Szalatnai Rezső (1904–1977)

Szalatnai Rezső felföldi magyar író volt, sokrétű tevékenységét így lehet a legpontosabban meghatározni. Írt tanulmányokat, esszéket, publicisztikát – elsősorban a magyar irodalom felföldi hagyományairól és szlovákiai témákról. Számos írásában népszerűsítette Magyarországon a cseh és a szlovák irodalom eredményeit, kapcsolataink következetes ápolója volt esszéistaként és műfordítóként is. A fiatalabb nemzedéknek szánt műveiben szintén szülőföldjének és ifjúkorának tájairól, hagyományairól szólott. Szlovák és cseh írók személyes barátjaként – gyakran vitázva is velük – vett részt a két ország közötti kulturális csereforgalomban, élete végéig szoros kapcsolatot tartott a szlovákiai magyar irodalommal.

Budapesten sorsa az Egyetemi Könyvtárba vezette. Folytatott irodalomtörténeti kutatásokat, rendszeresen szerepelt publicisztikai írásaival a napi sajtóban, megjelentetett szépirodalmi műveket, fordított a szlovák és a cseh irodalomból, közzétett művelődéstörténeti esszéket és tudományos-népszerű tanulmányokat. A személyi kultusz legnehezebb éveiben neki sincs módja publikálni. A második világháború utáni első önálló kötete 1954-ben Pozsonyban látott napvilágot Petőfi Pozsonyban címmel. Ez a jellegzetes Szalatnai-írás művelődéstörténeti vázlat, nemcsak nagy költőnk pozsonyi tartózkodását kívánja bemutatni, hanem a koronázóváros hangulatát is megfesti impresszionista színekkel. Erénye a Nyugat nagyjai kezén klasszikussá érett magyar publicisztikai stílus, a tömörség, az egyszerűség, az érzékelhető világ pontos megidézése, nem lehet azonban tudomá{329.} nyos igényt támasztani vele szemben, bár kétségkívül ismeri a szakirodalom javát is. Ennek a műfajnak egy későbbi darabja Juhász Gyuláról szól (Juhász Gyula hatszáz napja Szakolcán, 1962), itt még bővebb terjedelemben írhatott tárgyáról, s kedvére elkalandozott a történelembe, világirodalomba, és nem utolsósorban saját élményei közé, diákkorába. Mesél elsősorban, történeteket, anekdotákat. Néha a fantázia is segíti közben, a filológia bizonyosan rámutathat pontatlanságaira, de talán nem is irodalomtörténeti dolgozatot akart írni, hanem föltámasztani egy eltemetett világot, Krúdyra emlékeztető módon, némelykor kissé érzelmesre hangolva. Ez az impresszionista esszéstílus szinte minden írását jellemzi, a publicisztikától a kifejezetten szépirodalmi művekig. Ifjúsági regényt írt a technikatörténet jeles magyar alakjáról (Kempelen, a varázsló, 1957), s az egyik fő szereplő itt is a 18. századi Pozsony. Esszéi 1969-ban önálló kötetben láttak napvilágot (Arcképek, háttérben hegyekkel). Huszonhét olyan magyar szellemi ember portréjához rajzol kiegészítő vonásokat, akiknek valamilyen módon kapcsolata volt a Felfölddel vagy Szlovákiával. Névsorában megtaláljuk többek között Bél Mátyást és Gvadányit, Petőfit, Madáchot, Mikszáthot, Bartókot, Móricz Zsigmondot és József Attilát.

Folytatta a cseh és a szlovák irodalom hazai népszerűsítését is, portréban mutatta be például Alois Jiráseket (1954) és Vitĕzslav Nezvalt (1957). A hatvanas évek elején egy-egy tudományos-népszerű kismonográfiát készített a szlovák, illetőleg a cseh irodalom történetéről (1964). Ez utóbbi az első magyar nyelvű cseh irodalomtörténet. Publicisztikájában továbbra is bő teret szentelt e két nép irodalmának, néhány művet pedig ő fordított magyarra. Több írása megjelent csehül és szlovákul. 1938 és 1948 közötti publicisztikáját Kisebbségben és igazságban címmel 1970-ben jelentette meg a pozsonyi Madách Kiadó. Tanúságtétel ez a kötet – egy tiszteletreméltó humanista magatartásról, arról a következetes harcról, amelyet a közíró Szalatnai vívott az emberi és magyar méltóságért. Évekkel halála után Magyarországon is napvilágot látott e kötet anyaga, hátrahagyott olvasónaplójával együtt (Két hazában egy igazsággal, 1982).

Halála évében jelent meg utolsó regénye (Elindulunk és visszatérünk, 1977), amelyben mintha búcsút akarna venni diákéveinek városától, Szakolcától. Abba a világba tért képzeletben vissza, a határszéli városkába, ahol egy életre meghatározó élmények érték. Gimnazistákról ír, arról a történelmi esztendőről, amikor összeomlott a régi Magyarország, s ebbe a szlovák többségű városkába bevonultak a cseh légiók. Nemzeti és társadalmi forrongások közepette keresi a regény ifjú magyar hőse az emberi magatartás normáit.