Román György (1904–1981)

Román György így vallott személyes sorsának tragikumáról önéletrajzi visszaemlékezéseiben (A magányból, 1963): "Engem a sors magányosságra, kiközösítettségre, magányos, mások által meg nem közelíthető örömökre, bánatokra ítélt, s arra, hogy mások örömét, szomorúságát csak eltorzító áttételeken keresztül értsem meg." A korai agyhártyagyulladás és annak maradandó következménye, a süketség nemcsak a gyermek érzelmileg felfokozott világát, félelmeit, képzeletét, játékait határozta meg, hanem az íróét is: "A gyermekkor mindig tiszta – állítja A magányból elbeszélője –, ha utánunk küldi már-már eltűntnek hitt színeit, szagait, formáit, mozgásait, képeit, akkor lerázzuk a szennyet, ami rólatok, érted, rólatok megfertőzött felnőttekről reánk tapadt, s megindulunk a hívogató üzenet felé." Így idézi fel Párizs egyik kirakata a gyerekkort, az ólomkatonákat, a játéknak és fantáziának egy különös világát, így találja meg a felnőtt Román György a "borús, idegen téli városból való menekülés útját, ... a menekülő művészet egyik módját és megjelenési formáját". A "menekülés" mellett azonban, amely jó néhány évig meghatározta festői és írói munkásságát, mindjobban erősödött az a törekvése, hogy rémekkel és tündérekkel benépesített magányát legyőzze. Nem tudott ugyanis belenyugodni abba, hogy munkásságát "ne lehessen összeegyeztetni az emberiség építő törekvéseivel". A Szürke ház (1959) című regényében eljutott annak felismeréséhez, hogy a "politikai reakció elől nem lehet az álmok országába menekülni". A Várkastély a hegytetőn (1967) a gyermekkor regénye, mégpedig a gyermek és felnőtt együttes szemléletéből ábrázolva. Motívumként szinte minden megtalálható itt, ami – az életrajzi visszaemlékezések tanúsága szerint – gyermekkorát is meghatározta: a kalandok, a keresés és az önmagára hagyottság tudata. Mindez pedig bonyolult elbeszélésstruktúrát teremtve úgy épül a regénybe, hogy a történet során túllép a gyermeki lét körén, de megőrzi gyermeki vonásait. Román György magyarázata szerint a "történetet nem a gyermek gondolta végig, hanem egy, a kettő összetevődéséből létrejött lény, aki sohasem volt és sohasem lesz".

Az 50-es évek prózatermése elmozdulást mutat a magánytól mint alapélménytől, felvállalja a társadalmi folyamatokat, de képtelen még az egyén élményévé tenni azokat. A Téli vadászat (1950) novellái és az Ázsiai kikötő (1951) című regény éppen ezért még csupán történelmi illusztrációkként hatnak. Hogy az író maga is elégedetlen volt ezzel a megközelítéssel, azt világosan mutatja, hogy sanghaji élményeit – amelyek részben Ázsiai kikötő című regényének is alapjául szolgáltak – Krajcáros kalandorok (1961) címen újból megírta, immár több gondot fordítva a mélyebb lélektani ábrázolásra, a kalandok élményszerű megragadására.

