{405.} 1945 utáni publicisztikája

Tamásiról mint közíróról ritkán szoktunk beszélni. Publicisztikáját, főként a Virrasztás című (1943) cikkgyűjteményének megjelenése alkalmával, a kortársi kritika elismerően méltatta, irodalomtörténet-írásunk azonban korántsem részesítette kellő figyelemben. Mintha szépírói teljesítménye túlságosan is vastag árnyékot vetett volna hírlapi cikkeire, kritikáira és útirajzaira, súlyos mondandójú kisesszéire. Pedig a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, a Korunk, a Keleti Újság, az Ellenzék, a Brassói Lapok, a Hitel, a Híd hasábjain egykor közreadott alkalmi írásai nem csupán egy írói magatartás tiszta erkölcsiségét, egy jelentős író eszményei iránti töretlen hűségét, szellemi magaslatú tisztánlátását dokumentálják, hanem egy egésszé zárult történelmi korszak (1920–1944) forrásértékű, távlatos gondolatvezetésű, máig érvényesen szemhatártágító dokumentumai is. Biztos fogódzók annak, ki eligazodni kíván a két háború közötti időszakasz magyar irodalmi közéletében.

Az 1944–1945-ös év korszakfordító jelentőségét hamar fölismerte. Íróink között a legelsők egyike, aki szinte a háború másnapján vállalta a szembenézést közelmúltunk eseményeivel. Zöld ág című, különféle lapokban (Szabad Szó, Demokrácia, Színház, Igazság, 1945–1946) részletekben publikált írásában a háborúval szembeni felelősség kérdését veti föl. Lelkiismeret-vizsgáló őszinteséggel, szigorú logikával boncolja a magyarság háborús szerepét, kutatja a pusztulás okait és a nemzet további sorsának lehetőségeit. Az újrakezdés pillanataiban, úgy véli, az írókra hárul a feladat, hogy a háborúban beszennyeződött fogalmakat megtisztítsák. Hogy az olyan szavaknak, mint a "hazaszeretet", a "magyar", a "hazafiság", a "demokrácia"' visszaadják "eredeti és igaz jelentésüket", s hogy azokat végül "mindenkinek gondjába" ajánlják. Mert az írónak – vallja – "nemcsak kötelessége, hivatása, hanem joga is, hogy a szellem világában olyan rendet teremtsen, amelyből kívánatos nemzeti jövendő és vidám emberi élet sarjad".

Ars poetica érvényű, verőfény világosságú fogalmazás ez; közírói magatartásának kulcsmondata, az írói pálya folytonosságának bizonyítéka. 1945 vajúdásos tavaszán Tamási is reménykedhetett a "kívánatos nemzeti jövendő" megteremtésének lehetőségében. Ő, aki "tiszta beszédével" (ez volt ugyanis a harmincas évek derekán Brassói Lapok-beli publicisztikai rovatának címe) fontos szerepet töltött be Erdély szellemi közéletében, akinek bölcs józanságára, józan bölcsességére igencsak szükség volt a Vásárhelyi Találkozón (1937), joggal hirdette, hogy a berendezkedő új, demokratikus társadalom nem nélkülözheti a tollforgatók eszmetisztázó szavát. Ezért is sietett üdvözölni a frissen alakult Magyar–Román Társaságot (Üdvözlés a Magyar–Román Társaság megalakulása alkalmával, 1945), amiben a Vásárhelyi Találkozó eszméinek letéteményesét, továbbvivőjét látta, és fő feladatául azt jelölte meg, hogy munkálkodjék a magyar–román megbékélés "nemzeti jelentőségű ügyén". Megdöbbentő előrelátásról tanúskodnak 1945-ben keltezett sorai. "A magyar–román kérdésben ma – írja – két veszedelem fenyegeti azt a munkát, mely a két nép között időtálló békét akar {406.} létrehozni. Egyik veszedelem a fűtött és mértéktelen nemzeti becsvágy, melyet köznapi szóval sovinizmusnak neveznek ... A másik veszedelem éppen az ellenkező véglet betegsége: a nemzeti öntudat olyan elsorvadása, amikor megegyezés címén kezét vagy lábát, esetleg egész magát zsákmányul adja a nemzet. Sok jel mutat arra, hogy boldogtalan állapotunkban hajlamosak vagyunk erre."

Mindenesetre 1945–1946-ban úgy látszott, hogy van remény egy egészséges közép- és kelet-európai kibontakozásra. Némiképp ezzel is magyarázható, hogy Tamási, személyes kötődésein túl, oly magától értetődő természetességgel írt, illetve beszélt a rádióban a "zümmögő zenéjű" Áprilyról, a "fájdalom fejedelméről", Reményik Sándorról, a Szent Ágostont olvasó, törékeny alkatú Dsida Jenőről, a jelkép erejű magányt választó Tompa Lászlóról, hiszen költészetüket a magyar irodalom egészéhez tartozónak vélte. Ezek a személyes hangvételű miniportrék (Erdélyi költők, 1947; Tompa László, Bánffy Miklós, 1948) Tamási jellemfelidéző erejének, biztos esztétikai ítéleteinek szép, időálló bizonyítékai.

1948, a fordulat éve azonban a közíró Tamási előtt is becsukta a szerkesztőségi ajtókat. Csupán az ötvenes évek második felében, 1956 tisztító hatású eseményei után kapott ismét lehetőséget sűrűbb közéleti szereplésre. Tisztséget vállalt a Hazafias Népfront Országos Tanácsában és a Béketanács elnökségében. Fölszólalásait, alkalmi köszöntőit áthatja a nemzet sorsáért aggódó író felelőssége. Írói összejöveteleken nem mulasztotta el figyelmeztetni írótársait arra, hogy az írás: szolgálat, melynek teljesítésére csak felelős erkölccsel és szellemi tisztességgel szabad vállalkozni (Szellemi tisztesség, 1957). Tisztában volt viszont azzal is, hogy az irodalmi értékrend és megítélés dolgában – végső soron – "a művek döntenek" (A művek döntenek, 1958). Eszmefuttatásaihoz leggyakrabban az Új Írásban, az Élet és Irodalomban és a Magyar Nemzetben kapott teret.

Halála után publicisztikájáról hosszú időre megfeledkezett irodalmi köztudatunk. Csak 1981-ben vehettük kézbe a Tiszta beszéd című kötetet, amely 1923– 1940 közötti írásait foglalja magába (Kriterion). Teljességre törekvő, az egész pályát átfogó kétkötetes cikkgyűjteménye Jégtörő gondolatok címen került a könyvesboltokba, 1982-ben.