Elmaradottság vagy feladatvállalás

Aki megkísérli, hogy a magyar irodalomnak akárcsak egyetlen korszakát fölvázolja, annak az ismertetést egy irodalomtörténeti axiómával kell kezdenie. A magyar irodalomnak a líra a folyamatosan nagy értéket teremtő műfaja. A költészet – és nem a regény, nem is a dráma. S nemcsak a felvilágosodástól a múlt század végéig tartó korszakban, hanem a 20. században is. A kiváló európai irodalomtörténet szerzője, Babits Mihály szerint "az, amiben a magyar szellem legmagasabbat produkált, ahol a világ bármely nemzetével győzelmesen veheti fel a versenyt: az valóban lírája". A magyar irodalomban máig a költészet számít "nemzeti műfajnak"; sokáig pótolta vagy átvállalta egyéb műfajok feladatait, vagy azok számára készítette az utat. Németh László metaforája szerint irodalmunknak viszonylag hamar elkészült a "puskini alapozása", a "gogoli emelet" ráépítésére csak később kerülhetett sor.

A múlt század kilencvenes éveitől számítható modern korszaknak már megvolt a "gogoli emelete", sőt épp a század végén erősödött meg a prózában is az Európával való lépéstartás igénye. Az európai aktualitással való együtthaladás teljesen ekkor sem sikerült, a regény továbbra is némi késéssel követte a világirodalom új tájékozódását – az áttörés a modern kifejezés irányába mégis megtörtént. A 20. század első két évtizedében egyszerre, egy időben megjelentek a különböző stílusirányok, szemléletmódok – a naturalizmustól az expresszionizmusig terjedő skálán. Ebből a sokszínűen kavargó stílusvilágból két törekvés vált ki és erősödött meg a század folyamán: az egyre új témákkal bővülő, kritikai színezetű társadalomábrázolás és a mind árnyaltabb eszközökkel dolgozó lélektani megfigyelés. Szociológiai alaposságú társadalomrajz és finom lélektani elemzés: e két formula valamelyikébe a legtöbb 20. századi magyar regény belefér. Már ennyi érzékelteti, hogy a délibábos nemzeti romantika illúzióival leszámoló modern magyar regény nemcsak a Gide, Proust, Joyce nevével jelezhető úton indult el; a {19.} balzaci, tolsztoji regénytípussal is rokonságot tartott, s általában közelebb állt Knut Hamsunhoz, Gorkijhoz vagy Reymonthoz, mint a regényszerkezetet átalakítók művéhez. A 20. századi magyar regény zöme a társadalmi elmaradottság elleni küzdelemnek, a forradalom és ellenforradalom korának, az anakronisztikusan továbbélő félfeudális világnak a dokumentuma. Történtek kísérletek a 19. századi regénymodell szerkezetének, szemléletének fellazítására (Babits, Déry, Szentkuthy), ezek a törekvések azonban nemigen találtak követőkre. Elszigetelt maradt a metafizikai regény, a valóságot az irracionálissal vegyítő elbeszélés megteremtése is (Tamási, Pap Károly, Gelléri). A társadalom szociális feszültségekkel, megoldásra váró problémákkal robbanásig telített helyzete oly erős ingert jelentett, hogy olykor még a kényesebb lelkek sem tudtak kihívása elől kitérni. A regény ábrázolt, felfedezett, leleplezett társadalmi jelenséget, csoportot, osztályt, mélyvilágot; kritizált, lázított, mozgósított; a tanulmánnyal, önéletrajzzal, költészettel együtt fölrajzolta az ország szociális térképét. Jellemző irodalomtörténeti adalék: miképp folytatták pályájukat a húszas években az emigrációból hazatért avantgárd írók. Kassák regényt ír egy budapesti munkáskerületről; szürrealista versei után Illyés Gyula szülőföldjének parasztjait, cselédeit ábrázolja előbb hőskölteményben, majd a félig tanulmány, félig regény Puszták népe című könyvében; groteszk-szürrealista próza után Déry Tibor a berlini munkásmozgalom harcáról ír realista légkörű kisregényeket. Sok tudatos lemondással járt ez a szociális elkötelezettség. "Igyekeztem feltárni a bajt – írta Illyés Gyula 1938-ban –. Nem is azért, mert irodalmi kis köreimben kifogytam volna minden tennivalóból." A nemzeti vagy társadalmi – Németh László szavával – a "status praesens" felvételének parancsa sokakban háttérbe szorította vagy elnyomta az egyéni, lélektani, bölcseleti problémák iránti érzékenységet. A "literátorság" hosszú időn át megbélyegző jelző a magyar irodalom egyes köreiben.

