A megmaradás lehetősége: a Szénaboglya

Az erkölcsös életvitel lehetősége mindig is foglalkoztatta Kassákot. 1948-ban, az Új Idők kiadásában megjelent regényének, a Mögötte áll az angyalnak is ez az alapkérdése. A kifejtés módja, a konfliktus felvázolása, a szereplők jellemzése meglehetősen halovány, de az írónak alighanem nem volt egyéb célja, mint a társadalmi igazságok közkinccsé tétele.

Három különböző szálon futtatja a cselekményt. Három barátnő életének, felnőtté válásának történetét mondja el. Egyikük hamar meghal, a másik férjhez megy, és ellenkezés nélkül fogadja el az élet kisebb-nagyobb megalkuvásokra késztető realitását. A harmadik áll legközelebb az író szívéhez: félig értelmiségi, félig proletár környezetben nevelkedik, s hamarosan módja van megismerkedni a kiszolgáltatottság kínjaival. Epikájának és művészi látásának alapvető jellegzetességét fogalmazza meg, amikor így gondolkodik a létről: "Angyalok és ördögök viaskodnak bennünk, s közben mi egy szál kifeszített kötélen imbolygunk."

A kislányt egy nagy csalódás érleli felnőtté, de a szentképen látható őrangyal – erre utal a regény címe – jól őrzi lépteit, hiszen megérti, hogy lehet művész, mint szeretné, de művészete csak akkor tartalmas, ha a szeretet, a megértés erénye a fedezete.

Élet és művészet erkölcsi kérdéseit hamarosan más módon is végig kellett gondolnia. 1947-ben még szép Emlékkönyvben köszöntötték barátai és tisztelői a {486.} hatvanéves mestert, 1949-ben verseskönyve jelent meg, hogy azután évekig kirekesztve, magányosan, súlyos anyagi gondok között, betegséggel és depresszióval viaskodva élje át a kor jellemzőnek mondható művészsorsát. Békásmegyeren lakott, teljes visszavonultságban, csak kedves barátjával, a hasonló sorsba kényszerített Gadányi Jenővel tartotta rendszeresen a kapcsolatot, együtt horgásztak a Dunán, próbálták kifogni az ebédnek valót. (Ezeknek a szorongatott éveknek hiteles történetét írta meg Gadányi Jenőné Így történt című könyvében.) Felesége tartotta el szerény tanári fizetéséből, melyből néha arra sem futotta, hogy rajzlapot vehessen, festéket, vásznat.

Tevékeny ember volt, számára iszonyú szenvedést jelentett, hogy tétlenségre, hallgatásra kárhoztatták. Érzései, visszafojtott gondolatai szinte robbanásszerű erővel törtek ki belőle, amikor 1955 és 1956 között rendszeresen vezette Szénaboglya című naplóját, mely egyik legszebb, leghitelesebb prózai műve. Írása módszerét, célját így foglalta össze: "Semmi ellenségeskedés, alattomos indulat nincs bennem. Hosszú, tétova idők után ismét ráébredtem, hogy író vagyok és teljesítenem kell kötelességemet. Egyelőre tehát borítsunk fátylat arra, ami volt, és nézzünk körül a jelenben."

A Szénaboglya azonban nemcsak az akkori jelen objektívnek szánt – ki lehetne objektív ilyen körülmények között?! ... – leírása, nemcsak mindennapi, rendszeres beszámoló, hanem a megmaradás esélyét is jelentette. Írója végre ismét úgy érezte, hogy teljesítheti küldetését: elmondhatja véleményét a világ dolgairól, rendszeresen dolgozhat, igaz, a megjelenés, a kapcsolatteremtés halvány reménye nélkül. Hogy ez milyen fájdalmat és keserűséget jelentett számára, azt egy beszélgetés leírása sejteti. Egy lelkes antikvárius arról értesítette, hogy összeszedte néhány régebbi művét. Beszélgetni kezdett a fiatalemberrel, s közben végtelen keserűséggel állapította meg: "a könyvnek csak akkor van értéke, ha kezükbe vehetik az emberek, és elolvashatják." Neki erre nem sok esélye volt, hiszen – mint a korszak közérzetére jellemzően írja – "az embernek állandóan olyasféle meglepetéstől kell tartania, ami neki vagy valamelyik szomszédjának bebörtönzésébe vagy életébe kerülhet". De ennél is súlyosabb megpróbáltatást jelentett számára, hogy értelmetlennek, céltalannak látta az életet. A Szénaboglya az otthonát veszített, margóra szorított ember félelmetesen hiteles vallomása, aki tudatában van annak is, hogy néha saját maga sebeinek okozója: "Oly sötét és irgalmatlan körülöttünk minden. És azt sem tudhatjuk biztosan, mikor gyötörnek bennünket mások, és mikor csak magunk kínozzuk önmagunkat. Nem akarunk belenyugodni, hogy itt vagyunk, és nem tudjuk, miért és hová szeretnénk elvándorolni. Hazátlanok vagyunk, és érezzük, hogy ezekben az időkben sehol sem lelhetünk rá az otthonunkra."

