{484.} "Ahogyan elindultak"

A kéziratban maradt regény szerves folytatása Az út végének. Mintha ennek tiszta szándékú munkásalakjai kezdenének itt új életet, s indulnának el meghódítani a kultúrát is a maguk számára. 1949-ben Kassákot Nagymágocsra hívták, hogy a nyári munkásfőiskolai kurzus életét, tevékenységét, embert átalakító hatását tanulmányozza. Itt, ezeken a főiskolákon, csoportokban verbuválódott az új korszak új értelmisége. E három hét krónikáját tartalmazza a regény, az író készségének, azonosuló szándékainak egyik hiteles dokumentuma, melyben azonban már érezteti romboló hatását a sematikus emberábrázolás.

A mű főalakja Andics, a kemény, szigorú matematikaprofesszor, aki azért rázatja magát az isten háta mögötti helységbe, hogy ott korrepetálja és levizsgáztassa a szokatlan körülmények között készülő munkásfiatalokat. Érkezése nem a legszerencsésebb: az állomáson nem várja semmiféle jármű, így tanítványával együtt araszolnak a kastély felé, iszonyú hőségben, mely egyre komorabbá teszi a professzort. Megjelenése a végzet angyalának sejteti, utóbb azonban kiderül: e régivágású úriember készségesen nyílik meg minden új hatás és élmény befogadására, hamarosan otthon érzi magát a lelkes és tevékeny ifjak között, s megérti, hogy jogosak arra az örökségre, melyből sokáig kirekesztették őket: a kultúra meghódítására.

A regényben, kissé jelzésszerűen, ismét felvetődik a kétféle magatartásetika különbözősége, ami annyira foglalkoztatta az írót e korszakában. Táray professzor, aki feleségével és kutyájával érkezett hasonló megbízatást teljesíteni, "az ellenforradalom csöndesebb éveiben sem tolakodott az előtérbe, a nyilasok kegyeibe se hízelegte be magát, s most sem akart egyéb és több lenni feladatát lelkiismeretesen végző egyetemi tanárnál." Kívülálló marad, rokonszenvez ugyan ő is a lelkesen tanuló munkásfiatalokkal, de a kor nagy kérdéseit nem tudja, nem is akarja megérteni. Andics viszont egyre otthonosabb az új körülmények között, mert megérti és átérzi a közösségben rejlő felhajtóerőt: "a tisztelet és hála érzése" fogja el, amikor egy végtelenül egyszerű munkásasszonnyal találkozik, s csodálkozva tapasztalja önmagát figyelve, hogy egyre inkább fiainak és lányainak érzi a kastély lakosait, akiket pedig szigora híre eleinte igencsak megrettentette. A közösség erejét példázza az a tény, hogy együtt tanulnak, a kollektívum elektromágneses hullámai szinte megvilágosítják őket, ami egyedül nehéznek látszott, itt egyszeriben könnyű lesz.

Naiv és kicsit esetleges mindaz, amit az író elmond, de mindvégig érződik a regényben – mely az ötvenes évek legelején született –, hogy Kassákra is nagy hatással volt a "fényes szelek" fúvása, s eleinte azt hitte, hogy amiért életét szentelte, ami írói pályájának központi vezérlőelve volt, az elesett rétegek beemelése egy új kultúra sáncai közé, valóra válik.

E pozitív tudatban szembesíti szereplőit ezeknek az éveknek fontos kérdéseivel. Nagy, tisztázó beszélgetés során – ami ugyancsak jellemző eleme a sematikus regénynek – a professzor ezt kérdezi a mellette ballagó régi öreg munkástól: "Magyarázza meg nekem, hogy a munkásság egy része s a parasztság zöme miért {485.} viselkedik ilyen furcsán. Tele vannak gyanakvással?" S a válasz: "Évszázadok alatt sikerült belőlük kiirtani a bizalom érzését. Egyszerűen fel sem tételezik, egyelőre el sem tudják képzelni, hogy hirtelenében olyan emberek kerülnek az ország élére, akik az ő boldogulásukat akarják. Azaz nem is egészen így van, kétségtelen, már kapiskálják a dolgot." Ezt a beszélgetést a regény tetőpontjának szánta az író, valójában azonban hiányzik belőle az egyéniség hitelesítő ereje, brosúraszerű, élettelen.

Andics professzor itt, ebben a környezetben döbben rá, milyen nehéz feladat kikovácsolni az új embert. "A fa, a kő, az acél sokkal könnyebben alakítható, mint az ember." Évszázados bizalmatlanságot kell legyőznie az intelligenciát, a műveltséget magas fokon gyakorló rétegeknek, hiszen a közhiedelem azt tartja róluk: "a tanult ember nem is lehet igazi forradalmár." Bár a professzor a regény végéig sem alakul át, nem lesz az új eszmék elszánt bajnoka, gondolkodásmódja, az emberekkel való kapcsolata lényegesen nyitottabbá válik, mintegy annak leegyszerűsített, epikailag semmiképp sem megoldott bizonyságaképp, hogy az új világot csak a munkások, a parasztok és az értelmiségiek harmonikus, megértő, közös tevékenysége teremtheti meg s teheti otthonossá.

Ez mégis súlyos írói figyelmeztetés volt. Ha van a regénynek a koreszmék aktualizálásán túlmutató jelentése, ez a gondolat mindenesetre az. Az író személyes létének is tragédiája, hogy a következő években nem ezt a harmóniát teremtették meg az ország irányítói.