Hollós Korvin Lajos (1905–1971)

Hollós Korvin Lajos a húszas években munkásmozgalmi költőként, lelkesítő szavalókórusok szerzőjeként vált ismertté, s később is, a felszabadulás {546.} után is mindenekelőtt költészetének jelentőségét méltatták, ennek alapján tartotta számon az irodalmi élet. Pedig a proletársorba szegényedett tehetős és nagy hírű óbudai család fiaként gyári munkásból íróvá érlelődő Hollós Korvin Lajos novelláival már a háború előtt pályázatokat nyert, a koalíciós időkben szatírái, alkalmi tárcái voltak ismertek, 1939-től jelentek meg regényei, s több színházi bemutatója is volt.

Hogy mégis szinte egész életében – Komlós Aladár szavával – "üldöztetéssel felérő meg nem értés volt a sorsa", arra talán elsősorban a műveiben csaknem mindenütt ott feszülő, őszinte, mindig jobbítani akaró, de türelmetlen indulat a magyarázat, melyet néha nem sikerül az irodalmi mű kínálta rugalmas, ámde a végtelenségig nem tágítható keretébe szorítania – ilyenkor a pamflet hangvételét közelíti, s már-már túlmagyarázó módon didaktikussá válik. Ugyanez az indulat azonban máskor kiváló műveket hoz létre; éles fényében ijesztővé, gyakran groteszkké torzulva tárul elénk a valóság,

Kegyetlen szatíra, ugyanakkor a két háború közötti Budapest tarka tablója a felszabadulás után elsőként megjelenő regénye, a Hátsó lépcső (1945). Hősével, a szerencsétlen körülményei által az őrületbe és gyilkosságba kergetett Báva Vendellel egyvégtében, hivatalnoki pontossággal íratja le élete történetét. A jó szándékú, ámde saját környezetéből kiszakadt, s az újba beilleszkedni nem tudó, végzetesen elveszésre ítélt kistisztviselő életútját megörökítő regény fölvonultatja a korabeli magyar társadalom minden rétegét a legfölsőbb köröktől a "hátsó lépcsők" lakóinak világáig. Csődbe jutó bankárok, lecsúszott arisztokraták, föltörekvő vállalkozók, a kávéházak jellegzetes alakjai, tüdőbeteg banktisztviselők, Róbert bácsi a leveseskondérjával, szélhámosok és verseik kiadásáért házaló költők – mindmegannyi pillanatra kimerevített figurája e mozgalmas körképnek. A történelem pedig a körúti bérház hátsó lépcsőházának néha embertelenül közönyös állóvizében tükröződik: egyesek kivándorolnak, másokat börtönbe visznek, megint mások egy nap nyilaskeresztes egyenruhában tűnnek föl, de mindez valójában senkit sem ráz meg. A freudi lélektan hatását mutató fiktív vallomásban lelepleződik a kor önáltató erkölcsi szemlélete, korlátoltsága. A főhős számára ebből adódó lehetetlen helyzetek keserves komikumát kíméletlenül sarkítja groteszkké az író.

Prózájának egyik fő tárgya tehát a két háború közti Budapest munkás-kisiparos világának, a külvárosok életének kritikával telített rajza, írásainak egy másik része saját ifjúságának élményei köré sűrűsödik, s szívesen nyúl történelmi, féltörténelmi témákhoz is. Regényeiben, novelláiban szinte kivétel nélkül emlékező az alaphelyzet. Soha nem áll igazán kívül, nem teljesen külső szemlélője az általa megjelenített világnak, s ez az azonosulni tudás adja műve új, értékes jellemzőjét. Még szatírái közül is azok a legélvezetesebbek, melyekben így, első személyben szól: az Egy királytigris naplójában a tollat az ostrom idején naplóját író vadállat mancsába nyomva tart torz és mégis igaz tükröt a rácson túli döbbenetesen embertelen emberi világnak.

1947-ben az etikai határhelyzeteket ábrázoló novelláinak gyűjteménye, a Torpedó, 1948-ban pedig keserűen szatirikus regénye, a Böjti szelek jelenik meg, s {547.} azután hosszú ideig nem jelentkezik új könyvvel. A legnehezebb korban, a harmincas években lett kommunistává. Mikor "személyes meghallgatás nélkül" 1936-ban a párt először kirekesztette tagjai közül, majd mikor 1949-ben, mint annyi más régi, még az illegális mozgalomban részt vett kommunistát "preventív önvédelemből" ismét kizárták, kiábrándultsága, csalódottsága megakasztotta benne az addig töretlen írói lendületet, s "nem maradt – vall róla egy évvel halála előtt az Új Írás körkérdésére válaszolva – a nagy történeti fordulathoz [a felszabadulás] méltó "nagy regény" megírásához elegendő lelki töltése".

Következő regénye népszerű ifjúsági mű, A Vöröstorony kincse (1954). 1965-ből származik a Komédiások című pszichologizáló színészregény, mely Bajor Gizi és orvosprofesszor férje életét és tragédiáját dolgozza föl, s ami valójában a kisebbrendűségi érzés kialakulásának és elhatalmasodásának kórrajza két előadásban: az erkölcsi kiszolgáltatottságának érzetétől fokozatosan megőrülő professzor naplója, illetve a naplót a közönség elé táró barát elbeszélése. A két ember különböző fogalmazásmódja a stíluson keresztüli jellemzés remeke. Csakúgy, mint a csupán az író halála után kiadott, Rudolf trónörökös 1889-es öngyilkossága köré kalandos összeesküvési történetet bonyolító A szürke eminenciásban (1976) Wallon, a Metternich alakját idéző titkos főkamarás, a lázadó trónörökös, a jelentésíró titkosrendőr és a végül nemcsak Rudolfot, de magát Wallont is legyőző "Főherceg" különböző nyelvhasználata, mely minden külső leírásnál jobban világítja meg jellemüket. A regény történelmi példázat a tömegbázis nélküli demokratikus mozgalmak szükségszerű elbukásáról, az önkényről és reakcióról, továbbá a fasiszta uralom kialakulásáról.

Legbensőségesebb hangvételű műve talán önéletrajzi novelláinak gyűjteménye, az Óbudai búcsú (1961). Visszafogottság, tartózkodás jellemzi ezt a kötetet. A korabeli Óbuda zárt és mégis az egész magyar valóságot jellemző világa elevenedik meg előttünk. Személyes élményeken szűrődik át, tompul a társadalomkritika és a másutt néha kissé harsány agitációs szándék. Mégsem öncélú azonban a vallomás: korképet kíván adni saját sorsát ábrázolva – a személyes életút alakulása ugyanis a novellák tanúsága szerint határozottan a külső körülmények által meghatározott. Hollós Korvin itt is, mint minden írásában, kitünő megfigyelő: semmi nem kerüli el a figyelmét, sem a nagy átfogó körvonalak, sem a legparányibb részletek. Így elevenedik tolla nyomán tapinthatóvá a többé visszahozhatatlan, nyüzsgő óbudai világ. Valóban, írásművészetének legmúlhatatlanabb értéke talán hangulatteremtő, környezetfölidéző és -festő ereje; csak a színteret, a cselekményt rögzítő optikát állítja be, s azután csupán regisztrál, de természetesen mindent a fölvett látószögből. Mondhatjuk, ő is, mint Isherwood kamerája "mindössze" rögzíti a környező világot, de nála a fölvevőgép lencséje mindig színezett.