A művészi szemlélet átalakulását egy köteten belül is jól mutatják A fekete hegyek lakói (1974) novellái, amelyek közé felvette korábbi, önálló novelláskötetének anyagát is (Liliputok lázadása, 1958). A korai, 30-as években keletkezett elbeszélések szürrealisztikus képzeletvilágától egészen az 50-es évek realisztikus {306.} ábrázolásmódjáig terjed a sor. A menyasszonyiruhás lány című elbeszélés például a betegség és halálkultusz szecessziós atmoszféráját érzékelteti, A fertőzöttek báljának viharos táncokat lejtő, oszló tetemei egy szörnyű világ elleni tiltakozásnak abszurd mértékre növelt látomásáról tanúskodnak. A hajóorr formájú ház pedig a realisztikusat a fantasztikussal ötvözve a gyermekkor élményeiről vall. A novellák másik része a fasizmus rettenetét villantja fel könnyen megfejthető allegóriákban (Középkor, A majomgyilkos stb.), sokszor azonban az emberi lélekben munkáló titokzatos erőkről, torzulásokról adnak számot ezek az írások, mint például Az idegen című elbeszélés, amelyben a kéjvágyó, fiatal testű vénasszony s a kínzásokban gyönyörködő szadista óriás alakjában látjuk a deformált lélek szörnyűségeit. Ezeknek az "elbeszéléseknek a szereplői, s ez a művek témájából és stílusából egyaránt következik, nehezen meghatározható egzisztenciák, mint ahogy a fantázia, a mese stilizálja a maga törvényei szerint művei miliőjét is" – állapította meg Wéber Antal.

A Szürke ház (1959) című regény tulajdonképpen egyfajta szintézis, ahol a menekülés, a magány, a kirekesztettség érzése és a fenyegető társadalmi valóság egyszerre van jelen, és az elbeszélő sorsában egymással szemben állnak, egymással viaskodnak. A regény hősének, egy fiatal asztalossegédnek kalandjaiban az író a maga felismeréseit, keserű történelmi tapasztalatait vázolja fel. A történet főszereplőjét 1944-ben behívják katonának, de ő megszökik, és rejtőzködve él a németek által megszállt Mátra vidéki kis falu dermedt világában. "Pikareszk-regény ez – kalandok nélkül: egy ténfergő-lődörgő, céltalanul csavargó ember szemlélete, tudatvilága átalakulásának tükrözése, úgyszólván mindent e belső, gondolati szféra visszaadása tölt be. Román határozottan óvakodik a cselekménytől, fordulatoktól, történeti mozzanatok ábrázolásától" – mutat rá a korabeli kritika. A választott epikai forma, a belső monológ és a szürrealista látásmód nem teszi lehetővé, hogy a regény a 40-es évek fasiszta őrületének világát a maga valódi arányaiban ábrázolja. A regény elleplezi a "szürke ház" szimbolizálta magányba menekülést, mely a fiatal Román György írói-művészi programja is volt, de a hős fejlődése, az új magatartásforma vállalása nem eléggé meggyőző. Az elbeszélő fejlődése immanens, a faluban, ahol bújdosik, nem lel lényegében semmiféle közösségre, további sorsa pedig nyitott: visszatér Budapestre valami elvont cselekvési vágytól indíttatva, "ismét nyakába szedi lábát, egy felismeréssel gazdagabban, de annak gyakorlati konzekvenciáitól továbbra is menten" – írta Fenyő István.

Sokoldalú és érzékeny művész volt Román György, aki nemcsak az irodalomban, hanem a képzőművészetben is jelentős életművet hagyott maga után. Wéber Antal így summázza írói munkásságának alakulását:

"Román György írói világa egy nehéz, sötét korban alakult ki, s egy kalandos-rendhagyó életpálya rendhagyó élményei hitelesítik. Nem véletlen, hogy a kaotikusnak és emberellenesnek tetsző valóságra művészileg a konvencionálistól eltérő, a század első évtizedei formabontó eszközeinek felhasználásával reagált. Így létrejött írói látásmódja maradéktalanul kifejezte akkori élményeit. Nem elégedett meg azonban a kor viszonyaiból érthető sajátos témáival, megújulásra törekedve {307.} más jellegűekkel is kísérletezett. Első és legintenzívebb élményei azonban – mint számos írói pályán – meghatározó erejűnek bizonyultak, s legjobb munkáiban, szerencsésen ötvöződve a valóság művészileg megragadható lényeges vonásaival, vissza-visszatérnek egy figyelemreméltó életmű karakterisztikumaként."