{517.} Barta Lajos (1878–1964)

Barta Lajos több mint hat évtizedes pályáját nagy aktivitás és sokrétűség jellemzi. Gazdag publicisztikai tevékenysége mellett jelentős próza- és drámaíró munkásságot fejtett ki. Szellemi kibontakozása párhuzamos volt Ady művészi forradalmával, irodalmi törekvéseivel a Nyugat mozgalmához kapcsolódott. A szocialista irodalom egyik úttörő személyisége. Munkássága a szocialista szemlélettől, a szociáldemokrata mozgalommal való rokonszenvtől a forradalom aktív vállalásán át vezetett el a hazai szocialista irodalom haladó irányzatához. Írásművészetét elsősorban politikai hitvallása és tevékenysége határozta meg, ez tükröződik pályájának négy nagyobb periódusában is: az indulás és a beérkezés évei után szocialista tájékozódását a forradalom alatti működése teljesítette ki, ezt az emigrációs évek időszaka követi, végül a hazatéréstől a haláláig terjedő periódus zárta pályafutását.

Írói szempontból az első életszakasz a legsikeresebb. Novelláskötetei (Elbeszélések, 1901; Soha többé, 1904; Egyszerű szívek, 1915; Az ige terjedése, 1917; Az élet arca, 1917; Czinczeri és Czinczera, 1918; Az elsüllyedt világ, 1918) és drámai művei (Parasztok, 1911; Tavaszi mámor, 1912; Szerelem, 1916) nemcsak az elismerést hozták meg számára, de megalapozták majdani irodalomtörténeti rangját is. A Tanácsköztársaság időszaka pályájának csúcsát jelentette. Szervezési, agitációs, szerkesztési tevékenysége mellett írói munkássága is új lendületet kapott. A harmonikus alkotás feltételeként az eszmei fejlődést és tisztánlátást jelölte meg, s ekkor már tudatosan vállalta a marxizmust, a kommunista világnézetet. Az emigráció évei törést jelentettek addig egységes ívű pályáján. Szépírói tevékenységét megnehezítették a gyakorlati körülmények, az alkotáshoz hiányzott számára a hazai környezet. Ez idő alatt publicisztikai munkássága volt jelentékenyebb, bár novellái is jelentek meg francia, német, román és csehszlovák baloldali lapokban.

1946-ban töretlen hittel és munkakedvvel tért haza. Friss hangú cikkeiben a Tanácsköztársaságot, a hajdani kortársak emlékét idézte, elbeszélései pedig a felszabadulás utáni új életforma iránti lelkesedésből fakadtak. Természetes, hogy ezek az élet- és pályaszakaszok nem választhatók el mereven egymástól, összefüggő áttekintésükre maga az író is törekedett felszabadulás utáni kötetei szerkesztésében. Bölöni György is kiemeli Barta Lajos Magyar világ című elbeszéléskötetének előszavában, hogy "Mai írásai egy része is visszaviszi eredetét a régi magyar világba, a feudális, tőkés Magyarország elsüllyedt világába." A felszabadulás után megjelent kötetei a pályaszakaszoknak ezt az összefonódását és a mérlegelő áttekintés fontos eredményét bizonyítják. Az irodalomtörténeti értékelés mindig különleges figyelmet fordított a novellista Barta munkásságára, nem véletlen tehát, hogy a felszabadulás utáni években elsősorban elbeszéléseiből jelentek meg reprezentatív válogatások. A Tegnapi ország (1948) írásainak többsége a Nyugatban és az Esztendőben jelent meg, s az első világháború előtti korszakot, annak legjellegzetesebb úri figuráit és egyszerű embereit eleveníti meg. Ezeknek az elbeszéléseknek uralkodó vonása az anekdotikus stílus és a drámai történetvezetés (A zöld ember, Nakamazsén, Forradalmár, Pusztai történet, Háború után).

