveiben ezekkel – a dokumentatív háttérrel és a stílus tömörségével – érvényes feszültséget, már-már drámai erőteret is képes teremteni. S mert romantika-igényünkre mindig számíthat, ezért múltunkból is maradandóan megőriz valamit.