Granasztói Pál (1908–1985)

Granasztói Pál életpályája különös kettősséget mutat: állandóan búcsúzik valamitől, ám nem érkezik meg sehová. A múlt, a nagypolgári életforma, amitől életvitelében, gondolkodásmódjában, talán még pályaválasztásában is egyre inkább elhatárolta magát, nem ereszti el: vele marad új, szabad életében, és a rend eszményét sugallja. Építész lesz ugyan, "mert valamivel, ami kívül van rajtunk, azonosulni kell, s mi alkalmasabb erre, mint egy város", de a rajta kívül levő világban lényegében mindig csakis önmagát, hangulatait keresi. Egyrészt szabadulna az önző és tartózkodó polgári individuum korlátaitól, másrészt az új életkeretek közt is rádöbben létének megkötöttségeire. "Talán minden érdeklődésem mások iránt valójában a magam iránti érdeklődés volt, minden várakozásom másoktól a magamra vonatkozó várakozás" – vallja egy helyütt.

Tulajdonképpen ez a felismerés vezette el a szépirodalomhoz is; kialakított magának egy sajátos, az esszéhez hasonló műfajt, amelyben mindenkori önmagát igyekszik megrajzolni. Ám nem az események emlékiratba illő, tényszerű rögzítését érzi a fontosnak, hanem sokkal inkább azt, ahogyan az emlékezetben az elmúlt dolgok megelevenednek; azt a módot, ahogy személyisége egykori énjéhez viszonyul, ahogy az emlékező lassan ráébred az idő dimenziójára.

Granasztói Pál első kitűnő, nagy visszhangot kiváltó kötete, a Vallomás és búcsú (1961) talán éppen ezért nem az életút kronológiáját követi, hanem a visszatekintő tudat hangulatokat, képeket közvetítő reflexióit.

A Vallomás és búcsú lényegében egyetlen tételt emel rendezőelvvé, miszerint az "ember egészében mű: műve önmagának és az életnek, az időnek"; mű, amely az időben ugyanúgy gyarapodik, mint ahogy az igazi városok is, amelyeket évszázadok építőmunkája képes csak létrehozni. Az egymásra rakódott rétegekből a régész alaposságával igyekszik feltárni saját életének egy-egy összefüggő töredékét, hogy aztán a darabok az időben újra egésszé álljanak össze, jelenlegi önmagává. Az egyes emléktöredékek ellentétesen kapcsolódnak egymáshoz, furcsa közbülső állapot jön létre így, a rend és a szabadság, a régi és az új, a felszínes és az elmélyült, a valóság és a mítosz, a német és a magyar metszéspontján: "Mégis úgy hiszem, valójában azért könnyebbültem meg, mert megszabadultam valamitől, ami így vagy úgy mindig lecövekelt, földhöz húzott, bútorokhoz, házakhoz, tájakhoz kötött. Ami énem egyik részeként mindig óvatossá tett, elriasztott a kalandoktól, a merész elhatározásoktól, a hirtelen változásoktól. Ami miatt vonzódtam a régi házakhoz, és idegenkedtem az újaktól, holott ezekért írásaimban síkraszálltam – {356.} ami miatt nem lettem valóságos építész. Ami miatt nem tudtam elmenni az országból. Ez a valami úgy működött mindig bennem, mint a kettős órasúlyok: az egyik leszáll, és felhúzza a másikat, de a másik nem hagyja lent, mert az száll le és húzza fel emezt. Így szálltam-süllyedtem én is mindig jövő és múlt, új és régi házak, idegen és meghitt otthonok között – valójában talán az építészet és az irodalom között is –, és sohasem rugaszkodhattam el egészen."

A Vallomás és búcsú Proustra emlékeztető, hatalmas vállalkozás, amelyben a tudat minden lehetséges módon önmagát igyekszik az időben megragadni. Alakokat rajzol meg, barátokat, a szülői ház világát, Olgát, a későbbi feleséget, építészköröket, a nagyszülőket, szerelmeket, báli hangulatokat, utazásokat, iskolát és munkahelyet; közben pedig leginkább arra összpontosít, hogy ne tegye a fantázia játékává múltját, de ne is ragaszkodjék valamiféle tényszerű leíráshoz. Az író arra törekszik, hogy ne csak felidézze a megélt élet tényeit, hanem egyben minősítse is azokat, és ezáltal rendet teremtsen az egymásra tornyosuló emlékek kusza szövevényében.

