Számvetés

Főként regényei révén vált népszerűvé, noha szép számban írt elbeszéléseket is, gyakran a felszabadulás után kibontakozó új élet jelenségeiről és hőseiről. A novella műfajában teljesebben képviselhette a hagyományt, a mikszáthi örökséget; csattanós történeteket adhatott. Ennek során azonban védtelenné vált a sematizmus idealizáló törekvéseivel szemben. Az anekdotikus szemlélet eszményítő romantikára vezetett, mint a nevezetes A Guszev-ügy című történeti elbeszélésben, vagy a szocialista építés konfliktusainak megkerülésével járt, mint a Háztűznézőben. Általában az ötvenes évek elején írott novellák az olvasmányosságot választották az elmélyültebb ábrázolás helyett, s publicisztikus fejtegetésekkel vagy romantikus fordulatokkal helyettesítették a konfliktusokat.

Árnyaltabb szemlélettel, meggyőzőbb fogalmazással a későbbi években találkozunk. Különösen a Szása című novellában, amely az ifjú Fagyejev emlékét idézi, s a forradalom belső konfliktusaira és tragédiáira utal, midőn feleleveníti a rablóvá züllött legendás partizánvezér, Zseleznyák, valamint a kronstadti matrózlázadás történetét. A Szása gazdag képet festett a megidézett korról, gondos művészettel hozta felszínre a történelmi konfliktusok emberi tartalmát, drámai erővel érzékeltette az összeütközéseket. A későbbi novellák (Rózsi, Tizenkét tányér leves, Válaszúton, Idők változása) visszatértek a leegyszerűsített konfliktusokhoz és az eszményítő ábrázoláshoz. Illés 1956 utáni pályaszakaszának legfőbb eseménye így az Ég a Tisza első hazai kiadása lett. A regényt aktuális figyelmeztetőnek szánta: "Mikor regényem megjelent – olvassuk az író 1957-es előszavát –, majdnem egyöntetű volt a vélemény, hogy eltúlozom a párton belüli öncsonkító viták okozta veszélyt. Ma nyilvánvalóan egyöntetű lesz a vélemény, hogy nem kellőképpen értékeltem ezt a rettenetes veszedelmet." Hasonló aktualitás szól a Tanácsköztársaságról írott, 1959-ben bemutatott Szivárvány című dokumentumdrámájából.

{500.} A Szása nemcsak az aktuális történelmi tanulság, hanem a személyes emlékek felidézése is. A moszkvai irodalmi és művészeti élet rajzában, a régi barátokról készített gyors portrévázlatokban Illés Béla érdeklődésének egyik legújabb vonása öltött testet: a visszaemlékezés és a múlttal való számvetés. A számvetés hajlama régebbi keletű: először az 1955-ös Találkozás egy fiatalemberrel című novellában mutatkozott meg. A Musset és Karinthy Frigyes nyomán készült elbeszélés valójában önvallomás: az élet végső mérlegét vonta meg, a vállalt hivatás betöltését elemezte. Illés – miként közvetlen mesterei – elégedetlen önmagával; kételyeit azonban – tőlük eltérően – végül is le tudta csillapítani. Nem eredményeire hivatkozott, hanem helyzetére, a szolgálatra, amelyet betölt. Személyes sorsát a szocializmus ügyével kapcsolta össze; belső békéjét és bizalmát az emberiség haladásába vetett hittől nyerte. "Én a magam boldogságát akartam – írja –, de megértettem, hogy ilyen nincs. Azaz megértettem, hogy én csak akkor, csak úgy lehetek boldog, ha a mások boldogságáért verekszem. Nehéz életet vállaltam? Nagyon nehezet. De ha valahová – oda, ahová el kell jutnunk – csak egy út vezet, akkor azon az egy úton megyünk, és vállaljuk ennek az útnak minden nehézségét." Az élet eme végső summázása, eszméinek lakonikus megfogalmazása tette lehetővé a személyes számadást, meglehet, hite naiv volt, politikai fanatizmus táplálta, meggyőződését nincs jogunk kétségbe vonni.

A pályával számot vető visszatekintés igénye anekdotáiból bontakozott ki. Mint láttuk, az anekdotának eddig is jellegadó szerepe volt írásművészetében, a pálya végén azonban nem szerkezeti elemként, hanem önálló és személyes műfaj gyanánt jelentkezett. Maga is tisztában volt azzal, hogy a kritika egy meghaladott irodalomtörténeti korszak rekvizitumának tartja az anekdotát. Mégis e "korlátozott" érvényességű műfajt választotta, mert – mint az Anekdoták könyve (1959) bevezetőjében írta – tudta, hogy "a korlátokon belül is van hely, tér és talán nem is egészen kicsi, és ez a tér kitöltésre vár". E teret töltötte ki az életet összefoglaló számvetés gondolataival. Anekdotái önéletrajziak; azaz bárkiről is írt – a Tanácsköztársaság vezetőiről, a szovjet és a nemzetközi szocialista irodalom veteránjairól, író- és művészbarátairól –, mindig önmagáról vallott, saját sorsáról is beszélt. Történetei csak látszólag követték a hagyományos anekdota műfaji szabályait: humoros, gyakran önironikus hangon szóltak, kerek és csattanós történeteket mondottak, e műfaji keretek közé azonban politikai-agitatív példázatokat foglaltak. A mikszáthi anekdota jellem- és helyzetábrázolását publicisztikus szemléletre váltotta, a szatirikus s egyúttal megbocsátó írói attitűdöt pedig határozott és szenvedélyes ítélkezésre cserélte. És jóllehet megőrizte a műfaj kedélyességét, a mesélés zamatát, elvetette a könnyedséget. Anekdotáiban szocialista eszményeiről vallott, a világtörténelem haladásáról mondott tömör és agitatív történeteket. E tartalmi tulajdonságaik szervezhették őket tágabb kompozícióba: A 339-es szoba (1966) című könyvére gondolunk. Ez a műve a hosszabb ideje tartó betegség, a kórházban eltöltött évek alatt készült. Emlékirat, amely azonban nem a memoár szabályos időrendjében halad, hanem asszociatív módon sorakozó anekdotákban tekint vissza az elmúlt évtizedek eseményeire és hőseire. Az anekdotikus mozaik mégis túlmutat önmagán, a lazán összefűzött {501.} történetekből tágasabb gondolatsor bontakozik ki. A hivatás értelmének végső megfogalmazásával próbálkozik, életelvekről és eszményekről olvasunk. Az anekdotáskönyv volt Illés Béla búcsúja.