Gergely Sándor (1896–1966)

Gergely Sándor 1945-ben tért haza, s azonnal aktív részt vállalt az újjászerveződő irodalmi életben, Először emigrációban írt műveivel jelentkezett a hazai közönség előtt, de folytatta a korábbi években megkezdett írói program valóra váltását, Dózsa-trilógiájának harmadik kötetét, a Tüzes trónust (1945) a még Moszkvában kiadott első két könyv: az Úriszék (1936) és A nagy tábor (1939) után idehaza fejezte be.

A Tüzes trónus a paraszti csapatok nagy, ceglédi seregszemléjétől a vesztes temesvári ütközetig kíséri végig Dózsa táborának és az úri hadaknak a történelmi összecsapását. A regényeposz sok szereplőt vonultat föl, de a szerző elsősorban annak bemutatására törekszik, hogyan érvényesül a központi akarat a szembenálló felek hadi tevékenységében és politikai manőverezéseiben. A regény meséje szélesen hömpölyög, de a folyamatnak csak egy-egy epizódja elevenedik meg az olvasó előtt. A hangsúly a paraszti seregek úrgyűlöletére, osztályharcos következetességére s az úri tábor kíméletlen, minden emberiességet nélkülöző kegyetlenségére esik. Az amorális, cinikus, érdekhajhászó, buja lényekként jellemzett kizsákmányolókról rajzolt sematikusan sötét képet szubjektíve a fehérterror emléke és a fasizmus rémtetteinek közeli élménye motiválja. Az alapkonfliktust mindkét táboron belül belső ellentétek egészítik ki. Az úri rétegek hatalmi harcainak ábrázolásánál nagyobb figyelmet érdemel az a mód, ahogyan a paraszti tábor vezérkarába beférkőzött árulást, annak leleplezését, illetve a leleplezett vezérekkel kapcsolatban a társaikban felmerülő morális-praktikus problémákat és azok megoldását tárgyalja ... Szándéka láthatóan az volt, hogy a paraszti hadakat diadalmas erőként mutassa be. Ezért a keresztesek a könyv utolsó lapjaiig – ha nagy veszteségek árán is – de győztesen vonulnak előre. Dózsa megalázza Zápolyát, sőt, {525.} a tüzes trón előtt is megszégyeníti a győztest. A temesvári csatavesztés tehát Gergely Sándor értelmezésében majdhogynem véletlen balesetnek fogható föl.

A Dózsa-trilógia, illetve annak harmadik kötete már előlegezi azt az irányt, amelyben a felszabadulás után majd egy évtizedig haladt az író: egy sor írásában a falu hajdani és jelenlegi életét vette célba. Felszáradnak a könnyek (1954) című filmregényében egy falu rajzában akarja megmutatni az 1945 előtti népelnyomó rendszert, az elnyomottak harcát s a rendszer összeomlását. A regény a szovjet csapatok megjelenésével ér véget. A falu rajzában felhasználja a népi irodalom által a parasztság nyomoráról készített látleletet, de ideológiai prekoncepciója következtében az összefüggések teljesen eltorzulnak. A falusi osztályharc hevességét és jelentőségét eltúlozza a könyv. Az író az értelmiséget gyáva, haszonleső, ingadozó rétegként állítja pellengérre. Az eszményített agrárproletár és kommunista értelmiségi alakjai leegyszerűsítettek, sematikusak. "Vágykiélés, amit ír" – jelentette ki prózájáról József Attila a harmincas évek elején, s ez a kijelentés tökéletesen illik erre a kisregényre, illetve a felszabadulás után írott művei döntő többségére.

