Benedek István (1915)

Benedek István azt vallja egy beszélgetésben: az ő ideálja a "reneszánsz uomo universale, aki mindenre kíváncsi, és az uomo dilettante, aki gyönyörűségét leli minden szépben, jóban". Művei ennek az ideálnak megfelelően átfogják a művelődéstörténet, a művészet, a filozófiai gondolkodás számos kérdését. Ugyanakkor nem köti szellemi kalandozásaiban a szaktudós merev kategóriarendszere, megközelítései – talán éppen ezért – sokszor érdekesek, eredetiek, és – tegyük hozzá – mindenki számára érthetőek.

A szépirodalom területén első műve – egy elmeosztály életéről szóló feljegyzései – érte el mindmáig a legnagyobb sikert. Az Aranyketrec (1957) többet jelent és ad egy humanizált elmeosztály életének leírásánál; fontosabb ennél az a folyamat, ahogyan az elbeszélő, a szemlélődő orvos kialakít magának egy életvitelt, ahogyan megérti a körülötte lévő valóságot és benne önmaga erkölcsi elhivatottságát. Éppen ezért e műve egyfajta életfilozófiának is tekinthető, és mintegy előlegezi Benedek István későbbi regényeit, esszéit és tanulmányait.

Az Aranyketrec az élet humanizálásának egyik jelentős kísérlete. Sziget, ahol a "létért folytatott küzdelemben alulmaradtak", az elmebetegek nem elkülönülnek egymástól és a társadalmat, az intézményen kívüli világot képviselő orvosoktól és ápolóktól, hanem egyre inkább emberi közösséggé alakulnak. Talán természetesnek tűnik és nem újításnak az, hogy az elbeszélő orvos nem a kiszolgáltatottak félelmére alapozza nevelő módszerét és gyógyító eljárásait, hanem inkább a mindig következetesen őszinte emberi bánásmódra és a munkaterápiára, amelynek "lényege nem az, hogy a beteg bármiféle munkával el legyen foglalva, hanem az, hogy termelő munkát végezzen". Mégis bátran és újszerűen hangzik ez a természetességigény egy olyan társadalomban, amely megfeledkezni látszott ezekről az elvekről, kirekesztette, száműzte a számára terhes egyéneket. Az Aranyketrec nem ismeri ezt a kirekesztettséget, lakói együttesen igyekeznek megvalósítani az "örömmel élni" életelvét. Nem arra nevelik itt a betegeket, hogy feltétlenül engedelmeskedjenek, hanem inkább arra, hogy élni tudjanak a szabadsággal, hiszen "akik a szabadsággal élni nem tudnak, azokkal szemben tehetetlenek vagyunk" – ismeri be a munkaterápiás intézet főorvosa.

Az "aranyketrecnek" az ember egyik legelemibb szükségletére, a szabadságra alapított belső élete azonban túl is mutat önmagán, mintegy modellként feltárja {325.} bármiféle emberi közösség egészséges működésének sajátosságait is. Az elbeszélő általánosságban, minden formájában elítéli az erőszakot: "az erőszakos fegyelmezést semmiféle közösségben nem tartom célravezetőnek." Ugyancsak általános érvényű megfogalmazást kapnak azok a kulturális tapasztalatok, amelyeket elsősorban az intézeti önképzőkör összejövetelein szerzett: "Önhitt elképzelés, hogy a kultúrát csak magasabb rendű szellemek értik meg. Tudni kell a módját, hogyan közvetítsük, akkor válik igazán közkinccsé." Ez a felismerés lesz Benedek István ismeretterjesztő tevékenységének is a kiindulópontja.

Feltétlen figyelmet érdemel az a törekvése is, ahogy a társadalom negatív erkölcsi ítéleteivel perelve, egy-egy kivetett embersorsban mindig talál pozitív tartalmakat: a személyiség legmélyén megleli azokat a mozgatókat, amelyek megértésével és befolyásolásával visszavezethet valakit a közösségbe. Benedek István számára a társadalom erkölcsi ítélete sohasem jelenti az utolsó szót. Az Aranyketrec problémalátásában is, akárcsak többi művében, túllép a kánonná merevedett erkölcsön, hogy valami lényegeset tudjon mondani az emberről.

