Horváth Márton (1906–1987)

Horváth Márton a magyar sztálinizmus művelődéspolitikájának egyik kidolgozója és végrehajtója volt. Regényében, a Holttengeri tekercsek (1970) lapjain egy világmegváltó célokkal fellépő mozgalom híveként töpreng: a világ ígért és remélt megváltása helyett miért követett el társaival együtt új bűnöket? S ami még fontosabb: a személyi kultusz törvénysértései után e mozgalom képes lesz-e nagy céljainak valóra váltására? A téma, amelynek segítségével az író választ próbál adni e kérdésekre, a magyar forradalmi munkásmozgalom legnagyobb fordulata: az a történelmi pillanat, amikor a tegnap még üldözött kommunisták kezébe kerül a hatalom, s vele a hatalommal való visszaélés lehetősége is.

A mozgalom e fordulata énregény formájában, egyes szám első személyben előadott történetben tárul fel. A regény központi figurája Pálfi Károly építészmérnök, aki az üldözöttség, az életveszély, a börtön mélyeiből egyszerre a hatalom csúcsára emelkedik, és akit ez a fölemelkedés bűnbeesésbe visz. Bár a főhős modellje maga az író, a könyv nem önéletrajz. Az író fiktív hőst faragott önmagából, hogy alkalmasabbá tegye azt az egyetemes kérdésföltevés kibontására. S mert a közösségi múlt személyes mag köré rendeződik, a mozgalom kritikája a lelkiismeret-vizsgálat szigorával, az önmarcangolás pszichológiailag indokolt egyoldalúságával párosul.

A moralizáló főhős tudatában két ellentétes erő: a lelkifurdalás és a mozgalmi elkötelezettség ütközik meg. A gyötrődő lelkiismeret kényes vallomásának hitelére. Önkritikáját csak akkor tekinti mélyrehatónak, ha igazságkeresése önmaga ellen fordul, ha emlékezése sebeket tép fel. A vallomástevő, a vezeklő szőrcsuháját ölti föl. A próbára tett mozgalmi elkötelezettség azonban eleven hatóerőként van jelen a moralizáló tudatban és olykor korlátokat állít az önkritika elé. Horváth Márton nem szakad el azoktól az előföltevésektől, melyek nélkül élete értelmetlenné válna. Az önkritika nem érinti a lényeget: a marxizmus korszerű voltába, a forradalmi munkásmozgalom történeti indokoltságába vetett hitét.

Hogyan lehet az önkritikát és a szocializmusba vetett hitet úgy összeegyeztetni, hogy az előbbi hitelességén ne essék csorba, de az utóbbi is eleven maradjon? Az arany középutat az író úgy véli megtalálni, hogy a történteket kíméletlenül bírálja, teret enged a büntető lelkiismeretnek, de vigyáz arra, hogy ez a lelkiismeret{566.} vizsgálat a jövő lehetőségeit, perspektíváit ne érintse. Sőt, paradox módon, az egyéni félreállásnak és az önostorozás "fényűzésének" feltétele épp az, hogy a hatalom továbbra is a kommunisták kezében összpontosuljon.

Hogy a kritika és a konstruktivitás összeegyeztetése ne maradjon külsődleges fogás, annak az volt a feltétele, hogy az író a múltra és saját szerepére vonatkozó bírálata a mozgalom jelenéről és jövőjéről festett képet is bizonyos mértékben színezze, átrajzolja. A főhős egyrészt felismeri, hogy az egyénnek mindig lehetőséget kell kapnia fenntartásainak megfogalmazására. Másrészt, hogy a világmegváltó célokat kitűző mozgalom a hatalom gyakorlása során köteles önmagát újra meg újra a humanizmus mércéjével megmérni.

