Valóság és fikció

Németh László meglehetősen kétértelmű dicsérete ("Kassák tehetsége okosabb, mint a szándékai. Aki egy osztály írója akart lenni, az élet írója lett.") az Egy ember életével kapcsolatban született, de Kassák egész prózaírói életművének egyik {480.} legizgalmasabb kérdésére irányítja a figyelmet. Mert regényeiben többnyire valóban nem hagyományos eszközökkel élt, vagy ha mégis, figurái rendszerint élettelenek, vértelenek. Ám amikor az élet sűrűjét, személyes létének eseményeit tette a mű szervező elemévé, egyszeriben hangjára talált, mert nem kellett elfojtania a lírikust, aki hol egy képben, hasonlatban, hol a rendszertelenségben, az élet kiszámíthatatlan kuszaságát jelképezve van jelen elbeszéléseiben és regényeiben. E vonatkozásban valóban újat hozott, mégpedig abban az értelemben, ahogyan ezt a húszas évek végén Kosztolányi fogalmazta meg: "A forma megérett. Ennélfogva szét kell robbantani. Újat kell helyette teremteni. Ezt a munkát végzi ő, pompás ösztönösséggel. Életrajzi vallomása, amely könyv alakban most jelent meg, az értelem és a képzelőerő, a becsületesség és a hit bátor remekműve".

Valóság és fikció feszültsége jellemzi első 1945 után megjelent prózai alkotását, a Kis könyv haldoklásunk emlékére című, lírai elemekkel átszőtt naplóját is. Hogy mennyire tudatában volt e feszültségnek, bizonyítják a műhöz írt Elöljáró sorai. "Nem okos tartalom ez, de talán őszinte, mély emberi megnyilatkozás" – e szavakkal jellemzi könyve első, nagyobbik felét, a "rokont kereső szavak gyűjteményét", melyben mindvégig próza és vers határán egyensúlyoz, hogy aztán egy merőben más kifejezési formára találjon, melyet ugyancsak pontosan és hitelesen ír körül: "A könyv második fele naplójegyzetek."

Könyve látszólag a "pincenaplók" sorába illik; a háború utáni évek e jellegzetes műfaját idézik a második rész reflexiói. Mégsem sorolhatjuk be Déry Tibor, Nagy Lajos vagy Szép Ernő hasonló alkotásai közé. Pedig az írói kommentárok, az a mód, ahogy környezetének gondolkodását ábrázolja, a félelem és remény között ingadozó légkört megjeleníti, mintha Tersánszky naplójával rokonítaná. A hasonlóságoknál azonban erősebbeknek, meghatározóbbaknak érzékeljük a különbözőséget. Kassák ebben a nehéz, embertelen helyzetben is hű maradt ars poeticájának egyik meghatározó eleméhez, melyet e könyvében így jellemez: "prózában énekelek". Művei lírai betéteinek is az a sajátja, hogy kiindulópontja mindig a valóság, attól oldja el képzeletét, s emelkedik előbb az emlékek megtisztító, idilli birodalmába – amelyet az újraálmodott gyermekkor jelképez a számára –, utóbb pedig a képek szinte túláradó bősége által sugallt tiszta lírába, "bűvös körbe", mely immár csak jelzésszerű kapcsolatot tart a valósággal. A "kert", a "ház" e képekben gazdag leírások gyakorlati fogódzói, de ezek is jelképes értelműek: a hajdanvolt, tiszta, idillikus léthelyzet elemei, telve talányossággal, bizonytalansággal, melyet az idő kiszámíthatatlansága és szorongattatottsága okoz, magyaráz.