A Falusi jelentés (1951) című riportkönyvében egy kisalföldi község megváltozott életét rajzolja meg. Szociografikus formában számol be a falu lakóinak eredményeiről, gondjairól, valójában azonban csak illusztrációkat gyűjt saját ideológiai téziseihez. A könyv voltaképpen előtanulmány és nekikészülődés Forró nyár (1952) című regényéhez, ahol kibontja majd az itt még csak vázolt elképzelését a szocialista faluról. Ebben a regényben a sematizmus, a személyi kultusz által eltorzított művészi gyakorlat minden tipikus jellegzetes hibája fellelhető. A szabotőr, a kulák, a középparaszt, a DISZ-vezető, a tsz-elnök, a párttitkár; a kártevés, a klerikális reakció, a diverziós cselekmények, a munka szépsége, a nyomozó szervek ébersége, a munkás-paraszt szövetség, az új típusú házasság, azaz megannyi helyzet és alak, amely ma már karikatúraként hat és annak élességével rajzolja elénk az ötvenes évek irodalompolitikai és ideológiai követelményeinek maradéktalan kielégítéséből eredő esztétikai torzulásokat. A faluról alkotott képnek nem sok köze van a valósághoz, a regényben tulajdonképpen csak az író vágyai öltenek formát.

A paraszti tematikájú művek sora az ötvenes évek közepén megszakadt, de Gergely Sándor írói szemlélete az évtized második felében és a hatvanas évek elején sem változott meg lényegesen. 1958-as Emberek között című kisregényében arról számol be, hogyan hatottak rá 1956 októberének és novemberének tragikus eseményei. A kisregény különösségét az a lélektani szituáció adja, amelyben a beszámoló fogant: az író 1956 októberében éppen a Szovjet Írószövetség vendége volt, és a történtek miatt egykori emigrációja színhelyén, Moszkvában rekedt. Távolról, nyugtalanul töprengve próbálja értelmezni a hozzá eljutott híreket, és egységes képet alkotni arról, ami odahaza történik.

Felsőbb osztályba léphet (1964) című regényében a fővárosi proletariátus életének keresztmetszetét rajzolja meg a második világháború éveiben. Középpontjában egy üldözött kommunista munkás családja áll: a viszontagságok, amelyeket a nyomor és az egyre nyíltabban jobboldali rendszer zaklatásai miatt a családtagok elszenvednek, illetve az életnek az a kemény, osztályharcos öntudatra nevelő {526.} iskolája, amelyet a két fiatal testvér a felszabadulás pillanatáig eredményesen kijár. Noha az utolsó világháborús évek életviszonyai és politikai körülményei valóban próbára tették a főváros lakóinak teherbírását és így az író által rajzolt kép egészében nem komorabb a valóságnál, s noha a sematizmus kiáltó jegyeitől a szerző igyekezett megszabadulni, leegyszerűsítő szemléletmódját alapvetően nem sikerült túlhaladnia. Az alakoknak, jeleneteknek ebben a műben sincs művészi hitelük.

"Én nem engedem élményanyagomat úrrá válni fölöttem, szolgálni kényszerítem – szolgálni, hogy véle is megmutassam nagy eszméink emberformáló erejét" – jellemezte tömören és pontosan 1945 utáni prózájának legjelentősebb darabjait, önéletrajzi regényének két könyvét: a Rögös út (1955) és a Tiltott utak (1961) című műveket. Önéletrajzi alkotások ezek, mert anyagukat az író életének egy sorsfordító évtizedéből, a húszas évekből veszi. Ugyanakkor regényes írások, egyrészt, mert szerzőjük valóban elhagyja azt, ami nem szolgálja kitűzött célját, másrészt pedig, mert a megmaradt élményanyag a mű egészének – az író saját bevallása szerint – csak háromnegyedét teszi ki, tehát fiktív elemeket is belesző szövegébe. A célkitűzés, amiért memoár helyett életregényt írt: hogy eredményesebben bemutathassa a kommunista eszmék emberformáló erejét. Saját, legszemélyesebb életanyagával illusztrálja a főhős forradalmi fejlődéstörténetét. A két könyv értékét mindazonáltal éppen ez az arányeltolódás adja: az önéletrajzi élményanyag előtérbe kerülése a fikció rovására. Láttuk, hogy írásművészetét a felszabadulás után az tette problematikussá, hogy írói világképe alkalmazkodott a sematizmus követelményeihez. E két könyvben viszont nem ezt a fiktív regényvilágban akadálytalanul érvényesülő sematikus valóságképet kapjuk, hanem azoknak az életrajzi-kortörténeti feltételeknek a rajzát, amelyek között kiformálódott valóságlátása, ábrázolásmódja. Az első könyv mint írói teljesítmény rangosabb, a másodiknak a dokumentumértéke nagyobb.