Honfoglalás

Első és ismétlődő vállalkozása hazatérése után az antifasiszta háború és a felszabadulás ábrázolása. Legszemélyesebb emlékeire építhetett, hiszen Moszkvától Budapestig küzdötte végig a harcokat. Négy év alatt számtalan olyan {497.} kalandot, történetet élt át, amely regénybe kívánkozott; bajtársainak galériájából, tapasztalataiból bőven futotta egész eposzra való. S nem csupán élményei voltak, hanem felismerései is: A moszkvai ütközet című 1951-es előadásában, majd Magyar csapatok a második világháborúban című publicisztikus írásában hadtörténészi felkészültséggel elemezte a háború eseményeit. Mindenekelőtt azonban az átélt történelmi időszak epikus megjelenítésére törekedett. 1941-ben írt Szkipetárok című kisregénye már a háborús témát készítette elő: az első világháború során megismert albán ellenállókban mintegy a fasiszta elözönlés ellen küzdő nép előképét rajzolta meg. Háborús novellái (Szélmalom, Gödény Dénes esete, Akulina, Magyar partizán, Március a Don partján) pedig már egyenesen a regények témáit próbálgatták; a riport közvetlenségével vagy az anekdota csattanós kalandosságával mutatták be a szovjet katonák harcait vagy a Don-kanyarba hajszolt magyarok szenvedését.

Az első összefoglaló ábrázolás valójában töredék maradt. 1949-ben jelent meg a Fegyvert s vitézt éneklek, egy tervezett trilógia első kötete, rá egy évre pedig folytatása: A vígszínházi csata. A befejező kötet: Az ágyúk elhallgatnak csupán írói terv maradt; az elkészült kötetek az író szándéka szerint így is önálló regények módjára olvashatók. Az első rész Voronyezstől Budapestig kíséri a háború eseményeit, a második a főváros felszabadítását beszéli el. Hősei a szovjet hadseregben küzdő magyar emigránsok, közöttük Kovács Péternek, az Ég a Tisza főhősének gyermeke. Az emigráció második nemzedékének konflikusait ábrázolta, azokét, akik második hazájukat védték a fasizmus ellen. Epizódokat és anekdotákat mesélt, laza történetfüzérben szervezte meg műveit. A háború véres valóságát azonban nem ábrázolta, emberi drámáit nem tudta, nem is kívánta életre kelteni. A küzdelem eposzát akarta megírni az idill közegében; s ez képtelen vállalkozásnak bizonyult.

Az eposz műfaja korábban és későbben egyaránt vonzotta; az Ég a Tisza és a Kárpáti rapszódia bizonyítják fogékonyságát a monumentális történet és hősi cselekménye iránt. A felszabadulás témájára ismét eposzi trilógiát alkotott: a Honfoglalás (1952–1954) három kötetét. E regény a felszabadulást nem csupán történelmi mivoltában ábrázolja, hanem erkölcsi jelentőségében is. Egy új nemzeteszme kialakulását kíséri nyomon. Azoknak az útját rajzolja meg, akik a háború veszteségeiből emelkednek a nemzeti történelem tudatos formálóivá. Olyan magyar katonákról olvasunk, akik hadifoglyokból váltak a szovjet nép barátaivá vagy egyenesen az antifasiszta küzdelem harcosaivá. S mellettük – őket segítve és nevelve – tűnnek fel a moszkvai emigráció magyarjai: Oldner Vladimir, Tóth József, Tulipán százados és Bálint Géza, aki magát az írót képviseli. Illés Béla három hős története köré szervezi a trilógia egyes köteteit; az első könyv főhőse Pásztor Gyula, a honvédtizedesből lett partizánparancsnok, a másodiké Tolnai Péter, a lelkészből lett pártmunkás, a harmadiké pedig Bálint Géza, a szovjet hadsereg őrnagya. Ez utóbbi, vagyis az író, mindvégig részt vesz a történetben. S minthogy valamennyi regénye önéletrajzi jellegű, az ő alakja adja a könyv líraiságát, személyes természetét. E három hős fogja egybe a Honfoglalás vázlatos eseményeit és alakjait. A honvédő háború s a felszabadulás eposzát írja, a totális {498.} ábrázolás igényével nyúl témájához. A háború színtereinek és szereplőinek extenzív bőségével találkozunk: megismerjük a Don melletti harcokat, a magyar hadsereg pusztulását, a hadifogolytáborok életét, a Kárpátokban folyó tárgyalásokat a magyar hadsereg fegyverletételre készülő tábornokaival. Gazdag galériát fest elénk a szovjet hadseregről, az emigrációról, a magyar hadifoglyokról és partizánokról, valamint a Horthy-hadsereg tábornokairól.

