Borsos Miklós (1906–1990)

Borsos Miklós Visszanéztem félutamból (1971) című emlékirata egy szilárd erkölcsiségű személyiség belső fejlődéséről, művészi alakulásáról rajzol íróilag is hiteles képet. Bár a művésszé érés konvencionális képéhez rendszerint hozzátartozik a bohémság, a kedélyes felelőtlenség, Borsos Miklós elhiteti velünk, hogy kemény, szívós munkával, kitartással, alkatunk és jellemünk kifejlesztésével is lehet maradandó eredményeket elérni. Önmaga számára meghatározónak érezte emlékírásának következő gondolatát: "Legjobb a művészre bízni azt, hogy mit csináljon. Csak a középszer vállalkozhat és vállalkozik is olyasmire, ami nem belső parancs. És ezek a művek sohasem fejeznek ki semmit. Csak csinálmányok." Memoárjának visszatérő figyelmeztetése, hogy az alkotások nagysága és kisugárzása nem a "hangerőtől" függ, nem a monumentalitástól, hanem belső erejüktől. Épp ezért azokat a műalkotásokat és emberi megnyilvánulásokat érzi a legrokonszenvesebbeknek, amelyekben "a legegyszerűbb dolgok nőnek művészetté". A mesterség megbecsülése, a múló divatoktól való függetlenség, a folytonos önépítő munka belső gyönyörűsége hatja át önéletírását. Életszemléletére a következő sorok a legjellemzőbbek: "A művészetnek, ha van föladata, szerepe, márpedig kell hogy legyen, akkor csak az lehet, hogy az emberi lélek javára legyen."

"A félút, ahonnét Borsos Miklós visszanéz, nem volt könnyű – írta Rónay György. Igaz, a nagy művészi pályák többnyire nem könnyűek. De – félúton vagy rajta túl – a következetesség, az önmagához való hűség megadja a legnagyobb belső elégtételt, amit a művész egyáltalán kaphat: azt az érzést, azt a tudatot, hogy "életműve összeállt". Most már ez a pretenciók nélkül, jól és igazul írt, az élet, a jellem és a "műhely" tiszta és nemes közvetlenségével ható "visszanéző emlékezés" is szervesen beletartozik."