1944 márciusában költözött Zircre, hogy pihenjen. Itt érte a németek bevonulásának híre, melyet egy mindig mindenkit kiszolgálni kész repülőtiszttől tudott meg (ez az epizód szinte szó szerint ismétlődik Az út végében). A következő napok szörnyű kétségei nyomán születnek a hatalmas méretű képek és látomások, melyek között elbújtatva, mégis hangsúlyosan megfogalmazza a jellegzetes kassáki programot, melyhez soha nem lett hűtlen: "Hagyj el bennünket, kétség és félelem! Parancsunk, hogy dolgunkban szorgoskodjunk tovább, a skarláthullámok tetején is készítsük el a bölcsőt és koporsót. {481.} Hagyj el bennünket, kétség és félelem! Parancsunk, hogy a tehenet vezessük ki a sárgán virágzó rétre, etessük meg az aprójószágot, s imádkozzunk azokért, akiknek oly hirtelen el kellett hagyniok e földet.

Halljuk, nemsokára vendég érkezik, s bizony, bizony roskatag a házunk.

Egyszer majd fény töri át az omló fátylakat, a városok sikátorai és a falvak tágas udvarai megtelnek ibolyakék nevetéssel.

Addig is hát a pokoltól elfordított arccal hajoljunk munkánk fölé, harsanjon a gyalu, s a mester kalapácsa csendüljön az acélozott üllőn."

Nem ró nagy feladatot az értelmezőre, hogy a metaforákat és jelképeket visszavezesse induló pontjaikhoz, a valóságba. Nem lehetetlen felfejteni annak a képnek az értelmét, jelentését, melynek keretében az író a világot hajóhoz hasonlítja, mely iszonyú rengéssel, hánykolódó habok között közelít titokzatos és szorongató célja felé. Véget ért az álarcos korszak, a rejtőzés korszaka, mondja. Itt az idő megnyílni, várakozni, figyelni a "feltámadás kürtjelét", mely egy egész, elrontott világ számára hozza a reményt. "Egy bennem a múlt, a jelen, és úgy sejtem, a jövő is." – írja műve napló részében. Itt már nem a költői szabadság az uralkodó elem, hanem "a végtelen folyamatosság"-ból kiragadott pillanat. Igyekszik számot vetni önmagával, elfogulatlanul, kritikusan megrajzolni önarcképét. És bár – amint mondja – sosem "jajveszékelt" mások szerencsétlenségét látva, mert mindennél fontosabbnak érezte "a maga dolgát", ezúttal mégis a közös várakozást és reményt is beleszőtte feljegyzéseibe: "most itt állok egy új világ küszöbén – az Elöljáró sorok legfontosabb gondolata ez –, még fáradtan kicsit a riadalmaktól, de sok jóra való szándékkal a jövőre."

Ezt a szándékot, készséges várakozást mintha beteljesítették volna a felszabadulást követő első esztendők. Az ötvennyolc éves, keménykötésű, soha meg nem ingó író feladatot kap feladat után, s ezeknek igyekszik legjobb tehetsége szerint megfelelni. Három folyóirat szerkesztése mellett is maradt ideje arra, hogy regényformában ugyancsak számot vessen a múlttal, mely a saját múltja is volt. Nagyigényű korrajzba akarta foglalni a harmincas évek történetét, így született 1946-ban Az út vége.

Kiindulópontja ebben is a teljes, a megélt valóság: "ragaszkodom hozzá, hogy betartsam az események sorrendjét. Azzal a meggondolással ültem íráshoz, hogy az olvasót végigvezessem egy tragikus korszak alakulásán, láthatóvá teszem előtte néhány lélek vergődését, és annak az embernek bukását, akit olyan közel éreztem magamhoz, és akitől magam sem tudok egészen elszakadni, és semmiképpen nem akarom az emlékét meggyalázni." A regény célzatát ugyan nem az író fogalmazza meg így, hanem rezonőrje, a feljegyzéseit író lány, aki el akarja mondani nagy szerelmének és megcsalatottságának történetét. De az anonim író ugyanúgy meghatározónak érzi a valósághoz való viszonyát, ahogyan Kassák is: "amennyire csak emberileg lehetséges, ragaszkodom a valóság hű körvonalazásához".

