{535.} A MUNKÁSMOZGALOM ÍRÓI ÉS KRÓNIKÁSAI

FEJEZETEK

A hazai szocialista elkötelezettségű próza fejlődésében különös jelentőségű a két világháború közötti korszak utolsó fejlődési szakasza, a harmincas és a negyvenes évek. Ekkor jelentkezik ugyanis egy új prózaíró nemzedék, amelynek elméletileg is megalapozott célkitűzése: "a munkásságról, a munkásságért és a munkásságnak" írni. Realista igényű és forradalmi, szocialista szándékú hulláma volt ez a magyar irodalomnak.

Valamennyien tevékeny tagjai a munkásmozgalomnak, a szociáldemokrata vagy az illegális kommunista pártnak. De a munkásosztály ügyét nemcsak a politikában, hanem a művészetben is szolgálni akarták. Írói fejlődésüknek éppen az a folyamat az egyik jellegzetessége, ahogyan a hangsúly "a politikai szolgálatról" áttevődik a művészeten belüli szolgálatra, feladatvállalásra. Többségük nemcsak vállalja a munkássorsot, hanem maga is üzemi munkás; sokukat pedig az életmód, a származás, a rokonság hajszálgyökerei kötik a városi dolgozók, illetve a földmívesek világához. Sorshelyzetük, kifejlődő proletár öntudatuk vezeti őket a mozgalomhoz. Írásaikat főként a Népszavában, baloldali lapokban, folyóiratokban, antológiákban jelentik meg. Megszenvedik a szocialista írókat tömörítő szervezet és a publikálást segítő irodalmi kiadványok hiányát. Egyszerre kell küzdeniük megélhetésükért, műveik megalkotásának lehetőségéért, és azért, hogy az olvasóhoz eljuttassák ezeket a műveket.

A harmincas években két jelentősebb csoportjuk alakult ki: az avantgárd s a kassákisták felé orientálódó Csömöri-csoport, illetve a népi írók balszárnyához közelítő munkásírók. A hazai szocialista prózairodalomban jelentősebb szerepet vívtak ki a munkásírók: Földeák János, Kovai Lőrinc, Nagy István, Rideg Sándor. Tájékozódásbeli hibájukból fakadt, hogy a rokon célkitűzések alapján álló s már a felszabadulás előtt regénnyel, elbeszéléssel jelentkező Balázs Anna, Barabás Tibor, Hamvas H. Sándor, Hollós Korvin Lajos, Oravecz Paula és Vészi Endre munkáiban nem ismerték fel az eltérő tematikán túlmutató szemléletbeli azonosságokat. Ma éppen a művekben munkáló szocialista szándék, az íróvá érés hasonló problematikája alapján látjuk – az egyéni sajátosságok és értékbeli különbségek mellett is – egységesnek ezt a két írócsoportot. S bár önálló prózakötetig 1945 előtt a munkásírók közül csak Nagy István, Kovai Lőrinc és Rideg Sándor jutott el, antológiákban (Mérleg, 1942; Március, 1942; Magatartás, 1943; Mérték, 1943; Munkások, 1944) közzétett irodalmi tanulmányaikkal, elméleti alapvetéseikkel, még tévedéseikkel is, a szocialista elkötelezettségű epika jelentős irányzatát képviselték.

A megjelent műveknél nagyobb szellemi izgalmat, erjedést okoztak irodalompolitikai, művészeti elveik, magatartásuk, indulatuk és határozott hangjuk, egyszóval az a mód, ahogyan osztályukat képviselték az irodalomban.

A Magatartásban megjelent A munkásirodalom védelmében című állásfoglalás valóban eltúlozta a származás, az élményközösség fogalmát; valójában munkásirodalommá látszott leszűkíteni a szocialista irodalmat, s a szocialista epikából {536.} mintegy kirekesztette a más társadalmi osztályból jövő írókat. Csupán "jóindulatú rokonszenvezőnek ", "vendégnek " volt hajlandó elfogadni azokat a baloldali írókat, akik nem fizikai munkával keresték kenyerüket. Ez méltán sértette néhány, szintén a mozgalomban dolgozó író önérzetét. De a vita lényege más volt: a szocialista író fogalmáról folyó polémia a polgári irodalomtól elváló szocialista próza természetét járta körül. Ezért csaptak az indulatok hullámai jóval túl a Népszava hasábjain, ezért szólaltak meg a polgári irodalom orgánumai is.

