Várkonyi Nándor (1896–1975)

Várkonyi Nándor első cikkei egy rövid életű nyitrai folyóiratban, a Hírben jelentek meg, ide szánta első esszéjét is Walt Whitmanről. 1921-től "megnémult körülötte a világ", elveszítette hallását. Hosszú ideig úgy látszott, hogy műfordítással keresi majd kenyerét, egyre-másra jelentek meg elsősorban franciából készült fordításai. 1923-ban jelent meg első tanulmánya a Nyugatban, melyet Peer Gynt és Weininger című írása követett. Ebben fogalmazta meg először életfilozófiáját, melyet mint rendszert, csak jóval később öntött végleges formába. 1924-től Pécsett telepedett le, s itt fejtette ki irodalomszervező tevékenységét, melynek egyik legfontosabb pillanata 1933-ban következett be, ekkor ismerkedett meg Weöres Sándorral; vele életre szóló barátságot kötött. 1935-től a pécsi Erzsébet Tudományegyetem magántanára lett, s összehasonlító kutatásokkal foglalkozott. Részben e kutatásai nyomán kezdte el írni Sziriát oszlopai című művelődéstörténeti összefoglalóját, melyhez kérésére Weöres Sándor lefordította a Gilgames-éneket. 1941-től a pécsi irodalmi folyóirat, a Sorsunk főszerkesztőjeként tevékenykedett, a következő évben pedig kiadta Az újabb magyar irodalom 1880–1940 című könyvét s megjelent a Sziriát oszlopai első része, Elsüllyedt kultúrák alcímmel. (A könyv sikerét mi sem jelzi jobban, mint hogy második kiadása már a következő esztendőben időszerű lett.) 1944-ben Magyar Dunántúl című könyvével jelentkezett, mely a mind nyíltabb németesítési törekvésekkel vette föl a harcot a tudomány eszközeivel. 1945-től a Batsányi János Társaság elnökeként tevékenykedett, s erről a megbízatásáról 1948-ban, az általa szerkesztett Sorsunk megszűnésével egy időben mondott le.

Az irodalmi életbe 1957-ben tért vissza. Ekkor adta ki Az üstökös csóvája című könyvét, mely alcíme szerint Petőfi-dokumentumokat tartalmazott. Petőfi egyetlen hiteles arcképének története régtől foglalkoztatta. Könyvében aprólékos gonddal számba veszi Petőfi Sándor valamennyi megmaradt ábrázolását, s kimutatja, hogy közülük a költő életében készített dagerrotípia – melyet ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban őriznek – az egyetlen hiteles arcmás. Emellett még jó néhány, a költő életével kapcsolatos legendát oszlatott szét, s könyve Verstérkép és versnaptár című fejezetében igyekezett fölfejteni "a Petőfi-vers formai genezisét".

1972-ben jelent meg a Sziriát oszlopai harmadik, átdolgozott kiadása, s kiadásra készítette elő ennek második nagy fejezetét: Elveszett Paradicsom címmel. Magyar Dunántúl című könyvének Dunántúl címmel megjelent átdolgozott kiadása már {349.} csak posztumusz munkája lehetett, s halála után egy évvel jelent meg Pergő évek címmel emlékirata is.

A Pergő évek indítása – mint erre Vekerdi László figyelmeztetett A hűség öröme című, költőien szép írásában – a világirodalom nagy regényeiére emlékeztet, s ha Várkonyi Nándornak módja lett volna bevégezni memoárját, az "a romániai magyar irodalom nagy memoárjaihoz", Kurkó Gyárfás, Lám Béla, Kacsó Sándor és Nagy István műveihez lett volna hasonló. Memoárigény és regényszerűség keveredik a Pergő évek legjobb lapjain, amely a századforduló utáni évekről rajzol megkapóan hiteles képet. A regénynek induló fejezeteket azonban hamarosan felváltják a tényszerűbb, objektív távolságtartással megírt részletek, amelyek ugyanakkor önkritikus mélységgel, olykor drámai erővel mutatják meg, hogyan fejlődött s alakult az a személyiség, aki később a Dunántúl irodalmának egyik legnagyobb szervezője lett, s akiről Németh László írta az akkor már hetvenéves írót köszöntve: "A harmincas évek végén ... Pécsett jut tekintélyhez egy összetartó, a súlyosodó helyi feladatok vállalásán túl beérkezett fővárosi írók felé is szálakat bocsátó, válogató írócsoport, melyet mi szervezője, Várkonyi Nándor nevén szoktunk emlegetni" (Látogatás Várkonyi Nándornál).