Valóságelemek más összefüggésekben is felbukkannak a regényben. Az út vége hitelesen jeleníti meg a harmincas évek emberi bizonytalanságait, azt a kibékíthetetlen ellentétet, mely a felsőbb rétegek és a proletárok között feszült. A hitelesítés eszközei az önéletrajzi elemek: Kassák azokat a műveket sorolja fel mint a {482.} mozgalmi emberek látókörének megnyitóit, melyeket ő maga is legkedvesebb olvasmányai közé sorolt: Gorkijt, Jack Londont és másokat.

A regénybeli lány tipikus történetet mond el: hogyan lesz egy magát forradalmárnak hívő, mindenképpen vezéri szerepet dédelgető mozgalmi ember a nyilasok készséges kiszolgálója. Makai – róla van szó – nem ismeretlen szereplője e kornak: "nem volt megátalkodott gonosz, csak kielégíthetetlen. Nem volt gyáva, ami a közönséges árulók alaptermészete, csak meggondolatlanul vakmerő volt ... Született kancsal, nem is ismerhette a tiszta látás és a kancsalság közötti különbséget." Tevékeny, hasznos szervező embere volt a szociáldemokratáknak, de hiányzott belőle a fegyelem, mindig a saját feje szerint ment, "s ez nemcsak különös erénye, hanem végzetes fogyatékossága is volt". Makai nem volt hajlandó alávetni magát a pártfegyelemnek, direkt akciókat sürgetett a fennálló rendszer ellen, s eközben elveszítette kapcsolatát a realitással. Személyiségének zártságára jellemző, hogy egymás után maradtak el mellőle barátai, harcostársai, s ő abban a meggyőződésben sodródott az árulás felé, hogy valamennyien gyávák. Első összeroppanása akkor következik be, amikor egy letartóztatási hullám után nem ítélik el, nem lesz a mozgalom hőse, mert a bíró átlát rajta: "Ahogyan ideállt elém, mindjárt láttam, hogy legszívesebben venné, ha mártírt csinálnánk magából. Nem, a fennálló társadalmi rendnek erre semmi szüksége nincsen." S innen már folyvást lefelé zuhan: előbb csak hangoztatja az antiszemita propaganda jelszavait, majd át is éli őket, útja természetesen vezet a zöldingesek közé, majd a bitófa alá. Nem tragikus végzet ez, még a beszámolót író lány sem érzi annak, jóllehet férje volt, s amikor legmélyebbre süllyedt, akkor sem tudta kivonni magát hatása alól. Kész jellem, rögtön a regény kezdetén, a rontás szellemének megtestesítője. Mintha valamelyik Jókai-regény végletesen negatív alakja kelne életre személyében a harmincas évek emberpróbáló légkörében. Romantikusan elrajzolja Kassák a regény pozitív alakjait is: az áldozatos, minden helyzetben tisztán látó munkásasszonyt, s a többieket, akik ingadozás és kitérők nélkül haladnak az új élet felé. Mihelyt hőseit egyénítenie kellene, megelégszik az eleve kész, változatlan figurák bemutatásával. Hiába ábrázolja reálisan a kort és benne a szociáldemokrácia törekvéseit, az alakrajzból jórészt hiányzik a reális elem. Makai ugyan jellemző típus, de egyéni élete neki sincs, gesztusait látjuk, refrénszerű gondolatainak kifejtését olvassuk. A korrajz hitelét is gyengíti valamelyest, hogy a történelmi tényekkel nem szembesülnek a szereplők, hanem többnyire csak megfogalmazzák a belőlük adódó következtetéseket. A regényben olykor összekeveredik a kor hangulata s a retrospektív elemző szándék.

