{564.} Jász Dezső (1897–1981)

Jász Dezső a magyar kommunista mozgalom első nagy nemzedékéhez tartozik, a magyar kommunista újságírás úttörője, publicistaként és hivatásos katonaként egyaránt internacionalista célokért küzdött, munkássága nemzetközi jelentőségű. Történelmi tapasztalatainak és rendkívüli műveltségének kisugárzása érezhető minden hátrahagyott munkáján. A csehszlovákiai és a romániai magyar nyelvű kommunista sajtó formálta érett újságíróvá, s tollforgató forradalmárrá is az újságírói munka tette. Számára az újságírás a forradalom eszköze volt, tudósításai és riportjai szociográfiai helyzetjelentések. A szűkszavú tényközlésre szorítkozott, ökonomikus kompozícióként szerkesztette meg riportjait, közlésmódja céltudatos, szikár és erőteljes.

Emlékiratainak megírásában nem a hagyományos memoárformát követte, tárgyilagos történészként szólalt meg, s újságírói gyakorlata révén kínálkozott számára a kifejezés műfajaként a történelmi riport. Emlékiratait ugyanaz a fegyelmezett, szabályos építkezés és tömör stílus jellemzi, mint egykori újságcikkeit és riportjait. Nem arra vállalkozott, hogy kronológikus sorrendben gyűjtse kötetekbe élettapasztalatát, hanem azt tekintette feladatának, hogy az általa megélt történelmi korszak előrevivő fordulópontjait emelje ki, azokat a mozzanatokat, amelyek közérdekű fontosságúak a kommunisták egymást követő nemzedékei számára. Memoárkötetei, amelyeket hosszú idő után újra magyarul írt, a történelem különböző helyszíneken lezajlott, nagy ívű mozgását rajzolják meg. Megörökíti a Tanácsköztársaság időszakát, a magyar és külföldi illegális munkásmozgalom döntő epizódjait, más nemzetek történelmének drámai eseményeit, a fasizmus rémtetteit. A Tanács Magyarországtól a Pireneusokig (1969) című első emlékezéskötetében a proletárdiktatúra katonai történetéről ír, amelynek részleteit mint ezredpolitikai megbízott szemtanúként ismerhette meg. Beszámol a bukás utáni helyzetről, a mozgalom újjászerveződéséről, részleteket közöl a kassai, a bukaresti, illetve a bécsi évekről. Objektívan, a hivatásos katonai vezető szemszögéből elemzi a spanyol köztársasági hadsereg helytállását, majd sorstársként szól a Le Vernet-i fogolytábor borzalmairól. Testvérkötetként, újraszerkesztett és kibővített formában jelent meg 1977-ben A sok közül egy című memoár.

Csehszlovákiában, Romániában, illetve Ausztriában – főként 1918 és 1925 között – megjelent cikkeinek gyűjteménye a Budapesttől Budapestig (1971). Sajnos a források elérhetetlensége miatt az egyéb – német, svájci, holland és spanyol – lapokban megjelent írások kimaradtak a kötetből. Először publikálta viszont e gyűjteményben a Fontane-esszéjét, a hadvezér Gaspard de Colignyról, valamint a hugenottákról (A La Rochelle-i hadsereg) szóló tanulmányait. Az utóbbi írás különös erővel példázza rendkívüli sokoldalúságát és felkészültségét: kutatásai során azt vizsgálta meg, hogy a 16. századbeli fejlődés úttörői, a hugenották hogyan használták fel a technikai újítás lehetőségeit a hadművészet továbbfejlesztésében. A témával kapcsolatos kutatási eredményeit a Hugenották (1974) tartalmazza. A Hispániában (1972) és az Első kézből (1976) című köteteiben újra a Romániai Kommunista Párt tevékenységével foglalkozik, feldolgozza a legális és illegális sajtóval kapcsolatos emlékeit, s ismét kitér a spanyol polgárháború katonai történetére. Emlékezéseit különböző személyiségekről felvázolt portrék teszik {565.} teljessé, melyek sokirányú munkásságát, a gyakorlati politika, a tudomány és a kultúra különböző területein fenntartott személyes kapcsolatait is tükrözik. A gazdag névsorból illusztrációként idézünk néhányat: Malinovszkij marsall, Berzin tábornok, Dimitrov, illetve Federico García Lorca, Barbusse, José Bergamin, Ehrenburg nevét. A magyar mozgalmi és írótársak közül Kun Béla, Münnich Ferenc, Huszti Ferenc, Zalka Máté, Landler Jenő, illetve Gábor Andor, Illés Béla, Mácza János, Gyetvai János, Kahána Mózes és Hidas Antal emlékét idézi fel.

Memoárkötetei a történettudomány, a munkásmozgalom, a sajtótörténet, illetve az irodalomtörténet számára egyaránt forrásértékű munkák. Emlékiratainak – az objektív szemtanúi hitelesség, az elfogulatlan, tárgyilagos tényközlés folytán – fontos társadalmi szerepük van. Midőn a kommunisták egymást követő generációinak kívánt emléket állítani, művei a nemzedékek közötti tartalmas eszmei és elvi kontinuitást is elősegítik.