A munkásírók csoportja a Magatartás megjelenésekor jutott arra a fejlődési fokra, hogy felléphessen az irodalmi élet küzdőterén, hogy amit korábban halkabban mondott, azt most egy kiáltvány harsányságával hirdesse. A munkásírók elégedetlenek voltak a szocialista irodalom pillanatnyi helyzetével, a művek esztétikai értékével és hatékonyságával (a sajátjukéval is!), olvasóközönségükkel (erről esett a legkevesebb szó), az írók erkölcsi és anyagi megbecsülésével, a Szociáldemokrata Párt irodalomszemléletével és politikájával. Helyesen különítették el irányzatukat a Népszava "tendenc" novelláitól vagy a kispolgári ízlést szolgáló, a "tömegeknek szánt" sikerművektől, illetve a polgári irodalom morális nyugtalanságból származó munkásábrázolásától. Nehéz és nem veszélytelen, kétfrontos harcot indítottak a hazai munkásirodalom minőségéért és lehetőségeiért, indulatukat és magabiztosságukat, vitára ingerlő megfogalmazásaikat a közeledő társadalmi változás karnyújtásnyi közelsége táplálta. A Magatartásnak a "viharmadár" szerepét szánták. S a vitában néha talán mereven, ám mindig osztályukat képviselték, s végső soron nemcsak a munkás, hanem a szocialista irodalom ügyét is szolgálták.

Az ipari munkásság helyzetének alakulásán mérték a társadalom mozgásirányát, s kifejtették következtetéseiket. Nagy István a művész érzékenységével és a teoretikus éleslátásával körvonalazta "a munkásságról tudósító irodalom" problémahátterét. Tudatosította azt, hogy ami korszakunkban a számbelileg rohamosan gyarapodó munkásosztályban s ennek érzés- és tudatvilágában végbemegy, arról teljes és valódi képet nem a statisztikus, a közgazdász és a politikus, hanem csakis az író adhat. Állásfoglalásuk lényege: az írói figyelemnek a munkásosztály, a jövő letéteményese felé fordítása. Nem pedig az, hogy milyen származású az író, a művész, aki elmondja, "hogy miért és hova hanyatlik a polgárság és hogy a városba széledő paraszti tömegek a városok mely társadalmi rétegeiben oldódnak fel, és hogy mi történik ott velük ... hogy hova törekszik, hova és honnan duzzad fel a munkásság? Kispolgáriasulhat-e? Vagy tényleg a régi munkásarculatra hasonul át? Hogy a gyárakban és hatalmas bérházakban, szakszervezetekben és munkáspártokban formálódó társadalmi szerkezet, vajon tényleg a jövő társadalomszerkezetére utal-e? Itt formálódik-e az új embertípus és milyen az már most, különb-e valóban, kiforrottabb közösségi lény-e?"

Nagy István: Irodalom és munkásság című tanulmányában a szocialista irodalom feladatairól gondolkodott és ennek az irodalomnak adott programot, szűkebb értelemben máig szóló érvénnyel. A Magatartás írói az irodalom szocialista feladatvállalását tekintették a legfontosabbnak, s ennek érdekében, {537.} küldetéses hittel eltelve, hangsúlyozták talán túl az "élményközösség", a "származás" szerepét abban a másodlagos kérdésben, hogy ki alkot majd szocialista műveket. A vitapartnerek viszont ezt a kérdést állították az első helyre. Ám a Magatartás magabiztos optimizmusával szemben az ő írásaikban vagy a félreértés, vagy a "viharmadár" jelezte változástól megriadt félelem munkált. Az adott társadalmi és politikai helyzetben, a fasizmusellenes népfrontpolitika szükségességének történelmi pillanatában hibás volt a munkásszármazás firtatása. A vita utórezgései még megfigyelhetők a Munkásokban (1944) s néhány készülő könyv írásaiban. A történelem azonban hamarosan lezárta a vitát. 1945 áprilisa a háború végét s egy tektonikus mozgással járó társadalmi változás kezdetét jelenti.

Az idézett antológiák nem egy darabja tiszavirág-életűnek bizonyult. Ezt az alkotók is érezték, s többen a felszabadulás után sem jelentkeztek önálló kötettel. Az idézett tanulmányoknak azonban nem hiába volt József Attila a példájuk. A szocialista elkötelezettségű irodalom pártosságának, az irodalom társadalmi szerepének megfogalmazásai már a "proletár utókornak" szóltak. S ez a munkásírók elévülhetetlen érdeme.

