Kovai Lőrinc (1912–1986)

Kovai Lőrinc elismerésre méltó következetességgel járta útját. Már legelső műveiben rátalált a mondandója számára legmegfelelőbb kifejezőeszközökre, és írói eredményeihez később sem lett hűtlen. Mintha tudomást sem akarna venni a műfaj válságát hirdető komor elemzésekről, szinte évente adta ki újabb és újabb, nemritkán az ezer oldalt is meghaladó, terjedelmes regényeit. Számára a nagyepika az önkifejezés természetes műformája. Az emberi lét végső kérdéseiről vallott nézeteit monumentális történelmi látomásokban fogalmazta meg. Egész munkásságára érvényes az, amit Keszi Imre 1948-ban írt le: "A történelem és a földkerekség hosszú szakaszain, széles távlataiban végigszántó regényeiben Kovait alapjában véve az emberi élet ősi szenzációi, a szerelem és halál érdeklik. Ezeknek {554.} perspektívájából látja az emberiség történelmét, ezeken keresztül látja a forradalmat is."

A történelemben az időtlenül ismétlődő folyamatok, a kibékíthetetlen alapkonfliktusok izgatják; a zsarnokság és a szabadság erőinek emberfeletti méretűvé tágított küzdelme. Történetszemléletét elkötelezett marxista meggyőződése mellett is valamiféle kozmikus pesszimizmus hatja át. A közösség és a boldogságát kereső egyén között áthidalhatatlan a távolság – lázadó, titáni alkatú hősei csak a forradalmak extatikus történelmi pillanataiban tudnak maradéktalanul azonosulni a tömeggel. Történelmi személyiség és társadalom eme kibékíthetetlen ellentmondása szinte minden művében visszatérő motívum.

Első regénye 1943-ban jelent meg (Földönfutók). A világháború embertelensége, a fasizmus elleni tiltakozásnak szánta ezt a művét. Cselekménye valamikor a 16– 17. században játszódik. Egy kicsiny Tisza-menti hajdúközösség vívja kegyetlen élethalálharcát a prédáló török és a német katonaság ellen. A történelmi helyszín csupán ürügy bátor mondanivalójának megfogalmazásához, a korszak eseménytörténetére csak utalásszerűen hivatkozik. Hősei ízig-vérig huszadik századi, öntudatos agrárproletárok. A hajdúk kemény, férfias életét naturalizmusba hajló részletességgel rajzolja meg, szinte tobzódik az önfeláldozó hősiesség, a brutalitás és az erőszak képeiben. Paraszt-forradalmárai hangsúlyozottan ösztönös, természeti lények; Móricz Zsigmond őserőtől duzzadó parasztfiguráira emlékeztetnek.

Következő, kétrészes regényének zömét 1944–1945 telén a Gestapo börtönében vetette papírra. A Föld ... Kenyér ... Szabadság ... 1945-ben, a Fekete vetés pedig 1946-ban látott napvilágot; 1958-ban együtt újra megjelentek Áradat címmel. A mű központi alakjának sorsában a szegényparasztok életét mutatja be a századforduló első, szervezetlen agrármozgalmaitól egészen a földosztásig. Pócsi Jóska megjárja a világháború véres csatatereit, és a fölszabadulás után saját földjén kezdhet új életet hűséges szerelme oldalán.

Igazság (1945) című regénye is az 1930–1940-es években játszódik. Zsilinszki Gergely az illegális kommunista mozgalomig eljutó becsületes magyar értelmiségi fejlődését példázza. Zsilinszki tudatos, aktív hős: "ő küzdeni fog. Küzdeni elszántan Mária boldogságáért, a rongyosokért, az új világért, amelyben nincs rongy, nincs boldogtalanság, nincsenek kis és nagy tábornokok, nincs szolgaság és gumibot-suhogtató erőszak ..."

1947-ben Gáspár Gézával a rövid életű Új Gondolat című, szociáldemokrata orientációjú folyóiratot szerkesztette. A lap megszűnése után felhagyott az aktív közéleti szerepléssel, regényeiben a közelmúlt történelme helyett a régi századok eseményeihez fordult. Történelmi regényeinek folyamát a Tűzkehely (1947) nyitotta meg. A regény cselekménye több mint ötven esztendőt fog át: a huszita mozgalom tanainak kialakulását, Husz János életét, a cseh kelyhesek küzdelmeit beszéli el. Nyomon követhetjük a mozgalom szétterjedését a környező vidékekre. Lengyelországba és Erdélybe, ahol Budai Nagy Antal parasztfelkelői fognak fegyvert igazságos ügyükért. A történet Vaskapu (1951) című regényében folytatódik. A mű középpontjában Hunyadi János alakja áll. Személyében igazi {555.} népi hőst, történelemformáló egyéniséget mutatott be. Az új magyar történelemtudomány legfrissebb eredményeit is sikerrel felhasználó mű Kovai Lőrinc egyik legemlékezetesebb regénye.

