Kamjén István (1907–1976)

Kamjén István is a mezővárosok agrárproletárjainak s a fővárosba áramló alkalmi munkásoknak és kubikusoknak a létbizonytalansággal küzdő életét ábrázolja műveiben. Világa, élményanyaga sokban rokon Rideg Sándoréval. Regényei és elbeszélései életrajzi motívumok alapján, a dokumentum erejével és szociográfiai hitelességgel idézik a húszas-harmincas évek társadalom alatti szegényembereit. Az író maga is szenvedő alanya volt ennek az életnek. Ez akadályozza anyagának alakításában s a társadalmi mozgás egészének a megragadásában. Teljes viszont a hős és az író azonosulása. Belső, emberközeli az ábrázolás. Főhősei Szabó Mihálytól (Mihály, 1950) a Hányódás (1969) Csontos Bálintjáig azért nem vagy lényegében nem fejlődnek, mert eredendően jók. Ám nem valami elvont humánumot szólaltat meg az író. Annak a társadalmi rétegnek az embereszményét fogalmazza újra és újra, amely őt is útjára bocsátotta. Kamjén István a hatvanas években alkotja a regény s az elbeszélés műfajában is (Emberek, 1967) legérettebb műveit. Emberábrázolásának meleg humánuma, a népi kifejezéseket őrző egyszerű nyelve, hőstípusa egy társadalmi réteg vágyait és etikai tartását fejezi ki irodalmunkban. Rideg Sándor és Kamjén István művei nagyobbrészt a félmúlt agrárproletárjainak történelemmé merevült életét idézik.