Hegedüs Géza (1912)

Hegedüs Géza sokoldalú, reneszánsz egyéniség, aki hatalmas terjedelmű életművében megkísérelte feltámasztani a művészetszemléletnek és érzékelésének azt a korát, amikor annak egyes szakterületei még nem váltak el élesen egymástól. Költő, regényíró, irodalomtudós, kiváló ismeretterjesztő, tanár egy személyben. Pedig ifjúságában hosszú ideig elszakadt az irodalomtól, a Névtelen Jegyzőnél eltöltött pályakezdő évek után elsősorban a jeles történész professzor, Eckhardt Ferenc hatására pályát módosított, jogi doktorátust szerzett. De ezekben az években sem veszítette el kapcsolatát a korral, melynek embertelen tendenciáit A mámor zendülői (1937) című regényében ábrázolta. Ez a műve is elárul valamicskét {321.} páratlanul gazdag műveltségéből, abból a képességéből, hogy a múlt eseményeit – akár mitológiai köntösben, akár a történeti hűség szellemében – mély együttérzéssel és beleéléssel képes ábrázolni és a kor prózájának színvonalán megjeleníteni. Tudatos törekvése, hogy tetszhalott formákat újraélesszen (ennek izgalmas kísérlete volt Polgár Szilárd című ironikus verses regénye 1946-ban). Ez a törekvése talán a legjellemzőbb eleme ritkán emlegetett költői munkásságának is. Versköteteiben (Összhang és zűrzavar, 1962; Hermész pecsétje, 1970; Őszi divertimento, 1972) is a klasszikus vershagyomány feltámasztásának és a harmonikus életérzés kifejezésének összevonására tett kísérletet. A költői versformák kiváló ismerője, ebbéli jártasságából is elárul valamit A költői mesterség (1959) című, több kiadást is megért kitűnő összefoglalása, melyben rapszodikus formában, ciklikus keretben elmélkedik élet és halál, művészet és köznapi élet, egyén és közösség kapcsolatáról, s elkötelezett humanizmussal tesz hitet a mindenkori értéktisztelet eszménye mellett. Árulkodó az a néhány sora, melyben a költő legszentebb s legnagyobb kötelességének az "egész" megragadását nevezi. Személyes ars poeticája e néhány sor, a mindig valóságközeiben élő, azt eszményíteni igyekvő művész korlátokat is sejtető, de azokat folyvást meghaladni vágyó önvallomása:

Milyen sokszor éreztem kínzó hiányát, hogy nincsen birtokom-

ban a zene a kép a szobor formálásának tudása

Hiszen az egész irodalom szűk keret

A valóság gazdagabb és változatosabb

Hiszen valamennyi művészet együtt is szűk keret

A valóság gazdagabb és változatosabb

És mégis az egészet kellene kifejezni

S kifejezünk belőle annyit amennyire képesek vagyunk

Ha eszközünk a szó hát a szó erejével

De ne zárkózzunk be egyetlen műfajba vagy egyetlen stílusba

S ha kell öltöztessük a kintit tükröző bensőnkből kitörő gondolatot

szigorú formájú versek díszegyenruhájába vagy szilaj

indulatokat egymásba eresztő drámákba vagy regények

cselekményáradatába ...

(Ars poetica)

"A felület ideiglenes igazságánál igazabb valóság" – ez az oly nehezen meghódítható művészi tartomány foglalkoztatja képzeletét, s ezt igyekezett elérni és megismerni szerteágazó életművében. "Négyszemközt a mindenséggel" telt s gazdagodott íróélete, s talán épp a mindenség megragadásának vágya magyarázza életművének megdöbbentő változatosságát és hatalmas terjedelmét. Annak az antik bölcsességtől megtermékenyült művésznek magatartásával közelít a világhoz, aki tudja, hogy az irigy istenek "mesterség" birtokosává tették, de megajándékozták azzal a nem megvetendő képességgel is, hogy a jelenségek mögött a lényeget úgyszintén felismerje kurta pillanatokra. A hüvelyknyire szabott lét {322.} minden percét igyekszik jól kihasználni, hiszen – amint Útiláz című versében írja – "Ki útra kel – kincsekre lel / és kinccsel érkezik".