A munkásírók csoportja s több hozzájuk csatlakozó költő, képzőművész, tudós és publicista társaságában elsőként lát hozzá a szellemi élet megindításához. Bennük nem volt döbbenet, törés, szinte ott folytatják, ahol szavukat a fasiszta terror elnémította. Már 1945 második felében kiadásra kerül egy irodalmi és közművelődési folyóiratuk, amely a megjelenés hónapjának nevét viselte címoldalán: Augusztus, Szeptember, Október, November. A folyóirat, amelyet a Pesterzsébeti Munkás Kultúrszövetség keretében, társadalmi munkában és összefogással szerkesztettek s nyomtattak, és amelyet Csepel, Pesterzsébet, Pestlőrinc és Kispest dolgozóinak szántak, első számaiban nem irodalmi programot, teóriát közöl; legfontosabb feladatának olvasórétegének nevelését tartja. Ez is a Magatartás-vita egyik fontos tanulsága. Szocialista irodalom nincs, vagy csak légüres térben tengődik szocialista vagy ilyen törekvésű olvasóközönség nélkül. (A vita e vonatkozását Darvas József fejtette ki máig szóló érvénnyel a Mértékben, A munkásirodalom kérdéséhez című írásában. Csak az anyagi nehézségek miatt 1945-ben megszűnő folyóirat utolsó számában (November) körvonalazták irodalmi elképzeléseiket: Szarka József: Az irodalomban "felmerülők".)

E folyóirat utódát: a Külváros elnevezésű kulturális szemlét havonkénti megjelenésre szánták, amelyhez a papírt a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság ingyenesen adta. Ám csupán három száma került az olvasóközönség elé (1946. október, november, december), ugyanis az 1947. január elsejével hatályba lépő sajtótörvény alapján a lapindításhoz szükséges belügyminiszteri engedélyt a Külváros nem kapta meg. Pedig a lap magját alkotó munkásírók a gyakorlatban, tevékenységükkel bizonyították, hogy a Magatartás-vitában felrótt "szűk szemhatáruk" kitágulóban van. A Külváros felelős szerkesztője a zsellércsaládból származó Bakó József, a szerkesztőbizottsági tagok közé tartozik Kovalovszky Miklós, és megjelenik a folyóiratban Berda József, valamint Mándy Iván is.

{538.} A Külváros szellemi elődjének félbeszakadt mondatát folytatja: elsősorban "a külváros kulturális és szellemi életének fejlesztésén dolgozik" amint Földeák János írta Külvárosok, kultúra nélkül című 1946. októberi tanulmányában. Ugyanezt a gondolatot fejti ki Kovalovszky Miklós a novemberi számban. Nem használják sem a " kulturális forradalom'', sem a "szocialista népművelés'' fogalmát, de ennek a szellemében szerkesztik a folyóiratot. A művészetet alárendelik e társadalmi célkitűzés szolgálatának. Csak a decemberi, utolsó számban körvonalazzák irodalmi programjukat. Akkor, amikor már tudják, de mégsem hiszik el, hogy a Külváros 1947. januári száma már nem jelenhet meg.

A negyvenes évek elején a munkásírók megteremtették saját kiadójukat, közzétették antológiáikat, melyek tulajdonképpen azt a folyóiratot helyettesítették, amelyre akkor nem kaptak engedélyt. A Munkás Kultúrszövetség azonban, amelynek keretében 1947-ig tevékenykedtek, elsorvadt. A munkásírókat mint csoportot, irányzatot hallgatólagosan ugyan, de "non grataként" tartotta számon 1948–1953 között a hivatalos irodalompolitika. A munkásmozgalom áramában íróvá ért alkotókat általában nem irodalmi feladatokkal bízták meg az új Magyarország kulturális és gazdasági életének irányítói. Ennek ellenére a felfelé ívelő pályák jellemezték az 1945–1948-as időszakot. Az említett írók mindegyikének jelent meg 1945–1946-ban novelláskötete vagy regénye. (1945-ben Balázs Anna, Barabás Tibor, Földeák János, Hamvas H. Sándor, Hollós Korvin Lajos, Kovai Lőrinc – három regény –, Rideg Sándor; 1946-ban Kovai Lőrinc, Oravecz Paula, Vészi Endre.) És 1950-ig további könyvekkel jelentkezik Balázs Anna, Barabás Tibor, Hollós Korvin Lajos, Kovai Lőrinc, Rideg Sándor és Vészi Endre.

