{493.} A SZOCIALISTA MOZGALOMBAN

FEJEZETEK

Irodalmunk egyik legtragikusabb sorsú nemzedékének írói szinte kivétel nélkül az első világháború előtt kezdték írói pályájukat. Volt, akit a Világ című lap radikális légköre fordított a nyitott társadalmi kérdések vizsgálatához és ábrázolásához, mások – mint Balázs Béla – még korábban találtak kapcsolatot a hazai progresszió igen értékes törekvéseivel. Eltérő társadalmi környezetből jöttek: akadt közöttük, aki inkább a falu szociális igazságtalanságaival volt tisztában, más a lassan bomló polgári rétegek sorsát érezte át és ábrázolta. Abban azonban mindnyájan közösek voltak, hogy a Tanácsköztársaság idején lelkesen fogadták az alapvetőnek ígérkező társadalmi változásokat, s tevékenyen részt vettek azok gyakorlati megvalósításában. Ennek következtében sokan kényszerültek emigrációba, Európa különböző országaiban szóródtak szét, kiszakadtak a hazai irodalomból, s inkább például a német expresszionizmus lázító törekvéseivel, majd a szocialista avantgárddal találtak kapcsolatot, semmint a magyarországi irodalom háború utáni fejlődésével. Ezek jórészt érintetlenül hagyták őket; Illés Bélára például mindvégig sokkal elhatározóbb befolyást gyakorolt a fiatalságában megismert és művelt mikszáthi prózaírás, mint a hazai magyar epika későbbi, radikálisabb formái. Az emigráció ígéretesen induló írói pályákat vágott ketté: a mozgalmi tevékenységgel együtt járó direkt politikai feladatok hibátlan ellátása nem feltétlenül kedvezett szélesebb hömpölygésű, nagyobb időegységet átfogó epikus műalkotások születésének. Maga az emigrációs létforma sem volt harmonikus: ma már részben ismeretesek azok a gyakran vérre menő harcok, melyeket a különböző frakciókhoz tartozók vívtak egymással, gyakran tragikus következményekkel. A sztálinizmus hosszúra nyúlt időszakának embertelen intézkedései sem kímélték némelyiküket: Hidas Antal vagy Lengyel József több mint egy évtizeddel társaik után térhettek csak haza, s kezdhették helyreállítani írásművészetük folytonosságát, ám az öregedő írókat itthon is gyakran érthetetlenség, bizalmatlanság fogadta. Az itthon maradottakat is megpróbálta a történelem. Az illegális munka, majd a lágerek súlyos tapasztalatai olyan szorongató élményanyagot adtak, amely meghatározta például Nádass József epikáját.

Magyarország felszabadulása e nemzedék számára valóban a tényleges felszabadulást jelentette: legtöbben tele tervekkel érkeztek haza, azzal a reménységgel, hogy az emigrációs évek során írt műveik hazai kiadásával sikerül beleilleszkedniük a magyar irodalomba. Legtöbbjüket azonban bizalmatlanul szemlélte a politikai {494.} vezetés, s amire igazán nem számíthattak: újabb hallgatás várt rájuk. 1946 és 1949 között biztatóan újrainduló írói pályájuk pedig sajátos színekkel gazdagította a korszak hazai irodalmát: publicisztikus szenvedélyük, forradalmi tapasztalataik, rendkívül szerteágazó, gazdag műveltséganyaguk s a hagyományokhoz való közvetlen tapadásuk olyan lehetőségeket sejtetett, amely fontos szerepre jelölte volna ki őket. Ám például a nagy terveket szövő Balázs Béla hamarosan elmagányosodásról és értetlenségről panaszkodott, a szocialista életformát szinte himnikus pátosszal ábrázoló Barta Lajost az ötvenes évek elején háttérbe szorították, s még a komoly kultúrpolitikai és irányító szerepet játszó Illés Béla Ég a Tisza című regényére is gyanakvással tekintettek. E nemzedék tagjai közül igazán csak Gergely Sándor lehetett jelen folytonosan az új magyar irodalomban, az ő működését viszont a korszak sematikus, voluntarista irodalomszemlélete gátolta, életművének későbbi, elfogulatlan értékelését pedig az időszak vitáinak szűkkeblűsége és türelmetlensége tette lehetetlenné.

A nemzedék életművének kényszerűen megszakadt folytonosságát a leginkább az állíthatta volna helyre, ha a hazai közönség mielőbb megismerhette volna azokat az alkotásaikat, melyek az emigrációs években születtek. Erre azonban többnyire ugyancsak megkésve került sor. Bár Gergely Sándor Dózsa György című nagyszabású trilógiája megjelent 1950-ben, jó néhány fontos mű kiadására azonban csak akkortól került sor, amikor megkezdődött e nemzedék irodalomtudományi felmérése és értékelése (ebben Illés László és József Farkas jártak elöl). Még nehezebb volt Lengyel József helyzete, holott e nemzedék jelentős epikusa volt. Őt csak 1955-ben rehabilitálták a Szovjetunióban, s ekkor térhetett haza, hogy kiteljesíthesse életművét a "szabad, optimista, humánus" erkölcs szolgálatában. 1964-ben költözött Magyarországra Kahána Mózes, ekkortól jelentek meg idehaza is régebbi és újabb munkái. Gyetvai Jánosnak (1889–1967) az emigrációs évek megpróbáltatásaira visszatekintő, dokumentatív értékű memoárjait (Ezt láttam Amerikában, Fegyverek és emberek, Két világ között) 1952-ben, 1959-ben és 1963-ban adták ki. Gárdos Mariska (1885–1973), Nógrádi Sándor (1894–1971) és Marosán György (1908) szintén önéletírásaikkal a történelmi idők cselekvő tanúiként kapcsolódnak e nemzedékhez, felelevenítik a mozgalomban töltött és emigrációs éveiket, valamint a sztálinizmus időszakát.

Epikai vonatkozásban e nemzedék írói az elkötelezett hűség érzületével gazdagították irodalmunkat, s egyfajta romantikus szemléletmóddal, mely alkalmas volt arra, hogy a hétköznapok hősiességére irányítsa a figyelmet, s új életértékekkel gazdagítsa az olvasók életszemléletét. A megpróbáltatások között is megőrzött hűség, a folytonosan és tudatosan fejlesztett céltudatosság érdekes dokumentumai alkotásaik, melyek egy történelmi korszak tragikumát is kifejezik.