Ha regényeinek világát igyekszünk rendszerezni, akkor is talán e folytonos, vibráló változatosság a legszembetűnőbb. Felületes olvasat alapján arra a meggyőződésre juthatunk, hogy a görög-római mitológia eseményeit feldolgozó regényei (A milétoszi hajós, 1957; Régi istenek, 1958; A végzet sógora, 1967) voltaképp egészen egyszerű eljárással készülnek, néhány párbeszéddel és színes leírással gazdagítják a mitológiai hagyományt, s így korszerűsítik, teszik népszerűvé. Valójában azonban mindenkor e mitológia újraélhető, ma is időszerű csomópontjaira irányítja a figyelmet, jelezve a benne rejlő változatosság, a hősöket új és új kalandra hívó belső nyugtalanság ma is példaadó voltát. Ezek a regények arra tanítanak, hogy sosem szabad belenyugodnunk a kisszerűségbe, az előre látott vereségeket is vállalva kell újra meg újra felkerekednünk és küzdenünk a vágyott és remélt teljességért, mely egy ember életében aligha megvalósítható, mégis az egyedi létnek az adja belső tartását, hogy tisztában van emberi kötelességével: szerezni és továbbadni akar. Hiába sejtjük rögtön az út kezdetén, hogy nem érünk célba, azért mégis elindulunk, hátha szembeszegülhetünk a végzettel, hátha kincsekkel megrakodva térhetünk vissza a messzi útról. (Az író magatartására talán az is jellemző, hogy műfordításkötetét Idegen mezőkön címmel gyűjtötte kötetbe 1961-ben. Ez is a szenvedélyes felfedező elkötelezettségére, folytonos úton levésére utal.)

Másik, ugyancsak központi mag köré vonható regénysora a magyar történelmi múltat idézi, annak drámai eseményeire irányítva a figyelmet. Egy ideig talán maga sem tisztázta pontosan, melyik forma a legalkalmasabb erre a történelmi kalandra, s az olvasóknak melyik rétegét kell igazán megcéloznia a hatás elérése végett. Ilyen tárgyú könyvei között ugyanis akadnak fordulatos ifjúsági regények (Az erdőntúli veszedelem, 1950; A fekete ember históriája, 1953), szórakoztató-ismeretterjesztő munkák (Az istentelen Kulin bán, 1947; Az írástudó, 1956; Kulcsrazárt szobában, 1969), a hagyományosnak mondható ismeretanyagot új megvilágításba állító regények (Szenvedélyek, 1973; Az egyetlen út, 1974), de van a magyar mondavilágnak verses feldolgozása is (Az idők mélyén, 1961). E zavarba ejtő sokféleséget azonban egységbe foglalja az író szándéka. Amikor ugyanis a magyar történelmi múlt képeskönyvét írja, az a meggyőződés vezeti, hogy a mai nemzettudatunknak is szüksége van a múlt alapos ismeretére, ennek útja pedig az, hogy minél érdekesebb, szórakoztatóbb formában táruljon elénk: hol romantikus felnagyításban, hol drámai erőterében. Megtanítja állást foglalni olvasóját, s ezzel történeti tisztánlátását is segíti. (Szenvedélyes ismeretterjesztő és -gazdagító igényére utal az a tény is, hogy az általános iskolák ötödik osztálya számára történelemkönyvet írt.) Kifogyhatatlan bőséggel és kedvvel mesél, hogy aztán más hangra váltson, olykor eltökélt komolysággal, máskor némi derűvel kalandozva be történelmi múltunk ismeretlen vagy alig ismert eseményeit. A fiktív alakokat is elhihetővé tudja tenni, s ezáltal, akarva-akaratlanul maga is egy történelmi mitológiát teremt.