A Honfoglalás a háború széles körű ábrázolásának igényében a szovjet irodalom háborús és polgárháborús regényeit követi. Kritikusai Kazakevics Tavasz az Oderán című regényének egyenes vonalvezetésében s Alekszej Tolsztoj Golgotájának gazdag korrajzában fedezték fel példaképeit. A Kazakeviccsel való egybevetés eléggé pontosan érzékelteti Illés regényének természetét. Miként a szovjet író, ő is a történetek folyamatos előadásának módszerével cserélte fel a klasszikus regénytechnika belső arányokban szerkesztő eljárását. E szerkesztésmód a regényirodalom legősibb, egyszersmind korszerű tulajdona. Ezt használta a klasszikus kalandregény, pusztán eseményeket fűzve egymás után, de ezzel él a cselekményességet újra felfedező regénytechnika is. Gyors és határozott cselekményvezetéssel dolgozik; de hogy ne tegye fárasztóvá a történetet, pihenőket és epizódokat iktat az események sodrába. Ilyen a davidovkai fogolytábor bemutatása, a Kárpátokról adott tájrajza, Stomm Marcel horthysta tábornok portréja vagy a lembergi zsidó ünnep leírása. Másrészt a dokumentumregény már korábban (az Ég a Tiszában) kipróbált műfajához közelíti a történeti eposzt. A Honfoglalásban gyakran olvasunk riportokat, sőt történeti dokumentumokat. A regényeposz klasszikus formájában egy modernebb lehetőséget: a dokumentumregény széles ívű epikáját valósította meg.

Ennek ellenére a Honfoglalás nem teljes értékű alkotás. Bizonyára azért sem, mert a dokumentumregény műfaji eljárásait csak töredékesen sikerült érvényesítenie. Illés nem tudott szabadulni a dogmatikus esztétika romantizáló eljárásaitól. Hősei – így Pásztor Gyula vagy Tolnai Péter – nem belső fejlődésük, hanem hirtelen átalakulásuk révén lesznek a szocializmus harcosai, mintegy az író varázspálcájának érintésére vetik el korábbi személyiségüket. A belső fejlődésrajz elhanyagolása arra utal, hogy nem vette figyelembe a lélektani és morális konfliktusokat. Valójában csak egyetlen összeütközést ismert: a fasiszták és a szovjet katonák vagy a magyar partizánok küzdelmét. Ezért hanyagolta el a hadifogolytábor belső ellentmondásait, ezért idealizálta hőseit, ezért váltotta fel a jellemek harcát a publicisztikus megoldások könnyebb lehetőségével. S ezért nem sikerült egy kor fordulóját átélő nép helyzetének szintetikus ábrázolását nyújtania.

A Honfoglalás irodalomtörténeti helyét magának az írónak helyzete határozta meg. A második világháború művészi ábrázolása kétféle szemlélet alapján volt lehetséges: a fasizmus által megtámadott népek – a szovjet, a lengyel, a jugoszláv, a francia – irodalma a győzelmes védekezés népeposzait hozta létre; a háborúban vétkes nemzetek viszont önvizsgálatra kényszerültek, s mint a németek Gruppe 47 mozgalmának írói, a történelmi katasztrófa önkritikus dokumentálását végezték el. A magyar irodalomnak e második szemlélet alapján lehetett volna feldolgoznia a háborús számvetést. A felszabadulást követőleg maga Illés Béla is a "keserű {499.} igazság" kimondását szorgalmazta. Írói alkata, egyénisége, személyes és világnézeti pozíciója azonban nem volt alkalmas arra, hogy ennek az önkritikus igazságkeresésnek a szószólója legyen. Romantikus és eposzi szemlélete következtében nem ismerte fel a belső küzdelmek jelentőségét; írói helyzetét pedig a szovjet hadseregben viselt szerepe szabta meg. Mint Diószegi András mondta: "A regényíró tehát, aki fegyverrel a kezében, felszabadítóként tér vissza Magyarországra, egy történelmi eposz résztvevőjének tudja magát, s amidőn a fegyvert ismét a szépíró tollával cseréli fel, nem oknyomozó lelkiismeret-vizsgáló dokumentumregény, hanem eposz írására készül." Ugyancsak Diószegi mutatott rá arra, hogy a Honfoglalásban az eposz hősi története mögül olykor mégis előtűnnek a felelősségébresztés gesztusai. A magyar hadsereg voronyezsi tragédiájának képe, a Kárpátokban állomásozó honvédség tétova viselkedésének rajza a történelmi számvetés és a tárgyilagos önvizsgálat elemeit sejteti. A regény azonban végül is hallgat a "keserű igazságról", helyette az eposz heroizmusát szólaltatja meg. Az önvizsgálat a jelenkori magyar próza feladatának maradt.