Ez az alkotói lendület különféle okok miatt jelentékenyen csökken 1949 és 1953 között. Az 1953-1956-os évek változásait jelzik az 1956 után ismét növekvő számú kiadványok, ismét termékennyé váló alkotó korszakok. 1956 után a nemzedék minden egyes tagjának számos könyve jelent meg. E mennyiségi mutatók a korszak irodalmi életét s a tárgyalt alkotók munkásságát egyaránt jellemzik. Egyébként az is, hogy Barabás Tibor, Földeák János, Földes Mihály a párt irányítása alapján hol a gazdaság, a politika, hol az irodalomszervezés vagy a publicisztika területén dolgozik, hogy a paraszti élményanyaggal jelentkező Kamjén István íróvá érése 1950-1951-ben fejeződik be, és az ő számára is új szakaszt jelent 1953–1956. De erre az időszakra esik az indokolatlan bizalmatlanság megszűnése Hollós Korvin Lajossal és Vészi Endrével szemben is.

Az alkotókedv újbóli megélénkülésének objektív és bizonyos értelemben irodalmi okai is voltak. E nemzedék művészi tevékenységének alapvető jellegzetessége ugyanis a művek és az alkotók életének közvetlen egymásba játszása. Valóságtükrözésükben a képzelet és az alakítás munkájával szemben sokszor a megélt valóságnak, ha tetszik, a "nyers életnek" van meghatározó ereje. A fokozott "életesség" pedig, s ezt az irodalomtörténet számtalan példával bizonyítja, gyakran támaszt problémákat a mű befogadásával, értékelésével kapcsolatban.

E nemzedék tagjainak munkásságában, s az írók egyéni fejlődésének alakulásában a legdöntőbb mozzanat: az "életesség" és a képzelet, az alakítás viszonya. Ridegnél és Kovainál már az 1945-ig tartó időszakban is az élmények átstilizálására {539.} való törekvés figyelhető meg, ezért is lehetett írói útjuk a legsimább. Balázs Anna, Földeák János, Hamvas H. Sándor, Oravecz Paula és Vészi Endre prózáját viszont inkább az "egy az egy" léptékű és helyenként naturalista szintű valóságtükrözés jellemzi. Jóllehet az ábrázolás elemeinek aránya olykor náluk is az alakítás irányába billenhet át. Szép példája ennek Földeák János, Balázs Anna vagy Vészi Endre néhány novellája (Tatyi, Az új leány stb.).

E nemzedék kisprózagyűjteményeinek értékelésében figyelembe kell venni, hogy a pálya vagy a pályaszakasz mely darabjai készültek – többnyire objektív okok miatt – nem irodalmi kiadványok, hanem napilapok számára. Csupán Hollós Korvin Lajos és részben Rideg Sándor, valamint Vészi Endre azok, akik 1945 előtt irodalmi folyóiratokban is publikáltak. E szempont még a felszabadulás után is döntő jelentőségű, éppen a Külváros művi és nem szervi elvetélése miatt. A tárgyalt írók általában a politikai napilapok nyújtotta közlési lehetőségekben gondolkodtak, és ennek természetes velejárója volt, hogy kisprózájuk meghatározott műfaji és esztétikai sajátosságokat kapott. Ezért vannak köztük olyanok, akiknek kisprózája alkalmasint ugyan művészi teljesítményt jelent, egészében vizsgálva mégis inkább a publicisztika körébe tartozik. (Helyes kritikai érzékkel maguk az alkotók is így döntöttek, amikor nem gyűjtötték kötetbe írásaikat. Elsősorban a kétségtelenül tehetséges László Gyulára és Vaád Ferencre gondolhatunk.) Műveik erős publicisztikai jellege tehát az élethelyzetből s nem a tehetség minőségéből következett. S az "életesség" mellett ez a publicisztikus szándék e nemzedék írásainak másik jellegzetes vonása.

A harmadik sajátosságot – leegyszerűsítve – didaktikusságnak nevezhetnénk, ami a maga síkján és tartalmi, világnézeti megalapozottságában tiszteletet érdemel: a hatni akarás éppenúgy a tehetség és a mű próbája, mint a tapasztalat, megfigyelés, élmény, önéletrajz epikává érése.

