Erdős László (1913)

Erdős László fiatal pártmunkásként jelentkezett első verseivel a felszabadulás előtti években. Írói pályája az ötvenes években bontakozott ki, ettől kezdve folyamatosan jelentek meg regényei és novellái. Élményanyagát a háborús évek megpróbáltatásaiból és a társadalmi átalakulás eseményeiből merítette. Műveinek három, visszatérő főhőst választott, legtöbb regényének ők a központi alakjai. Az állandóan változó helyzetekbe kerülő figurák jellemének alakulását követhetjük végig életművének hat regényében. Hogyan befolyásolja a hatalom és a pénz, az élet-halál fölötti korlátlan uralom az adott emberi jellemet? Hogyan torzul el, vagy éppen ellenkezőleg: miként lesz hős nagy szenvedések hatására? Kinek vagy milyen ügynek, hitnek lehet elkötelezettje morális lelkiismeret-furdalás nélkül, ha választás elé kerül? Az író ezekre az általános emberi kérdésekre próbál választ keresni műveiben. Első regénye, a Veszélyes művészet (1955) cselekménye az ötvenes években játszódik. Később trilógiává formálta, s A Hegedűs-ügy címmel fogta egybe az 1958-ban keletkezett Lelkiismerettel és az 1963-ban megjelent Élt köztünk egy emberrel. A trilógia a karrierizmus felvirágzásának és bukásának példázata: benne a főhős erkölcsileg megtisztulva kerül ki a mindenáron hatalomra törekvő, gátlástalan ellenfelével vívott küzdelméből. A Veszélyes művészetért később a szerző József Attila-díjat kapott. Az elismerést a regény jól megoldott, műfaji szempontból is újszerűnek mondható felépítése is indokolta. Kísérletező kedvéről tanúskodik Levelek Bécsbe (1958) című műve is, melyben sikertelenül próbálkozott a novella, a riport és a szociográfia műfajának ötvözésével. A történet fiktív levelekben bontakozik ki, melyek három állandó regényfigurájának az 1956-os kataklizma alatti sorsát ábrázolják. A mű hivatalos elismerését a második József Attila-díj bizonyítja. Az eszmei elkötelezettség és a személyes sors kapcsolatát választotta témájául az Egy éjszaka története (1965) című kisregényében, melyben ezúttal a cselekmény idejét kísérelte meg felbontani. A fejezeteken belül váltakozó {568.} idősíkokat – a stílustörés kockázatát is vállalva – hosszabb-rövidebb aktualizáló értelmezések szakítják meg.

Az elkötelezettség és emberség próbájának sikerültebb ábrázolását találhatjuk a Tacitus tanár úrban (1966), melynek keretes története egy koncentrációs táborban játszódik a háború alatt. Az idős tanár elvezeti diákjait az egykori tábor színhelyére, ahol nekik szánt tanulságul elmeséli két mártírhalált halt tanítványának történetét. Tibort és Janeket jellemük és körülményeik elválasztják ugyan egymástól, de közössé vált sorsukban együtt kell vállalniuk meggyőződésüket. Választásukon keresztül az írónak sikerül megfogalmaznia egy általános emberi tanulságot, az értelmes halál és a kegyetlen körülmények között is folytatandó élet szükségszerűségét. Ezt a kérdést boncolgatja tovább a korlátlan hatalom és végtelen nyomorúság, elnyomás és emberi kiszolgáltatottság kölcsönhatásában, Az isteni kutyácska (1973) című regényében. A cselekmény az ókori Rómában játszódik, a 3. triumvirátus bukása idején. A város népe kénytelen átélni a félelmet, az emberi értékek megsemmisülésének, a történelmi fordulatok kiszámíthatatlanságának döbbenetét, s meg kell érteniük, hogy nemcsak ők maguk, de még a város egymással hadakozó vezérei sem urai az eseményeknek. Ezt a helyzetet használja ki a háttérből előlépő árnyékfigura, akiből a hosszú szolgaévek alatt éppoly kegyetlen, ravasz és ördögi lény lett, mint uraiból, s most elérkezettnek érzi az időt a hatalom átvételére. Mellette megjelenik az ingadozó talpnyaló és a meggyőződéséért halni is kész népvezér. A regény hangsúlya a politika fondorlatain van, alakjait sokszor vezérli szadizmus és gyávaság, s választásaikban az emberi gyarlóság és az ezt leküzdő morális tartás egyaránt szerepet játszik. A regény hitelét az író korára való félreérthetetlen utalás s az eleven jellemrajzok adják, a drámai cselekménysorozatot pedig nyitottá teszik a többszörös áttételek, ezekre a keretes történetbe foglalt emlékirat ad lehetőséget, melyben alkalmanként a regény egyik szereplője narrátorként szerepel.

A Tacitus tanár úrban és Az isteni kutyácskában ötvöződnek Erdős László írásainak erényei: az eleven cselekmény- és portrérajzok, a drámai szerkesztés, de a korábbi művekben felfedezhető stíluskeveredést és a hosszú, magyarázkodó monológokat még e regényeiben sem tudta meghaladni.