1945 utáni novellisztikája

Kezdettől fogva a novella volt a legkedvesebb s tehetségének is leginkább megfelelő műfaja. Ráadásul novellisztikájában mindvégig meg tudta őrizni azt a kivételes szépségű, egyedülállóan eredeti dallamot, melyet pályája legelején a Lélek indulással (1925) megütött. Mégis az 1945 utáni pályaszakaszban éppen novelláit olvasva támad a legnagyobb hiányérzetünk. Pedig e két évtized novellatermése mennyiségét tekintve alig marad alatta az írói pálya első szakaszának. Jelzik ezt az újabb novellákat felvonultató kötetek is: Kikelet (1949), Szegénység szárnyai (1954), Világ és holdvilág (1958), Játszi remény (1961), Hétszínű virág (1963), Világló éjszaka (1966). E kötetek novelláin mindenekelőtt azt érezhetni, hogy az írói ihlet egykori emlékekből, régen szerzett élmények vékonyuló eréből táplálkozik. Némelyiket mintha egyenesen azért írta volna meg, hogy enyhítse a szülőföldjéről való száműzetés keserűségét, amiről nyíltan nem beszélhetett. Gyakran, mint a Jégvirág vőlegényben vagy az Igazak álmában, idilli derűvel vonja be ifjúkora emlékeit, s ezáltal leplezett, de emésztő honvágyára borít üdítő fátylat. Persze az említett két elbeszélés egyúttal az elpusztíthatatlan és megtörhetetlen paraszti furfang dicsérete is, az Antalosi szivárvány pedig profán tréfa arról, hogy a szentek tisztelete miképpen fér össze nagyon is evilági gyarlóságokkal. Az írói palettán korábbról ismert alapszínek tűnnek föl, ismerős alaphelyzetek, motívumok jönnek elő. Például az ábeli kivonulás több novellában – több változatban – megismétlődik: egy-egy emberpár a falutól messze, ember nem járta tájékra telepszik le, s ott vívja meg a maga kegyetlen harcát a zord természeti erőkkel (Tél a völgyben, Szegénység szárnyai, Világló éjszaka, Gyökér és vadvirág). Ezek és a hasonló tematikájú novellák őrzik leginkább a két háború közötti népies romantika nyomait, bennük teremtődnek meg a legtipikusabb Tamási-hősök, a magányosan, de annál szívósabban küzdő hőstípusok.

A novellák nyelvi megformáltságában Tamási ezúttal is a próza költőjének bizonyul. Különösen novellaindításai bővelkednek költői képekben, hasonlatokban, metaforákban, megszemélyesítésekben. Azt a stílusbeli kimunkáltságot és kohéziót – Baránszky Jób László szavaival: a "nyelv" átlátszó tisztaságát –, amit sokan a háború előtti Tamási legfőbb vívmányának tekintenek, a kései novellákban is megteremti. Érdekes azonban, hogy legszebb, legértékesebb novelláiban, melyeket a háború után írt – mint a katartikus erejű Csipogó madárka, a {401.} meseszimbolikát oly tisztán felmutató Czincziri Hám vagy a drámai sűrítésű Harmat és vér – nyelvének líraisága mértéktartóbb, stílusa keresetlenebb, természetesebb és mentes minden kirívó nyelvi fordulattól.