Közvetlenül az Aranyketrec élményköréhez kapcsolódik a Három ing (1966) című kisregénye, amely a pusztai munkaterápiás-kísérlet időszakában íródott. A regény, amelybe az Aranyketrec néhány motívuma is átkerült, Bot Péter skizofréniájának kifejlődését, elhatalmasodását követi nyomon, és szembesíti környezetével. Tulajdonképpen minden epikus elem, a "cselekmény-váz", a furcsa gyilkosság csak díszlet egy kórkép szakszerű leírásához.

A Kisvárosi történet (1961) ugyancsak az Aranyketrec egyik gondolatát fejti tovább: egy 16 éves kamasz életében igyekszik feltárni azokat a lelki károsodásokat, amelyeket a felnőtt-társadalom hazugságai okoztak. A főszereplő kisfiú vívódásai során eljut addig a lelkiállapotig, amelyre a főorvos Benedek István lényegében a munkaterápiát építette: "ekkor gondoltam magamban, hogy az élet két dologból áll: munkából és szerepből. És a kettő viszonya nagyon furcsa: a szerep elfedi a munkát, pedig a munka tölti ki a szerepet."

Az Ember és gyerek (1965) bájos története a szerelem és szeretet himnusza; természet és ember, felnőtt és gyermek, férfi és nő, illetve kisfiú és kislány a lehető legtökéletesebb harmóniában élnek itt. Mindez természetesen szintén az Aranyketrec egyik felismerése: "örömmel, szépen kell élni". Ezt az örömet az Ember és gyerek szereplői az egymásért való létben és a közösen végzett munkában lelik meg.

Nem talál viszont rá erre az életelvre a pikareszk jellegű történet, a Csineva (1968) hőse: csak vergődik a világban mindenféle cél nélkül. A regény Benedek István írói pályájának összefoglalása; ám nem sikerül a hatalmas méretűvé duzzasztott regénybe felvett korábbi motívumokat, gondolatokat egységes művé integrálnia. Hiába hatott erősen a regényszerkezetre a Csavargás az Alpokban (1958) című, önéletrajzi ihletésű regény; ami ott elegendő motiváció volt, a Csinevában már nem tudja összefogni az egyes részeket, amelyek így öncélúvá válnak és feleslegesen hosszúra nyúlnak.

Tanulmányai, esszéi tárgyukat tekintve nagyon sokrétűek, mégis valami módon összefüggenek egymással: összefűzi őket a "gondolkodás, az alkotás, a rátalálás pszichológiai hátterének firtatása". Dosztojevszkij-tanulmányában az író {326.} különösségét az ember lelki folyamataiban keresi, Thomas Mann-cikkében az író és a betegség viszonyát taglalja, Kafkában a látomásszerűség érdekli, Vercors-ban pedig a biologizmus; Rousseau-hoz elsősorban a szakmai, az elmeorvosi kíváncsiság hajtja, a francia filozófusokról írt esszéiben pedig mindenekelőtt azok természetrendszerével foglalkozik – megannyi újszerű, érdekes megközelítés (Bolond világ, 1967).

A mindennapi feljegyzések, kisebb-nagyobb kritikák mellett figyelemre méltóak stílustörténeti fejtegetései, Benedek Elekről szóló visszaemlékezései, orvosetikai gondolatai, valamint a férfi–nő kapcsolatról és az öngyilkosságról írt tanulmányai (Pusztába kiáltott szó, 1974; Lélektől lélekig, 1970). Ezek az írások nem akarnak többet, mint egyéni megközelítésükkel hozzájárulni egy-egy kérdés tisztázásához, mindenkire rábízva a döntést, mindenkiben tisztelve az önállóságot, hiszen "kulcs nincs. Kulcsok talán vannak, de ezeket egyénileg kell mindig megtalálni, és nem is könnyű."