Az otthonosság érzését nemcsak az jelképezi, hogy esetleg kiadnák műveit, vagy hogy ismét befogadná a művészi élet. A Szénaboglya leghitelesebb, legfájdalmasabb önvallomásai akkor fakadnak fel az íróból, amikor magányáról panaszkodik. Régi barátainak nagy része elhagyta. Festő ismerősei híg sikereket hajszoltak, vagy hozzá hasonlóan kívül rekedtek. Csak azok találtak többnyire bejárást a békásmegyeri házba, akik maguk is panaszkodni akartak, s Kassákban egyre {487.} nagyobb lett a félelem, nehogy a sok rosszat hallva, átélve eltorzuljon tudata, megsebződjék józan értékítélete. Látta és feljegyezte a művészeti élet züllését, de azt is, hogy nemcsak "pro" szenvedhet törést egy pálya, a behódolást vállalva, megfeledkezve a hajdani ideálokról, hanem "kontra" is, amikor a szembenállás, a kényszerű kívül maradás végérvényesen eltaszítja a művészt a valóságtól. Az ilyen tudat sokszorosan megnehezítheti a visszatérést. Mert még a legnehezebb pillanatokban is bízott benne, hogy e diadalmas visszatérés megadatik neki.

Talán ezért is lett a napló egyik központi szervezőelve a test és lélek gyengülésével való folytonos számvetés. Túl a hatvanon, majd egyre közelebb a hetvenhez, különféle nyavalyáktól sújtva nemegyszer feltette a kérdést: érdemes-e még élnie. "Tudom, hogy egy-két gyámoltalan lényen kívül senkinek sincs rám szüksége, de mégsem akarom magam elveszíteni." Pedig pontosan tudatában volt annak, hogy a magány, a számkivetettség bizonyos mértékig eltorzította személyiségét, s egyre kevésbé alkalmas arra a szerepre, melyet hajdan betöltött: megszűnt benne a kapcsolatteremtés készsége, depresszióval vívódott. "Alig érdekelnek a világ személyei, tárgyai, jelenségei – írta ekkori lelkiállapotát jellemezve. – Nem dolgozom. Vagy fal felé fordultan alszom, vagy magányosan csatangolok az utcákon. Az ilyen kóborlásra is inkább csak alkonyattal szánom rá magam. Nem kívánom, hogy nagyon közel érezzem magamhoz az embereket." Gadányiról írja: ekkor "sivárnak, érdektelennek látja a világot", de rá is érvényes e jellemzés, hiszen neki sem volt megélhetési lehetősége, hajdan őt is emésztette az alkotás láza, s barátjáéhoz hasonló kínzó tehetetlenséggel vette tudomásul, hogy nincs szükség sem rá, sem a műveire.

A Szénaboglya mégsem a teljes reménytelenség dokumentuma. Kassák sokkal erősebb, keményebb egyéniség volt, semhogy végképp átadja magát a keserű elmúlás sejtelmeinek. Kietlen és szomorú lapok után újak következnek, melyekben önmagát reflektálja, kifejti művészeti elveit, s olykor-olykor még tervekről is ír. Múlt és jövő között, a keményen próbáló jelenben így lehet hídverő szerepe a naplónak.