E nemzedéknek emberként (a magánélet síkján), politikusként (a munkásmozgalom áramában) és alkotóként (művészi tevékenységében) egyaránt sorozatos próbákat kellett kiállnia. A század elejétől, születésüktől a második világháború befejezéséig elviselhetetlenül nehéz volt a sorsuk: élménynek életre szóló. Osztályukban vagy az osztályok közötti mezsgyén maradva váltak az irodalom alakító részeseivé. Többségük az intézményes művelődéstől keveset kapott; mindent maguknak kellett megszerezniök. Még "a kettős inasok" voltak a szerencsésebbek: egyszerre tanulták egy-egy szakma és az írás rejtett fogásait. Bőrükön érezték a "lenézést", a "sajnálást", az alul lévők keservét, mélyen megszenvedték ennek társadalmi, olykor irodalmi következményeit.

A munkásmozgalomban lettek ösztönös lázadókból "marxi–lenini szocialistákká". S ez a társadalmi és intellektuális élmény íróvá érésük jelentős tényezője. Annyira a politikai harc részének tudták a művészetet, hogy az ötvenes évek második feléig éppen ez szűkítette le írói világukat, tematikájukat. Az írás számukra elsődlegesen szolgálat, társadalmi tett, az "így élünk mi", "ilyenek vagyunk" realista, naturalista felmutatása. A forma problémáit csak a tartalmon és a témán keresztül érzékelték. A magyar és a világirodalomban, valamint a képzőművészetben folyó műfaj- és stíluskísérletek kevésbé izgatták képzeletüket. {540.} (Kivételt csupán a Világirodalmi Szemle volt munkatársai jelentettek: a Csömöri-csoport.) Ami pedig egyértelműen a mozgalom gyermekbetegségére utalt, fenntartással fogadták koruk érett, a Nyugat örökségét vállaló irodalmát, sőt még a törekvéseikhez közel álló művészi alkotók közül is néhányat (Bálint György, Gelléri Andor Endre, Nagy Lajos). Ebből a magatartásból következő hiba volt az is, hogy a rokon élethelyzetű és törekvésű pályatársakat erős fenntartásokkal figyelték, kivált, ha műveiket a hivatalos irodalmat képviselő fórumok díjazták, vagy szívesen közölték (például Hollós Korvin Lajost, Vészi Endrét).

Az erősödő szocialista irodalom alapkérdéseit vetette fel már a népi írók polémiája, amely a munkásíró-vita előtt zajlott a Népszava hasábjain (1942). Nagy István s a megszólaló munkásírók a lényegre figyeltek a Veres Péter körül dúló támadások esetében is. Milyen szocializmusért küzdenek a népi írók? A munkásírók és a népi írók balszárnya (Darvas József, Veres Péter) között a személyes kapcsolatok keretei között született szövetség a közélet és az irodalom szintjén is megerősödött. (Darvas József vezeti be az 194l-es Tollal és szerszámmal című antológiát, szerepel a Mérlegben és a Mértékben; a Munkások bevezetője pedig Veres Péter munkája.) Ők maradtak ugyanis leginkább mentek a "harmadik út", "a magyar különút" osztályálláspontot kikezdő koncepciójától. A Veres Péter-vitát a munkásírók helyesen a szocialista irodalmon belüli kérdésnek látták. A vitákban válik bizonyossággá az elméletnek az a megállapítása, hogy új irodalmi korszak kezdete előtt állnak. Ezért tagadnak meg minden közösséget a Nyugattal, ezért támadták elfogultan a Nyugat örököseit is.

A szocialista képzőművészek hatására irányzatuk őseit a 19. század második felében keresik, elődeiket pedig a század tízes éveiben. Elsősorban Kassák Lajosra mutatnak. Arra a Kassákra, aki 1939-es Móricz-tanulmányában kimondja és bizonyítja, hogy Móricz "nemcsak hírnöke volt az új magyar prózának, hanem hosszú időre meg is határozta annak fejlődési vonalát". Kassák az első, aki határozottan bírálja a Hét krajcár "érzelmes meséjét" s a nagy író életművében annak az új magyar regényirodalomnak a kiindulási pontját keresi, "amely mindmáig nem találta meg a maga szerkezeti törvényeit". Amikor Kassák a művészi és a szociális egységről, a műalkotás szociális egységéről beszélt, a magyar szocialista epika útirányát és művészi követelményeit határozta meg. A regény műfaját vizsgálva A boldog emberre mutatott rá, amely a vállalt "teljes megkötöttség" remeke, illetve az Erdélyre, amely a valóság újjáteremtésének, az alakítottságnak a példája.

