Gábor Andor (1884–1953)

Gábor Andor élete és alkotóművészete delelőjén túl érkezett vissza Magyarországra 1945-ben. A polgári radikális eszmevilágból indulva jutott a marxizmus–leninizmus harcos igenléséig. Európa különböző országaiban teljesített jelentős pártmegbizatásai közben alkotóművészete is számos fordulatot vett: az első világháború idején írt szellemes karrier-regényeit (melyek közül a Doktor Senki volt a legismertebb), nagy sikerű, franciás könnyedségű vígjátékait bécsi száműzetésében szenvedélyes lírával váltotta föl, amelynek alapeleme a leleplező szatíra, érzelmi és intellektuális gazdagság, majd – 1938 után – a hazája iránt érzett felelősség és szeretet eszménye volt. Élete végéig írta újságcikkeit. Kezdetben a rohamosan gyarapodó fővárosi életforma visszásságait, emberellenes jellegzetességeit tűzte tollhegyre, majd a Bécsi Magyar Újságban a fehérterror ellen vívott kérlelhetetlen harcot, miközben mind világosabban ismerte föl a 20. századi magyar irodalom értékálló alkotóinak jelentőségét. A baloldali mozgalom egyik legjelentékenyebb, a műfaj nagyságai mellé állítható publicistája volt. A második világháború idején, az Új Hang megszűnte után a háborús sajtóközpontban dolgozott. Hazatértét követően a Szabadság című lap szerkesztője lett, s ő alapította a Lúdas Matyit.

Azok közé a prózaírók közé tartozik, akiket kétszer ismert meg a magyar olvasóközönség. Hazatérte után már nem írt nagyobb lélegzetű prózai művet, tehetségét inkább rövid, szellemes, de kissé fáradt glosszákban, krokikban kamatoztatta. Regényeinek, színdarabjainak és verseinek jó része halála után jelent meg, többségüket életművének egyik legkitűnőbb ismerője, Diószegi András rendezte sajtó alá, s látta el kitűnően tájékoztató tanulmányokkal. Irodalmi érzékére, tájékozottságára jellemzőek azok a rövidebb tanulmányai, melyeket 1945 után írt. Elsők között látta meg Radnóti Miklós háborúellenességének legjellemzőbb motívumait, nyitott elemzést írt Illyés Gyula megújuló költészetéről, s újra meg újra felemelte szavát Reinitz Béla elismertetéséért. A koalíciós idők eszmei tarkasága, egymásnak ellentmondó gátló törekvései nagyszerű témákat adtak az újságírónak, s Gábor Andor frappáns, rövid, csattanós írásaiból akár e zaklatott korszak közéletének történetét is rekonstruálni lehetne. Ugyanakkor érezni {524.} ezekben az írásokban a megfáradt ember keserűségét is. Várakozását nem minden vonatkozásban teljesítette az új korszak. Való igaz: alig kapott megbecsülést, közéleti és irodalmi tevékenysége jóformán észrevétlen maradt. Talán ezért is fordult mind nagyobb érdeklődéssel az egyszerű, hétköznapi élettények felé. Eszménye a demokratikusabb, mindenki számára egyforma lehetőségeket nyújtó élet volt, ennek érdekében s tisztultabb fejlődése védelmében írta ritkuló cikkeit. 1950 után mind kevesebbet dolgozott. A hajdan oly termékeny, sokoldalú művész – kinek életművében a műfordítás is nagy szerephez jutott – szorongások, keserűségek között figyelte a személyi kultusz térhódítását. Csak halála után kapta meg a Kossuth-díjat, s legjelentősebb művei ekkor kerültek bele a magyar irodalom vérkeringésébe, az új nemzedékek ekkor tanulták meg becsülni a szenvedélyesen csatázó költőt, újságírót és regényírót, s ekkor lett becsülete annak a szatirikus ábrázolásmódnak, melynek ő volt a legnagyobb, úttörő mestere irodalmunkban. 1945 utáni korszakának mérlegét Bölöni György vonta meg találó jellemzésében: "Múltat hozott magával, örökséget is és nevet, mert a nemzetközi kommunista mozgalomban ismert író és irodalmi tekintély volt. De hozta elsősorban a hazának, a népnek, a dolgozóknak szeretetét. Mint soha, most sem volt egy percig sem szentimentális. Meghatott volt, amikor talpa alatt érezte hazája földjét, de akkor is kívánt és követelt, ítélkezett és mérlegre tette népe tetteit és emlékébe idézte bűneit ..."