Ráismerni jelenkori vágyainkra, vonzalmainkra a múlt emlékei közt, ez jelenti valójában a "megtalált időt" számára is. "A valóságnak ... az igénye vagy hiánya távolít el többnyire a nőktől, sőt az emberektől is, mert a legritkábban olyanok, mint amilyeneknek látszanak, vagy képzelem őket" – írja egyik későbbi cikkében, és tulajdonképpen ugyanezt ismeri fel a saját múltjában is: a Vallomás és búcsú egyben a csalódások, képzelet és valóság konfliktusának tudatosítása is.

A kötet talán legkitűnőbb része a Liane című fejezet, "egy érzelmi történet", amelyet a többinél szerkezetében zártabbnak, hangulatában élénkebbnek, reflexióiban mélyebbnek érzünk; elsősorban azért, mert a polgári gondolkodásmód, magatartás igazi gyökerei a legtisztábban a szerelemben, pontosabban az igazi szerelem képtelenségében mutatkoznak meg. Pontos, fegyelmezett, túlzásokat kerülő stílusa szinte ellentéte a mondanivaló robbanásig feszített érzelmi töltésének. Stílusnak és mondanivalónak ebből a különös kettősségéből bomlik ki aztán a közös nyarak emléke, a tánciskola finoman felvázolt légköre, Liane varázsa. Ugyanakkor itt jut el az író a polgári individuum válságának legmélyebb ismeretéig is: Liane iránti szerelmében rádöbben az önmagát semminek teljesen odaadni nem tudó polgári magatartás korlátaira: "Furcsa, hogy engem mindig jobban szeretnek, mint ahogyan én szeretek" – mondja Liane, ugyanakkor a csak birtoklásra képes elbeszélő merevsége Liane családja iránt lényegében ugyanezt tükrözi: "restelltem, hogy tanúi az én vágyaimnak".

A Vallomás és búcsú építészetről szóló fejezetei részben kapcsolódnak egyéb építészeti tanulmányaihoz, bizonyos módon magyarázzák és ki is egészítik azokat (Észak és Dél az európai építőművészetben, 1942; Elavult városrészek újjáépítése, 1946; Európai építészet, 1947; Nagy-Budapest városrendezése, 1948; Morfológiai problémák a magyar városépítésben, 1957). Építészeti látásmódjában lényegében azt az utat követi, amit egyik legkorábbi, A városok sorsa a huszadik században (1937) című cikkében kijelölt: "A városokat csakis mint élő és önmagukat folyamatosan újjáteremtő organizmusokat foghatom fel."

{357.} Későbbi kötetei is a Vallomás és búcsút követik, részben azáltal, hogy ezt magyarázzák, részben pedig azáltal, hogy ott folytatják, ahol emez abbamaradt. A Múló világomban (1970) hosszasan foglalkozik az elbeszélés műhelykérdéseivel, de részletesen kibontja azokat a problémákat is, amelyek számára igazán fontosak: városokról, könyvekről, zenéről, képzőművészetről ír, a művészet emberalakító hatásával foglalkozik. Lényegében hasonló kérdésekről szól az Alakok, álmok (1974) is, csak talán azok a koncentrikus körök, amelyek ebben is a Vallomás és búcsú vidékéről erednek, még messzebb nyúlnak: új színpadon, a 40-es évek végén lényegében ugyanannak a "drámának" lehetünk tanúi; változnak az alakok: neves építészek, írók, festők tűnnek fel, de a látásmód az előzőekhez nagyon hasonlít. Csak kevesen képesek az ismétlődő témákban is annyi új színt, hangulatot felfedezni, mint Granasztói Pál. Kevesen tudnak a városokról olyan szeretettel írni, mint ő, aki az egymásra rakódó térbeli formákban a múló és változó időt éli meg, tragikusan; füstté vált emlékeit, búcsúzó, de meg nem érkező önmagát, hiszen "leomlott házakat, mint az Egyetem utcát, újra, másként fel lehet építeni, de mit lehet tenni önmagunkkal, akikben az emeletek a múltból megvannak, s az új, továbbépített emeletek sem lesznek igazán mások, mint mi magunk vagyunk."