{404.} Színművek, mese- és bábjátékok

Korábbi sikeres színpadi művei, az Énekes madár (1934), a Tündöklő Jeromos (1936), a Vitéz lélek (1941) s a Csalóka szivárvány (1942) után a Hullámzó vőlegény (1947) nem titkolt csalódást okozott. Ez a háromfelvonásos színmű valóságos látlelete az 1945 utáni pályaszakasz kezdeti válságának. Benne az író szokatlan indulattal ábrázolja az "árutermelővé" züllött művész helyzetét: Bodrogi tucatáruval akarja megalapozni a szerencséjét, majd egy rossz házassággal helyreütni anyagi és erkölcsi kudarcait. A bohózati helyzetekben bővelkedő színmű happy enddel végződik; a főhőst szorongató gonosz iparosok és vállalkozók sorra megtérnek, Bodrogi boldogsága útjában nem áll többé semmi, elnyeri a szemrevaló kis Bogyó kezét. A könnyed cselekménybonyolításon, a kritikai (s önkritikai) felhangokkal megtűzdelt párbeszédeken túl mélyebb, távlatosabb gondolatokat nemigen találunk a darabban.

A népmesei keret és az azt szorosan kitöltő gondolatiság teszi viszont legjobb felszabadulás utáni színpadi művévé az Ördögölő Józsiás című mesejátékot (1952). A darab cselekménye Tündérországban játszódik, hősei tündérek és ördögök, a játék pedig természetszerűleg jelképes értelmű. Józsiás a hagyományokhoz híven, lovagi tornán nyeri el Tündérország királylányának, Jázminának a kezét, s vele együtt a királyságot. A párbajban alulmaradt Bakszén herceg azonban összeesküvést sző ellene, megkaparintja a hatalmat, katonái Józsiást is elfogják, de azután a nép kiszabadítja fogságából. Álruhában tér vissza a királyi udvarba, és egy második lovagi tornán szerzi vissza királyságát, illetve győzi le végképp Bakszén herceget és ördögi segítőit. A történet arányosan megkomponált szerkezetű, a bonyodalom népmesei könnyedséggel fokozódik, illetve oldódik meg, s a Jó végül is legyőzi a Rosszat.

Az Ördögölő Józsiás ismételten igazolja – szemben például a Hegyi patakkal (1958) vagy a Boldog nyárfalevéllel (1961), melyekben Tamási a népi játékok konvenciórendszerétől eltérő dramaturgiai építkezéssel próbálkozott –, hogy igazán értékeset akkor alkot, ha megmarad eredeti, népi tudatformákra építő látásmódja mellett. Mindegyik sikeres színpadi művében ott érezhető a székely népmesék szelleme – nemcsak motívumokban, de gondolati igazságokban is. Népmese és liturgikus eredetű néphagyomány biztosítják azt a szemléleti keretet, amelyen belül a költői szépségű dikcióit oly elevennek és varázslatosnak érezzük. Bábjátékai – a Búbos vitéz (1952), s főként a Szegény ördög (1954) – az előbbi értelemben visznek igazi költészetet a gyermekszínpadokra. Megalapozottan írta hát a Vadrózsa ágában, hogy ő "a színpadon is a székelység emberi követe" kívánt lenni.

Írásművészetének szülőföldbe gyökerezettsége azonban semmiképpen sem provincializmus, irodalmi regionalizmus. Teremtett világa minden különösségével, tájhoz kötöttségével együtt az egyetemesség felé nyitott és egyetemes emberi értékek hordozója. "Igazi nagy sikere – írta róla az egykori pályatárs, Illyés Gyula – még így is hátravan. Amikor rá fognak jönni, hogy ez a valóság fölött járó ábrázolás ... milyen valóságot ábrázolt. Általánost, nem különöst, aminek rajongói is hitték." Irodalomtörténet-írásunk sem a tájszó, hanem "a művészi szó mesterét" látja benne.