Annál érdekesebb és fontosabb Az út vége etikai üzenete. Kétféle etikai magatartás ütközik össze a regényben: a tettre orientált mellett ugyanis megjelenik a kívülállás etikája is. Makaiban az előző torzult változata ölt testet, "nem az a fontos, hogy mit gondol rólam a szomszéd – mondja egy beszélgetés során –, aki legtöbbnyire vak és süket, hanem hogy én milyen viszonyban vagyok önmagammal". "Kétlaki ember", saját tetteit azonosítja a helyes cselekedetekkel. "Azt bizonygatta, hogy az igazi mozgalmi embernek minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy érvényt szerezzen akaratának, és gyakorlatilag megvalósítsa elveit." {483.} Ugyanakkor azonban feltűnnek mellette az egyszerű, olykor névtelen mozgalmi emberek, akiknek tettre orientált magatartása Fenyvesben, a kultúrcsoport karnagyában inkarnálódik. Belőle sem hiányzik egyfajta messianisztikus elhivatottság, de tudja, hogy ezt csak közösségben lehet megvalósítani: a tett akkor értelmes, ha a közösség érdekét szolgálja, de nem feledkezik meg az egyedi emberről sem.

A beszámolót író lány mindvégig objektív kívülállással ad számot Makai színeváltozásáról. Ezt írja magáról: "mintha egyszerre két lélek lakna bennem. Az egyik lelkem szolgai, alárendelten tevékenykedik, állandóan, mintha elválaszthatatlan függvénye lenne valakinek, a másik lelkem figyelő állást foglal el, s mintha mérleget tartana a kezében, sem ide, sem oda nem engedi végzetesen elbillenni az életemet." Az ő sorsa valóban tragikus. Nem azért, mert Makai áruló lesz, s ő vele tart, hanem mert rá kell ébrednie, hogy a "figyelő" magatartás, az objektív kívülállás a történelem bizonyos helyzeteiben értelmetlen és céltalan. Későbbi naplójában azt fejtegeti Kassák, hogy a nehéz időkben az ember szinte képtelen megőrizni tartását, még akkor sem sikerülhet ez, ha kívül marad, mert ez esetben "kontra" torzul el gondolkodása. Az egyensúlyi állapot keveseknek adatik meg, mert a kívülmaradás etikája éppoly hiteltelen lehet, mint a rossz ügyekben való részvételé.

E kétféle magatartásforma remény és reménytelenség érzésköreit kelti a szereplők tudatában. Reményt és tartást ad nekik a közösséghez való tartozás, az abba akár névtelenül való beolvadás ténye. Reménytelenek, tétovák lesznek, amikor e közösségből kikerülnek, vagy az kiveti magából őket. De reményt adhatnak a hétköznapi emberi érzések is, a megértés, a szeretet, az a tudat, hogy személyes létünk nem hiábavaló. Amikor a regény kezdetén a lány úgy érzi, hogy Makai szereti őt, egyszeriben felszabadult érzéssel várja és fogadja a korábban oly reménytelen, sivár hétköznapokat; "a robotból munka lett", jegyzi föl a változás általa megélt legfontosabb tartalmát. A lány tragédiája épp abban rejlik, hogy e hétköznapi reményeiben, érzéseiben kell csalatkoznia, át kell élnie, hogyan fordul ellenkezőjére a szeretet, s milyen nehéz az ember élete, ha az általa használt szavak révén nem sikerült kapcsolatot kialakítania a másik emberrel, mert annak számára ezek a szavak merőben mást jelentenek.

Az út végére is jellemző az, amit Kis naplója bevezetésében ír: a változás jeleire érzékenyen figyelő, nyitott személyiség vet számot benne az elrontott múlttal, s e számvetés azért lehet hiteles, mert a feljegyzéseit író lány többször hangoztatja értetlenségét, történelmi tapasztalatainak, éleslátásának hiányát. A néha költői dikcióba átforduló prózai leírások és jellemzések végül is egy korszak rajzává állnak össze. Reménytelen korszak ez, de tiszta emberi szándékok, becsületes akarat mozgatja jó néhány részesének cselekedeteit és gondolkodását, s ez a jövő ígérete.