A Pergő évek legnagyobb érdeme a józan, már-már távolságtartó tárgyszerűség. A máskor szürrealista víziók segítségével önmagát kifejező, hatalmas kultúrtörténeti látomásokat alkotó Várkonyi Nándor a "tények és tanúk" minél érzékletesebb, hitelesebb bemutatását vallotta céljának. Vannak könyvének drámaian felforrósodó lapjai is, például azok, amelyeken Kodolányi Jánossal való kapcsolatát dokumentálja. Azt azonban épp csak szerényen érinti, hogy Kodolányi érdeklődését ő irányította az ősvilág és a mítoszok feldolgozására. "Tudvalévő – írja Galsai Pongrác –, hogy Kodolányi figyelmét Várkonyi Nándor több évtizedes megszállottsága, nem is emberszabású tárgyismerete és történeti kövületeket megpuhító szívóssága irányította e témára." A Vízöntő, de talán a Jehuda bar Simon és az Én vagyok című Kodolányi-regények sem születtek volna meg Várkonyi Nándor ösztönzése nélkül. Nem kevésbé izgalmas és a szerző kitünő minőségérzékére jellemző a Pergő éveknek a Weöres Sándorral foglalkozó része, s megejtő – mindkét személyiségre jellemző – Gyergyai Alberttel való kapcsolatának dokumentálása, mely két szépségre szomjas, arra mindig rezonáló művésztípust mutat be.

Várkonyi Nándornak megadatott az az öröm és büszkeség, hogy az általa szerkesztett Sorsunk nemcsak már befutott íróknak adott közlési teret, lehetőséget, hanem egy új raj szárnypróbáit is segíthette: itt tette első lépéseit Mészöly Miklós, nőtt jelentékeny költővé Csorba Győző; itt lett író András Endre, Csányi László, Galsai Pongrác, Harcos Ottó, Hunyady József, Katkó István, Morvay Gyula, Palkó István, Rajnai László, Simon István, Solymos Ida. Ezek a nevek is jelzik Várkonyi Nándor szerkesztői tevékenységének nyitottságát, s megsejtetnek valamit abból, hogy életműve milyen szorosan kapcsolódik az irodalom szeretetéhez és alázatos szolgálatához. Ezeket az erényeit hibátlanul mutatja meg a Pergő évek. Ezek segítették ahhoz, hogy – ha szerkesztőként olykor hibázott is – pályájának egészére visszatekintve abban egy "eszme" következetes szolgálatát és {350.} megnyilatkozását érezhesse a fő jellemzőnek. "Soha egy pillanatig sem képzeltem – írja memoárjában –, hogy a történelem menetét folyóiratcikkekkel meg lehet változtatni, de magatartásról volt szó, egy eszme ébren tartásáról, a nép szolgálatáról."

Várkonyi Nándor a tények ábrázolásakor hű marad a valósághoz. Amikor azonban szíve legkedvesebbjeiről ír, visszaidézi az indítás regényszerű lebegését: "A könyv a barátságok portréival kiszabadul a tények és tanúk bűvköréből. Vaskosan, darabosan, földhözragadt-könnyedén lebeg egy soha-nem-volt-valóság mindennapian tényleges létezése felett. Akár az Avignoni kisasszonyok." (Vekerdi László).

A Pergő évek befejezetlenül is az irodalmi memoárirodalom igazi értéke, szerzőjének egyik legjobb műve. Akár jelképesnek is tekinthetjük azonban, hogy posztumusz kiadásokban kiteljesedő életműve nemcsak ezzel, hanem a Stonehenge című kötettel is zárul, melynek ő írta kísérő tanulmányát (a fotókat Panyik István és Sellei Sarolta készítették, 1975). A címben szereplő, Salisbury mellett látható kőkör pontosan jelezte az év fontosabb napjait, a nap- és holdfogyatkozásokat s – amint Várkonyi Nándor írta – "a romok még tartogatnak fölfedni valót és rejthetnek meglepetést". A meglepetésszerző fölfednivaló az ő életművére is érvényes. A jelentékeny irodalomszervezőnek bizonyára vannak még olyan kiadatlan művei, melyek az írót is teljesebben mutathatnák be a közvéleménynek. Bár életében súlyos megpróbáltatások érték, "Pécs szent emberének" (Németh László) emlékét mára utcanévtábla őrzi kedves városában, a Pécsi Városi Könyvtár gondozásában pedig megjelent Bertók László által összeállított, egész életművét feldolgozó bibliográfiája.