Egyik ugyancsak érdekes és fontos önvallomásában írja: "És nézzen bárki körül a világban, és idézzen fel annyit elődei történetéből, amennyi családi mendemondák útján hozzá érkezett, és minden élet előzményéről ki fog derülni, hogy {323.} dokumentumerejű része a hazai társadalomtörténetnek. Én is így vettem tudomásul az apai-anyai oldalról, nemzedékektől öröklődött, nemegyszer anekdotikus emlékeket. Úgy érzem, hogy a magyar polgárság társadalomtörténetének egyik fontos vetületét tudtam megfogalmazni." Az a polgári-liberális hagyomány, eseménytörténet, melyet Európa közepén címmel összefoglalt hatalmas regényciklusa idéz vissza, jórészt ismeretlen. Regényvállalkozása egyszerre táplálkozik világirodalmi és magyar mintákból. Az eddig tizenhárom kötetben megjelent ciklus egyik ösztönzője nyilván – hogy Halász Gábor fogalmát kölcsönözzük – "Balzac példája" volt. A 20. századi, polgári hagyományokat és polgári sorsot öntudatosan valló és vállaló író is "emberi színjátékot" ír, "tanúvallomást tesz" harminc-harmincöt tragikus esztendőről. Erre a balzaci indításra utalt a ciklusról 1974-ben az Új Írásban írt bírálatában Hermann István is: "Ismeretterjesztő kiindulópont és modern eszmerendszerek beszivárgása, átalakított romantikus látásmód és balzaci példakép. Ezzel az ellentmondásos módszerrel ível a regényfolyam a magyar történelmen át a harmincas évektől a hatvanas évek elejéig. A feladat belső groteszksége már ebből is adódik ... Hegedüs Géza világképe ... lényegét és alapját tekintve változatlan maradt. Ez a világszemlélet eleve lemond ugyanis arról, hogy a valóság néhány alapvető kérdését megválaszolja. Ezt maga az író úgy fejezi ki, hogy benne bizonyos egészséges agnoszticizmus él. Másrészt ennek a világképnek általános, romantikusan színezett humanista motívumai minden időbe átmenthetők voltak."

Kétségtelen, a regényciklus szemléletében érezni a változatlanságot, a humanista szkepszisét. De azt az elkötelezett megértést, szeretetet és azonosulást is, mellyel osztályának, a polgárságnak értékekre törekvő magatartását mutatja be. E törekvése utal másik, ugyancsak jelentékeny mintájára, Márai Sándor könyvére, az Egy polgár vallomásaira, mely sokkal összefogottabban, de hasonló célzattal íródott, s egy már-már elfeledett életforma, életszemlélet nagyszerű, reveláló erejű bemutatására vállalkozott, a polgári regény "kapuzárásának" pillanatában kaput nyitva az önelemzés új lehetőségei felé. Hegedüs Géza ciklusából sem hiányoznak az önelemző és a kritikus felhangok. A hatalmas anyag, a ciklus terjedelme némiképp azonban kontúrok nélkülivé is teszi fontos vállalkozását; olykor szétfolyónak érezzük anyagát, túlságosan sokat markol, s nem mindig a lényegre irányítja figyelmünket. A veszélyekkel maga is tisztában van: "Megértheti a maga nemzedékének egész korszakra való kalandjairól sok ezer oldalas regényciklust építő írót, aki nem tudja, hogy személyesen mit is élt át azokból a regényekből és veszedelmekből, amelyeknek tanúvallomását igyekezett megfogalmazni?" – veti fel a kérdést. A "megértés" és "befogadás" folyamatát bizonyára segítik történelmi ismereteink, azok a történeti feldolgozások, melyeket az író is használ munkája közben. Annál izgalmasabb viszont megismernünk a polgári életnek azokat a kereteit és szokásait, melyeket a ciklus különböző kötetei mintegy mellékesen visszaidéznek. A regénysorozat némiképp paradox hatást kelt: darabjai nem mindenütt egyenletes színvonalúak, mint regények néha illusztrációkként hatnak. A bennük felhalmozott műveltséganyag ugyanakkor a művelődéstörténet fontos, nélkülözhetetlen forrásaivá teszi e könyvek némelyikét. Akadnak persze művészi{324.} leg is magas szintű darabjai a ciklusnak. Talán a Bojár Bálintban (1957) teremtette legélőbb, leghitelesebb figuráit, s ebben a legharmonikusabb a cselekménybonyolítás és a jellemfejlődés.

Balzacinak nevezhetjük azt a módot is, ahogy az író harminc-negyven figura mozgatása révén ad képet erről a korról, mely szenvedéseivel, megpróbáltatásaival, nagy terveivel és csalódásaival a saját kora volt, melyről tanúságot tehet mint átélője, végigszenvedője, ismerője, de ábrázolója is. Az azonosulás ugyancsak fontos művészi eleme az Európa közepén köteteinek. Érezni, hogy nemcsak a reneszánsz ember kalandozik a korban, akinek egyik alapelve, hogy "a megismerés: gyönyör", hanem egy szenvedő, együttérző lény is, kinek legfontosabb törekvése: mindent megőrizni és tovább adni a múltból, ami arra érdemes, ami értéket jelképez, s hozzásegíthet újabb értékek megteremtéséhez.