Alkotói válság és mellőzöttség; elismerés és újraéledt munkakedv

Budapest ostromát Bókay János, majd Bajor Gizi villájában vészelte át. 1945 tavaszán úgy látszott, hogy pályáját ugyanott folytathatja, ahol az a háború miatt félbeszakadt. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején ugyanis Tamási az irodalmi közéletben elsősorban nem szép-, hanem közíróként volt jelen. Mint a népi írók mozgalmának legtekintélyesebb erdélyi alakja, döntő fontosságú szerepet vállalt a Vásárhelyi Találkozón (1937). 1939–1944 között írott publicisztikájában pedig párját ritkító tisztánlátásról tett tanúbizonyságot. Ilyen előzmények után szinte természetesnek mondható, hogy a megváltozott társadalmi körülmények között elsőül közéleti megbízást kap: meghívják az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe képviselőnek. Igaz – olvassuk az egykori pályatárs, Szabó Zoltán visszaemlékezésében –, "a Tisztelt Házba nem kerület küldte ..., Ábel, Jégtörő Mátyás és a többiek voltak a választói", azaz tiszteletbeli képviselő lett, ám "honatyai tartással foglalt helyet a parlamentben, ami akkor ritkaságszámba ment". Képviselősége tiszavirág-életűnek bizonyul: ugyan még jelölik a kultuszminiszteri tisztségre, de nemcsak hogy miniszter nem lesz, hanem fokozatosan kiszorul mind a politikai, mind az irodalmi közéletből. Ezzel párhuzamosan szigorú eszmetisztázottságú publicisztikája is elapad, s ezt betetőzi az, hogy szépíróként sem talál önmagára, megtorpan, alkotói válságba jut. Kedélyét az idegenségérzet uralja; igazi élményre hosszú ideig nem talál, keservesen próbálgatja újra s újra korábbi novellaíró korszakának hangját, de a külsőleges elemek egymásra halmozásánál tovább nem jut. Modoros, önismétlő novellák sora után végül ismét egy szülőföld ihlette remekmű, a Bölcső és Bagoly (1953) forró vallomása jelzi, hogy sikerült felülkerekednie válságos periódusán.

A politikai nyomás enyhültével a köréje telepedett értetlenség köde is oszlani kezd, s 1953-tól újból közlik írásait. Leggyakrabban a Magyar Nemzet biztosít számára teret, de a Csillag, az Új Hang, a Dunántúl, majd a Kortárs és az Új Írás is hozza újabb novelláit, cikkeit. 1922 és 1957 között írt elbeszéléseit még maga rendezi sajtó alá, Összegyűjtött novellái viszont már csak a halála utáni esztendőben kerültek a könyvesboltokba.

{400.} Szűkebb hazájában, Erdélyben, illetve Romániában csak halála után szakadt föl az életművét ködbe burkoló elhallgatás csöndje. Rendes feltámadás címen 1968-ban jelent meg novelláiból egy válogatás, aztán a hivatalos elismerés sem késlekedett sokáig. 1969-ben már kismonográfia jelölte ki helyét a romániai magyar irodalom történetében, a hetvenes évek folyamán pedig a köztudatban is elfoglalta az őt megillető helyet. Román nyelven eddig egy novellaválogatás, valamint a Czímeresek hirdeti művészetének nem fakuló időszerűségét.