{489.} Visszatérés

1955-ben kezdett ismét verseket kiadni. 1956-ban Válogatott verseit is kötetbe gyűjthette, s ez alkalommal olyan kiváló szellemek igyekeztek őt integrálni az új magyar irodalomba, mint Gyergyai Albert és Kardos László. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy e kései visszatérés diadalmas volt. Az avantgárd rehabilitációja nagy és küzdelmes folyamat volt, szenvedélyes vitákon, óvatos taktikázáson át vitt az út a hiteles, objektív kép megrajzolásáig. Az új olvasói réteg, mely a visszatérő Kassákot kezdte megismerni, alig-alig érzékelhette az avantgárd lényegét, a fiatalabbaknak legfeljebb annyi sejtelmük volt róla, hogy az imperializmus bomlásterméke.

Az író alighanem pontosan tudta, hogy újra meg kell hódítania a hazai közönséget. Hozzászokott már ahhoz, hogy régebben írt művei csak jókora késéssel juthatnak el az olvasókhoz. 1941-ben írt, sok vonatkozásban önvallomás értékű regénye, az Egy lélek keresi magát is csak 1948-ban jelent meg először, holott az életmű természetes, szervesen alakuló időrendjébe illesztve sok mindent elárult volna Kassáknak a negyvenes évek elején kialakított magatartásáról, arról a szinte végletes reménytelenségről, mellyel az akkori évek szörnyűségeit figyelte. Akkor talán nem kellett volna őt és működését oly eufemisztikusan mentegetni, ahogy ezt némelyik méltatója még a hatvanas évek elején is tette. Ha kéziratban maradt elbeszélései korábban kaptak volna nyilvánosságot, egyszeriben nyilvánvaló lehetett volna, milyen fáradt, keserű tekintettel figyelte a háború alatti Magyarország haláltáncát (Utolsó órák), mennyire várta és remélte az új korszak eljövetelét (Forgószínpad), milyen mély emberi azonosulással fordult a háború túlélőinek nyomorúsága felé (A kései érkező), milyen önkínzó moralitással vetett számot önnön elveivel s látta be olykor tévedéseit (Árnyképek), mennyire csak az tartotta benne a lelket a legnehezebb hónapokban, hogy még dolga van, amit el kell végeznie (jelképes értelművé transzponálva ezt is kifejezi az Árnyképek). Ezzel szemben, amikor 1960-ban Mélyáram címmel megjelent a prózába való visszatérését jelképező könyve, válogatott elbeszéléseinek gyűjteménye, a kiadó szükségesnek tartotta egy magyarázó, értékelő kísérő írás megjelentetését is, melynek szerzője óvatosan így mentegette Kassákot: "soha nem ment át az ellenfél oldalára; a fasizmussal soha nem kacérkodott. De a harcot ellene nem vállalta; sajátos, egyéni, "harmadik utas" elképzeléseivel a társadalmi és irodalmi élet perifériájára szorult." Az elbeszélőt jellemezve ugyanez az elemzés voltaképp finoman, de ismét megfogalmazta a magányos és kívül maradó író legendáját, aki szerepet választott a maga számára – szó sem esik róla, hogy milyen szerepbe kényszerült az ötvenes években –, s abból a szerepből csak úgy léphetne ki, ha ismét kapcsolatot keresne és találna a kor eleven áramával: "Annyi kalandozás és zsákutca után egy hosszú élet művére az tenné fel a koronát, ha prózájában korunk nagy és élményt bőségesen nyújtó világát sikerülne megörökítenie."

Akitől ezt kívánták, túl volt már hetvenedik életévén, s bizonyára elegendőnek találta a maga számára azt a koronát, melyet mint a magyar avantgárd kezdeményezőjének és legnagyobb alakjának bízvást a fejére tehettek volna. Ezt {490.} azonban még megérte hetvenötödik születésnapján, amikor hivatalosan is elismerték, hogy "neve és helye legnagyobbjaink között van". Ezt a tényt jelezte a Magvető Könyvkiadó kivételesen szép, a világhírű művészhez méltó küllemben kezdeményezett életműsorozata, melynek jóvoltából 1975-ben az esszé- és tanulmányírót is megismerhette a nagyközönség (Csavargók, alkotók). Ezek a tanulmányok elsősorban a hazai avantgárdnak és legnagyobb, kezdeményező alakjának művészetszemléletéről árulnak el sok fontos jellegzetességet, de az író-Kassákra is jellemző, hogy az örök, szenvedélyes nyugtalanság képét idealizálja bennük. Prózájának is e folytonos, olykor a vereségek érzésével viaskodó alapérzés az uralkodó eleme, s ez teszi talán kevésbé sikerült műveit is századunk emberi életérzésének hiteles kifejezőivé, igazi tanúvallomásokká.