Csoór István (1910)

Csoór Istvánban Móricz Zsigmond tehetségkutató szenvedélye fedezte föl az írót. 1945 előtt két regényét nyomtatták ki (Örök malom; Havas udvar 1943), ezeket a népi írókra általában jellemző szociális érdekű témaválasztáson belül aktualitásuk, az olvasók tömegeit legközvetlenebbül érintő napi kérdések feldolgozása különbözteti meg. A Havas udvar például a háború erkölcsöket bomlasztó, a férfi–nő kapcsolatot megmérgező hatását mutatja be, sok realisztikus részlettel, némi moralizáló érzelmességgel. Két évtizeddel későbbi, második jelentkezésekor Csoór az ötvenes évek elejének, a személyi kultusz korának válságaiban leli meg azt a témakört, amely egyszerre kelt érdeklődést és rokonszenvet a hősök meg a szerző iránt, s amely lehetővé teszi, hogy a kritika és a megbocsátás, a leleplező indulat és az emberi jóságon érzett elérzékenyülés elemeiből ötvözött világképét megfogalmazza. A Galagonyagally (1963) című kisregényben az éberség és gyanúsítgatás kortüneteit ábrázolja egy Veres Péter-i szituációval, a munka hevében közösséggé összeforró emberek tablójával a háttérben. A derülátó, túl sok jót halmozó befejezés nem az egyetlen gyengéje a műnek, de a korszak szélsőségeit, a hősi munka meg a kiszolgáltatottság, rettegés ellentmondásait így is sikeresebben ragadja meg, mint a terjedelmesebb Hegy és göröngy (1970). Ez utóbbi egy tévedésből és gyanakvásból elhurcolt kőműves tapasztalatainak tükrében a Rákosi-korszak börtönviszonyait írja le, a rideg világhoz illő puritán eszközökkel. Csakhogy a tömör leírások, a sok párbeszéd, a rövid, drámai jelenetek, valamint az író és hősei közötti fiktív eszmecserék {457.} (amelyeket Sánta Ferenc Az áruló című regényének technikája inspirálhatott) – mindez nem teheti modernné a szentimentális szemléletű, az árulás és kegyetlenség zárt világát a többiek, a jók, a szolidárisak megható emberségével ellenpontozó regényt.