A magányosan, visszhangtalanságban készített nagy számvetések mindig kérlelhetetlenek, felfokozottan önkritikusak. A fölöslegesség és kivetettség érzésével viaskodó írót nemegyszer kísérti meg az az érzés, hogy nem sikerült mindazt teljesítenie, amit hajdan maga elé tűzött: költészete és prózája elmarad azoktól a magas eszményektől, melyek megvalósítása és támogatása érdekében művelte őket. E számvetései során sokszor megfogalmazza azokat a művészeti és életelveket, melyek tetteinek és alkotásainak vezérlői voltak. Nem elvont pontossággal, nem tudományos alapossággal, de érzékletesen, hitelesen fogalmazza meg a magyar avantgárd számtalan fontos jellegzetességét, s benne a "kassáki jelenség" szerepét. Egyik legteljesebb önmegvilágító méltatását azért is érdemes részletesen idéznünk, mert érezni mélyén azt a belső válságot, megingást és bizonytalanságot, mely eddig szinte sosem jellemezte ezt a kristálykemény, soha meg nem ingó személyiséget: "Mindig is úgy véltem, hogy a művészi alkotások életerejét és hatósugarát a reális és irreális elemek helyes (szerencsés) összevegyítése, összehangolása határozza meg. Verseimben ezért is találhatók meg a majdnem {488.} prózai realitások és az irreálisba hajló képalkotások törekvései és eredményei. Sosem kívántam az iskolás poétika rendszabályaihoz alkalmazkodni, de mindig arra törekedtem, hogy legalább egyszer marokra foghassam a világot, hogy megmutassam a dolgok rejtett sokarcúságát, hogy egyazon kompozíción belül megszólalhasson az igen és a nem is, hogy valóban a tenger egy csöppjében maga a kimeríthetetlen tenger is benne legyen. Úgy látszik, alig-alig közelítem meg azt, aminek a meghódítására törekedtem."

A Szénaboglya egy mélyen és elkötelezetten etikus gondolkodó reflexióit tartalmazza, bepillantást engedve annak művészeti elveibe is. Egyik maradandó példája Bartók volt, aki "nem kívánta a dicséretet és nem rettent meg a gáncsoskodástól", és a világ köznapi tényeinek hatása alól igyekezett kivonni magát, mert mindenestől munkájának szentelte tehetségét. Kassák szemében a művész egyetlen feladata a teljes önmegvalósítás. Ennek révén segíthet az embernek kiemelkedni a hétköznapok szorításából. "... az emberek általában azért vágyódnak a művészet után – írja egyik ilyen jellegű jegyzetében –, mivel legalább pillanatokra, órákra ki szeretnének emelkedni a hétköznapok iszapjából." Hogy az alkotó teljesen megfelelhessen e várakozásnak és maradéktalanul kielégíthesse befogadóinak reményeit, teljesen szabadnak, kötetlennek kell maradnia. Ekkor is elutasítja az irányított művészet lehetőségét: "Micsoda oktalan elképzelés, hogy absztrakt fogalmak szerint a művészi törekvéseket kordába szorítani és uniformizálni lehet! A művész nem a kordé elé fogott öszvér, hanem a kalandéhes csavargó rokona. Semmi kétség, aki művészt szigorú külső fegyelmezés alá vesznek, annak lecsügged a szárnya és megereszkednek a hangszálai." Több ízben is felbukkan, hol megvetően, hol ironikusan, hol lázadozva a "bérmunkássá" züllött, züllesztett művész képe a Szénaboglyában. Az író szeme láttára prostituálódtak igazi tehetségek az ötvenes években, s ezért is forrósodik fel a hangja, amikor igazi, önmagát szabadon kiteljesítő személyiséggel, elementáris erejű műalkotással találkozik. A napló legemelkedettebb lapjain méltatja Juhász Ferenc Tékozló országát, s a benne megvalósuló művészi magatartást, mely "körülményes meggondolások nélkül átadja magát tárgyának, vagyis átadja magát annak a sorsnak, mely őt alkotóvá kényszeríti".

Az öregedő ember szemérmesen rejtett lírája is felszínre tör némelyik lapon. Ami korábban szinte elképzelhetetlen volt, féltő, együttérző szeretettel jeleníti meg feleségét, aki virágcsokorral a kezében, várakozó és beteljesülést ígérő mosollyal ajkán mintha az örök újrakezdésnek és az élet folyamatosságának ígéretét jelképezné. Talán neki, személyesen neki is igyekezett megőrizni magát a naplóíró Kassák. Talán e szeretet és gondoskodás viszonzásául is kereste a visszatérés útját. Mert a Szénaboglya végső kicsengése mégiscsak az örök folytonosságé: "Verseket szeretnék írni, még nem megy. De bízom, mint a kertész, ha itt elvégezte dolgát, átlép a barázdán egy egészen más tájra. Ma a zöldségféléknél tartok, holnap talán átlépek a virágok területére. Boldog leszek, ha szegfűt és rózsákat nemesíthetek egy asszonynak, akit szeretek."