A munkásírók elméleti tájékozódása nemcsak Kassák, hanem egyre fokozottabban József Attila felé irányult. Földeák János már 1942-ben írott Új irodalmi korszak előtt című cikkében beszélt arról, hogy Kassák Lajos volt az első, aki osztályának nevében és ahhoz való hűségével utat tört s "szalonképessé" tett egy új tartalmú irodalmi irányzatot. Annak a tömegnek a nevében írt és ír, annak a tömegnek szociális és kulturális problémáit fejezte ki és fejezi ki, amely tömeg felé legfeljebb csak "kirándultak" a magyar írók és költők, tudomásul vették, alkalomadtán egy-két szót is ejtettek róla, de mindig előkelő magasságból és sohasem a velük teljes közösséget valló vállalkozással.

{541.} József Attila föltűnése és tragikus sorsa még nyilvánvalóbbá tette ennek az új tartalmú irodalomnak a létét és szükségességét. A magyar irodalom "koncertjébe" Kassák Lajos és József Attila révén új hang vegyült, új mondanivaló, új tartalom, mely az utánuk következő munkásírók és költők által egyre erősödik, jelentősebbé válik. Nagy István is József Attilával bizonyítja (Irodalom és munkásság című írásában – Magatartás, 1943) az új irányzat törvényszerű jelentkezését: "József Attila költészete fényes jel, üstökös, a nyomában sziporkázó apró csillagok pedig jelzik, hogy nem is olyan magányos, nem is ezeresztendőnként egyszer végigfutó üstökös volt ő. Ha nem így volna, s ha nem várnának tőlünk irodalmi síkon sok kérdésre választ, munkásíróink és költőink felé nem fordulna mind több szem."

A mozgalom áramában alkotó írók fő feladatuknak 1948-ig ennek az új irányzatnak, a szocialista epika meglétének hirdetését tartották, bár tudták, hogy a vitában a műveké a döntő szó. 1948 után a művészi próba volt a legnehezebb. A tájékozódás sem volt könnyű. A megváltozott társadalmi helyzetben a megmozdult világ törvényszerűségeit alanyi módon többnyire csak a publicisztika szintjén, nemegyszer sematikusan sikerült ábrázolniuk. A művészi próba lényege: a szűkebb szemhatárú, csak-osztály, csak-réteg érvényességű művektől eljutni a gondolati és formai kiteljesedésig, a munkás témában is a teljes ember- és társadalomábrázolásig, az egyetemességig.

Földeák János egy 1978-as interjúban feltett kérdésre – "Miképpen látja e csoport nézeteit ma? Elképzelhető-e igazi szocialista irodalom egyféle "kizárásos alapon""? (Nádor Tamás) – a következőképpen felelt: "Ugyan ki tisztességes, haladó írót zártunk volna ki és miért? Kifogásolták, hogy a munkásirodalom elsődlegességének hangsúlyozásával ellentmondtunk a párt népfrontpolitikájának. De ez csak nyers látszatra van így, mert a kiadványainkban megjelenők írása s a szerzők neve is bizonyította, hogy erről miképpen vélekedtünk ... én arról próbáltam meggyőzni vitapartnereimet: a munkásság életét csak belülről lehet igazán hitelesen ábrázolni. S az írhat a munkásságról a legmeggyőzőbben, aki megélte életét. Tévedett tehát a bíráló, amikor feltételezte: mi "kizárásos alapon" gondolkodunk. Csak az ellenséges gondolatot kívántuk kiközösíteni. Jól tudtuk: nem zárkózhatunk el a szocializmust, a demokráciát valló-védő rétegektől, szövetségeseinktől."

A Magatartás-vita, befejezetlensége, a Külváros kudarca, a Munkás Kultúrszövetség állami támogatásának hiánya következtében a harmincas években induló szocialista írónemzedéknek, akár a népi íróknak, az előttük álló művészi próbával magányosan kellett megküzdeniük. S e küzdelem nyomai ott vannak a műveken, ezért kell erre is figyelmeznie az irodalomtörténetnek és kritikának.