A Fáklyatánc (1948) két vaskos kötetében a "népek tavaszának", az 1848–1849-es forradalmak emlékét idézte fel. A számtalan helyszínen játszódó, sok szálon futó cselekményt nem tudják igazán összefűzni az egész Európát végigkóborló internacionalista forradalmár figurák sem. A regény szerkezete széteső, a nagyszabású történelmi tablónak szánt mű inkább csak illusztráció.

Hasonló kudarc volt az Ítélet esztendeje (1956). Nem kisebb feladatra vállalkozott benne, mint hogy feldolgozza a II. világháború történetét. Figyelmét elsősorban az antifasiszta ellenállás híres és névtelen harcosai felé fordítja. Történelmi alakok végtelen sorát vonultatja föl Mussolinitól Malinovszkij marsallig – így aztán a történetnek nincs is igazi főhőse. A történelemkönyvekből, dokumentumokból jól ismert események és a fiktív cselekmény szervetlenül kapcsolódnak. A háború és az ellenállás témaköréhez a hatvanas évek elején is többször visszatért, önéletrajzi elemeket is feldolgozó műveiben (Ködrongyok – regény és elbeszélések, 1961; Varázsfény, 1963).

A szerző szívesen fordult a régmúlt korok homályba vesző legendái felé. Írói célkitűzéseinek jól megfelelő sajátos prózai műfajt kísérletezett ki. "Mit nevezek én meseregénynek? – írta erről a regénytípusról –. Ez az általam előszeretettel művelt forma a népi hősökről szóló szájhagyományozott mondák, legendák továbbfejlesztése a modern regényírás eszközeivel. Két jellegzetes alkotói mozzanatot egyesít magában: ott, ahol ez indokolt, például az események egymásutánjának leírásában, a hiteles tényeket a dialektika törvényszerűségével követi, míg ott, ahol az ábrázolás engedi azt, az írói képzelet szabadon fordul a népi legendák gazdag fantáziavilága felé." Meseregények sorában dolgozta föl a Római Birodalom történetét: Három tribunus (1955), Porta Nomentana (1965), Cézárok kertje (1969), Halhatatlanok hegyén (1975). A műfaj legszélsőségesebb darabja A Nagysámán (1966), melyben Attila-Itil fősámán és a titáni Aetius kozmikus méretű harcát Eiréné-Astaste – az örök női princípium – mágikus hatalma dönti el. A regény indulatoktól feszülő; cselekménye burjánzó, nehezen áttekinthető; emberi konfliktusok helyett titánok és félistenek, megtestesült eszmék öldöklő harcait és őrült orgiáit részletezi áradó bőbeszédűséggel.

A Fergeteg Északon (1971), A végzet tenyerén (1973) és a Morajló messzeség (1973) című regényeiben a 17. század kalandos, végletekben és nagy egyéniségekben bővelkedő időszakát elevenítette meg. A történelmi események csupán hátteret adnak a sokszálú, izgalmas történetekhez. A már megszokott technikával megrajzolt alakjait együtt szerepelteti olyan jól ismert valóságos személyiségekkel, mint XIV. Lajos, Nagy Péter cár vagy Rákóczi Ferenc. Nem törekszik az események mozgatórugóinak mélyebb elemzésére, hitelességre; hősei a természeti folyamatok kérlelhetetlenségével hömpölygő történelem sodrában élik szenvedélyes életüket, a politika és a magánélet szférája szétválaszthatatlanul összefonódik, a csataterek és a hálószobák ütközeteinek leírásai egyforma hangsúlyt kapnak a szövegben.

{556.} Eszmék, népek, férfiak és nők küzdelmeit szenvedélyesen áradó stílussal, szókimondó erotikával ábrázolja Hódítók (1970) és Az oroszlán jegyében (1971) című, Napóleon alakja köré fonódó regényeiben is. Sokoldalúan mutatja be Napóleon ellentmondásos személyiségét, s felvonultatja ellenfeleit: I. Pált, II. Sándort s szinte a kor összes számottevő politikusát. A nagy történelmi regényeiből megismert erények és hiányosságok jellemzik a Táruló égbolt (1975) című kétkötetes regényét is, melyben kiemelkedő reneszánsz uralkodók udvarába kalauzolta el az olvasót.