Hetvenötödik születésnapjára jelent meg Bölöni György elismerő, köszöntő szavaival másik elbeszéléskötete, a Magyar világ (1953). Negyvenhárom év {518.} novellaterméséből készült ez a válogatás, amelynek kronologikus rendjét az író oly fontosnak tartotta, hogy külön gondot fordított az elbeszélések dátumának közlésére is. Tekintettel arra, hogy elbeszélő művészetének a legtermékenyebb, legvirágzóbb korszaka az első, 1919-ig terjedő periódus, legtöbb írása ebből az időszakból való. Először olvashatók viszont magyarul az emigráció alatt írt, s mindeddig csak külföldi napilapokban, folyóiratokban közölt elbeszélései. Prózájának legnagyobb érdeme a századelő társadalmának korhű ábrázolása. A falusi és kisvárosi szegénységet megdöbbentő valóságként, szociográfiai értékű dokumentumként örökítette meg elbeszéléseiben. Novelláiban a romantikus és a realisztikus vonások keverednek, de a sorsuk ellen lázadó kisemberek küzdelmében már megjelenik az a drámai feszültség, amely a háborús esztendők riportútjain szerzett élményekkel és az új, radikális újságírói életforma tapasztalataival későbbi írásait a falusi parasztság, a vidéki elmaradottság, a proletárnyomor lázító szépirodalmi dokumentumaivá alakította. Elkeseredetten bírálta a kezdetleges hazai állapotokat, a kibontakozó kapitalizmus embertelen vonásait. Ahogyan riportjaiban, úgy elbeszéléseiben is összefonódik az írói igényesség és a politikus akarat (A kékruhás ember, Föltámadás, Aratás, A.B.C., Nulla). A felszabadulás után írt elbeszéléseire az őszinte elkötelezettség és lelkesedés a jellemző, úgy látja, hogy az új rend, az új életforma természetes módon válik az egyszerű emberek életének részévé (Az új naptár). De észreveszi a paraszti világban a föld szeretetének, a vagyon fétisének öröklődő ösztönét is (Kulák, Ünnep az ároknál). Ezek a témák olyan régi elbeszéléseire is visszautalnak, mint A tulajdon öl és az Egyke. Posztumusz kötetként jelent meg elbeszéléseinek egy, a korábbinál teljesebb, novellisztikájának átfogó bemutatására vállalkozó gyűjteménye, az Öten a hóban (1974).

A felszabadulás után Gyár (1947) címmel újra kiadták A sötét ujj című regényét, melynek első változatát 1919-ben írta. Ebben a regényben alapmotívumként Az elsüllyedt világ gyanútlan hőseinek kiszolgáltatottsága tér vissza. A magyar ipari kapitalizmus már kikerülhetetlen realitás, a regénybeli parasztcsalád a gyárkémények, a "sötét ujjak" árnyékában tragikus módon ismeri fel a feltartóztathatatlan változást, s az önmentés reflexével botladozik az új körülmények között.

Drámaíróként előbb vált ismertté, mint elbeszélőként vagy újságíróként. Drámai műveit ugyanaz az eszmei és művészi szemlélet jellemzi, mint prózáját. Természetes tehát, hogy e két műfaj témái is hasonlatosságot mutatnak; nemegyszer egy-egy elbeszélése vagy kisregénye témáját ültette át színpadra. A Tavaszi mámor (1912) egyik korai elbeszélésének (Ez a fejsze eladó), a Vígszínházban bemutatott Szerelem (1916) pedig a Macska-zug című írásának az átdolgozása. Ez a legismertebb és legtöbbet játszott darabja: a három lánytestvér tragikomikus, párhuzamos szerelmi története a kispolgári illúziók modellje, s drámai erővel leplezi le ennek a társadalmi rétegnek a cselekvés- és életképtelenségét. Felszabadulás után megjelent drámái (Zsuzsi és más színművek, 1955; Szerelem, 1964) történeti és formai-esztétikai értékeik miatt egyaránt jelentősek. Műfaji pontossága pedig példaszerű: minden kis részletet gondosan megszerkeszt, aprólékosan leírja, bemutatja a helyszínt, a szereplőket, arányosan felépített dialógusai pedig a {519.} katharzist szolgálják. Drámái és prózai művei az eszmeileg tiszta, de a didaktikus szándéktól sem mentes irodalom körébe tartoznak.

Újságíróként ugyanezzel a szakmai felkészültséggel és töretlen hittel dolgozott. Cikkeinek sokaságából készült az Árnyak a hídon (1970) című válogatás, amely munkássága különböző korszakaiból kiemelt legjobb és legjellegzetesebb cikkei által kívánja a publicista írót bemutatni. Határozott hangú, értékelő cikkei számos tudományterületet és műfajt érintenek. Tisztelgett a filozófus és esztéta Alexander Bernát előtt, kutatta Blaha Lujza mítoszának titkát, írt színikritikát Bródy darabjáról, A tanítónőről, méltatta Móricz Hét krajcárjának Nyugat-kiadását. Megrendülten búcsúzott el Ady Endrétől, Osvát Ernőtől és Komját Aladártól. Cikkei, visszaemlékezései értékes politikai, irodalom- és sajtótörténeti dokumentumok (A magyar kommün, Beszélgetés Kun Bélával, Vörös Újság, A publicista Krúdy, Kuncz Aladár, Ady és Bartók az első magyar béketüntetésen, Szabó Dezső), melyekben a résztvevő, a szemtanú hitelességével, felelős módon fogalmazta meg élményeit és tapasztalatait.