{398.} TAMÁSI ÁRON (1897–1966)

FEJEZETEK

Írói pályáján, mint nemzedéktársai legtöbbjénél, éles határvonal az 1944–1945-ös esztendő. Az ő esetében különösen, hiszen 1944 őszén, nem kevés belső viaskodás után, elhagyni kényszerült Erdélyt, és Budapesten telepedett le. Ez a puszta életrajzi tény azáltal nyer fontosságot, hogy a későbbiekben döntő módon befolyásolta a pálya alakulását, következményei jól kivehetők a negyvenöt utáni írásokon. Ugyanis Tamási írói világa elképzelhetetlen a szülőföld éltető közege nélkül. Ezzel természetesen ő maga is tisztában volt, s igen magas fokú írói tudatosságra vall, ahogy ezt Szülőföldem című, a háború előestéjén megjelent művében megfogalmazta: "Igen, vannak dolgok, miket nem lehet magyarázni: gondolom magamban, ahogy átlépek a kertnek a kapuján. Ilyen az is, amikor évekig küszködik valaki, hogy könyvekben megteremtsen egy világot. De ahogy akarná és szeretné, úgy sohasem sikerül. S akkor eljön egy tájra és beszél emberekkel; nézi a házakat, a föld hajlatait és a fény bujkálását azok felett; orrában érzi illatát a földnek, minek a sarát a kezén és a lábán hordozta valamikor s porát az arcán; igen, eljön erre a tájra és ekkor betelve látja, hogy amit nem tudott megteremteni, itt van az isteni mű!

Érzem, hogy legyőzettem."

Nos, ettől az "isteni műtől", az ihlet állandó forrásától kellett elszakadnia 1944-ben. Törvényszerű, hogy az elszakadás nyomait fölleljük az 1945 után keletkezett műveken. Mégis: elhamarkodottság volna olyasféle következtetésre jutni, hogy az írói pálya emez utolsó szakasza "értéktelenebb" műveket hozott, mint a korábbi, hogy az "igazi" Tamási csupán a húszas-harmincas évek Tamásija. Kétségtelen ugyan, hogy életművének gazdagabb, irodalomtörténeti szempontból jelentősebb része keletkezett a második világháború előtt, de az sem vitatható, hogy élete utolsó húsz évében is alkotott értékes műveket, közöttük nem egy remeket. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy pályafutásának első két évtizedében is akadnak kevésbé értékes, sikerületlenebb alkotások, akárcsak a felszabadulás utáni időszakaszban. Életművének egészére érvényes, amit a harmincas évek legelején úgy fogalmazott meg Németh László, hogy Tamási az az író, akinél "gyöngy és kavics egy kagylóban terem". Az életmű egységességét már korai méltatói észrevették. Legpontosabban, legérvényesebben az idősebb pályatárs: Babits Mihály. A Jégtörő Mátyásról szólván (1936) a "virágcsokor egységéhez" hasonlította Tamási addigi írásainak koherenciáját, s úgy vélte, hogy az "nem a művek szerkezetéből", hanem az "író lírájából" fakad. Hogy Babits "az író lírája" kifejezésen nem egyszerűen valamiféle prózára áthangszerelt költőiséget, lírai hangvételt, hanghordozást értett, hanem nagyon is karakteres (sajátos) szemléletformát, bizonyos szemléletbeli jellegzetességet, az egy megelőző mondatából derül ki. Abban ugyanis azt írja, hogy számára "Úgy tűnt föl, hogy [Tamási] látása széttördeli a világot, mint az üvegkristály, apró, friss fényekből, újra és újra fölcsillanó színekből sokszorozza." Babits észrevétele érvényes a későbbi pályaszakaszra is. Teljes életművének egységes jellegét épp ez a "széttördelő" és "sokszorozó" látásmód, az eredendően sajátos írói világszemlélet {399.} biztosítja. Az 1945 utáni pályaív mintha e megállapításhoz szolgáltatna bizonyítékokat, hiszen minél inkább megmarad szűkebb szülőföldje és közössége tudatformáiból építkező világszemléletének keretei között, annál érvényesebb, esztétikailag értékesebb műveket hoz létre (Bölcső és Bagoly, Vadrózsa ága), s minél jobban elszakad vagy eltávolodik attól, annál sikerületlenebb munka kerül ki tolla alól (Hazai tükör, Szirom és Boly). Mielőtt azonban az írói világszemlélet művekben nyilatkozó összetevőit, műfaji változatait, témaválasztásban, hősökben, de leginkább a nyelvben és stílusban megmutatkozó jellegzetességeit szemügyre vennénk, vázoljuk röviden, miként alakult személyes életpályája 1945 után.