A szocializmus hatvanas évekbeli arculata a szerző szerint megfelel e kritériumoknak. A regény mögött tehát nemcsak a hibák felismerése okozta megrendülés munkál, hanem a feloldás nagy, pozitív, történelmi élménye, az 1956 utáni konszolidáció éveinek önbizalmat adó, lelkiismeret-nyugtató tapasztalata is. Az "emberarcú szocializmus" illuzórikus hite felől nézve tudomásul lehetett venni a múltat és be lehetett építeni a szocializmus töretlen fejlődéséről alkotott történelmi sémába, amely a fiatal Marxnak a nyers kommunizmusról írott fejtegetésein alapul. Ezt a fejlődési stádiumot a szerző a mozgalom múltjával, elsősorban a sztálinizmus éveivel azonosítja. A jelent pedig egy, már történetileg fejlettebb, etikailag kevésbé problematikus lépcsőfoknak fogja fel a kommunizmus felé vezető úton. Az ötvenes évek tehát, minden tévedésével egyetemben, nem a történelem botránya az író szemében, hanem egy előre látható szakasz, szükséges rossz egy teleologikus folyamatban.

A mű másik fontos mozzanata a bukás, az önkéntes félreállás, amellyel új szakasz veszi kezdetét: a vezeklés, az öregedés, a megrokkanás, de ezzel együtt a szellemi és morális gazdagodás folyamata is. Szellemi gazdagság és rezignáció, egyéni tragédia és az élet konszolidálódása, szorongások, tépelődések és reménykedések, befeléfordulás és kíváncsiság az új iránt – ezek a heterogén, sőt ellentétes tudati, érzelmi tendenciák határozzák meg a könyv összetett, sok színben játszó hangulati tónusát.

A regény politikai és morális szempontból ábrázolja a hatvanas éveket, s ennek az eszmei és művészi eredmények mellett bizonyos hátrányos esztétikai következményei is vannak. A műben jóformán csak elvtársak és ellenségek szerepelnek. A hétköznapi emberek élete, a mindennapi valóság kiszorul belőle. Másrészt, mivel a kor lényeges kérdései morális nézőpontból jelennek meg a regényben, az csupán a történelem és egy emberi sors erkölcsi kivonatával ismertet meg bennünket. A ma problémái, amelyeknek az író nagy figyelmet szentelt, legnagyobbrészt a személyi kultusz korára vonatkoztatva vetődnek föl, s a múlt gyötrő és figyelmeztető emlékeinek szoros szomszédságában, közegében elveszítik konkrétságukat, valódi arányaikat, sőt sokszor igazi természetüket is. Az író a hatvanas évek valóságát is a rezignált, diszharmonikus, ám reménykedő kedélyű főhős vívódásainak nyersanyagaként kezeli, hangneme a múlt évtizedek sokkal drámaibb tónusát idézi. A regényben helyenként igen erősen érvényesül az esszészerűség: sokszor túlmagyarázza mondanivalóját, és olyan messze elkalandozik az értelmezett élettényektől, ahová az olvasónak nehéz követnie őt.

{567.} A szerzővel készített interjúk, az általa írt cikkek (többek között a "Lobogónk: Petőfi", A személytelenség kultusza, Művészetpolitika – két évtized távlatából, Füst Milán és a Napló) lényegében nem jelentenek tovább- vagy visszalépést a regényben kialakított szellemi alapálláshoz képest. A regény művészi igazságai publicisztikusan fogalmazódnak meg bennük. Egyrészt értelmezik azt, ami a regényben a szituációk többértelműségében, az alakok hierarchiájában, a töprengő regényhős önmagát is folyton korrigáló, önmagával is vitatkozó tudatáramában jelent meg; másrészt az egyes regényhősök (elsősorban a főhős) nézeteit mint az alkotó nézeteit ismerjük meg. Végül a cikkek gyakran pontosabban tárják fel azt az életrajzi hátteret, amelyet a regény csak töredékesen, áttételesen fogalmazott meg.

A személytelenség kultusza című írás külön említést érdemel. Első részében azokról a kiemelt káderekről, "alsó posztokon dolgozó elvtársakról" van szó, akik "ott éltek és tevékenykedtek, ahol politikánk a valósággal találkozott" és akik "lelkiismereti válságok között is megkeresték helyileg a legjobb megoldást, az emberséges kommunista vezetés útját". A Holttengeri tekercsek ezt a típust nem mutatta be, így a cikk az író által korábban festett korképet árnyalja. Az írás második része is érdekes: a szerző itt szociolingvisztikai "elemzésnek" veti alá a személyi kultusz korának nyelvi érintkezési formáit.