Földes Mihály (1905–1984)

Földes Mihály irodalmi pályája az ötvenes években indult a munkásszínjátszó mozgalom számára írt darabjaival. Publicisztikájához hasonlóan ezek a művek is pártos, baloldali elkötelezettsége jegyében születtek. "Én az irodalmat mindig az agitáció eszközének tekintettem. Nem akartam író lenni soha – csupán agitátor" – vallotta. Legismertebb színdarabja a Mélyszántás (1950), az úgynevezett "parasztdrámák" típusának volt egyik első, jellegzetes képviselője s követendő példája.

Történelmi tárgyú színdarabja a szabadságharc nevezetes ütközetét megelevenítő Hajnal Pákozdon (1952), amelyből később regény is született. Ugyancsak történelmi témához nyúlt nagyszabású színpadi vállalkozásában, A kőszívű ember fiainak (1954), Jókai regényének drámai feldolgozásában.

A hatvanas évek elejétől regényekkel jelentkezett. Viharos tavasz (1963) és Veszélyes élet (1965) című regényeinek főbb alakjai azonosak. Egyszerű munkásember hőseit katonaruhába kényszerítik, akik később az első világháború harctereiről és fogolytáboraiból hazatérve, a forradalom lelkes harcosaivá válnak. A Tanácsköztársaság bukását követő időszakban látjuk őket viszont: bátran veszik föl a küzdelmet az ellenforradalmárok tiszti különítményeivel. "Felgereblyézve az idők avarját, megtanultam a beszédes igazságot: érhette bármily katasztrófa a "kis" embereket, mindig gyorsan talpra álltak. Ezért a múló idővel egyre nőnek a szememben, halhatatlanná váltak, mert tetteik nyoma nem vész el soha" – írta szívéhez oly közelálló hőseiről. Későbbi regényeiben is gyakran visszatér ehhez a történelmi korszakhoz, az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság eseményeihez (Fekete front, 1967; A parancs, 1969; A Tűztorony új fiai, 1970; Az északi kapu, 1979).

Nyugtalan nyár (1968) és A bíboros tolvajai (1971) című regényei a kalandregény műfajához közelítenek, egy-egy érdekes történelmi eseményt dolgoznak fel dokumentatív pontossággal. Mindkét regényben egy krimibe illő, izgalmas nyomozás folyik: az első könyv az építőipari proletárok 1935-ös sztrájkjának és az üggyel foglalkozó detektívnek a története; a másik pedig a spanyol polgárháború egyik ostromának és egy – az ostrommal összefüggésben levő – titokzatos rablásnak a krónikája.

A hetvenes években az írót a közelmúlt magyar történelmének fordulópontjai és aktuális társadalmi gondok foglalkoztatták. Különböző emberi sorsokon keresztül idézi meg 1944, 1945 és 1956 történelmi pillanatait (Metszetek és dimenziók, 1970). Utolsó művében, A szökevényben (1976) az egyéni és a csoportérdekek ütköztek össze egy szocialista brigád életén, munkáján belül. Az író így fogalmazta meg {557.} mondandóját: "a közösséget soha, semmi körülmények között nem szabad nehéz pillanataiban cserbenhagyni, mert aki ezt teszi, önmagát ítéli erkölcsi halálra."

A szocialista írók nemcsak azáltal igyekeztek visszaállítani a hazai irodalomhoz fűződő kapcsolatuk folytonosságát, hogy szerepet vállaltak a megújuló irodalmi életben, vagy megjelentették régebbi alkotásaikat. Tragikus életanyaguk, sorsuk fordulatai predesztinálták őket, hogy tanulságul megírják életük történetét.