Ilyen módon feszültség is keletkezett a társadalmi, nemzeti mondanivalót hordozó és a csupán a stílus megújítására vállalkozó törekvések között. Olykor egymással alig érintkező vagy szemben is álló írói csoportok előjoga a társadalmi és a művészi forradalom képviselete. A magyar regényírók hősei és áldozatai ennek a polarizációnak. Hősei, mert legjobb alkotói, erkölcsi és szociális radikalizmustól hevítve, nemcsak feltérképezték a társadalmi rétegek múltját, jelenét, hanem magukból kiváló műveket teremtettek, és megküzdöttek a prózai kifejezés új formáiért is (példa rá Déry Tibor, Illyés Gyula, Németh László műve). De áldozatai is, mert ez a feladatvállalás olykor a legjobb erőket vonta el az új stílusok használatától, a kísérletezéstől. Sokan hozzátapadtak a valósághoz, és nem mindig volt bátorságuk vagy lehetőségük, hogy fölébe kerekedjenek az empirikus tapasztalati világnak. Nincs híján ez a század kiváló prózaíróknak, de – a tehetségesekhez mérten – viszonylag keveseknek sikerült azt a többjelentésű, szabadabb prózastílust beszélnie, mely a huszadik századi elbeszélésre, szerte a világon, mindinkább jellemzővé vált. Lukács György nagyon lehangoló véleményt formált a 20. századi magyar regényről: jószerével csak Déry Tibor egyetlen regényét, A befejezetlen mondatot tartotta világirodalmi értékűnek. Benne ismerte föl a társadalmi teljességet {20.} ábrázoló realizmus mintáját. Az Iszonyról, melyet mások szintén a magyar irodalom egyik legjobb regényének neveznek, mindössze néhány elítélő szót mondott.

Az eddigiek voltaképpen két, egy irányba tartó kérdésig szerettek volna eljutni, ez a kérdés nem csupán a magyar, de a horvát s a közép- és kelet-európai regény problémája is. A mindenkori európai aktualitást, mely főként az angol, francia, német, esetenként az orosz és az amerikai irodalmat takarja – tekinthetjük föltétlen normatív értékmérőnek, amelyhez képest az irodalmi fejlődés – értékszintet is jelölő – egyidejűségéről vagy megkésettségéről beszélhetünk? A másik kérdés: a Lukács-féle realizmuseszmény lehet-e a "világirodalmi jelentőség" döntő kritériuma? Az európai aktualitást normatív mércévé egyoldalú szemlélet avatta, bár egyes irodalmak megkésettsége történelmi tény; az is bizonyos, hogy ez megkésettség nem fátum, nagy írók áttörik az irodalmi fejlődés korlátait. Németh László – Brandestől is ösztönözve – már a harmincas években észreveszi a környező irodalmak jelentőségét, ha úgy tetszik európaiságát, azért tanul meg szláv nyelveken, hogy az ismertek mellett az ismeretlen nevekre is fölhívja a figyelmet. Lukács György követelményét sem tarthatjuk termékenynek. Azt kívánja a regénytől, hogy a valóság egészét tükrözze, s ábrázolja egy kornak vagy népnek történetét, alapvető mozgását, ez azonban nem esztétikai, hanem ideológiai vagy filozófiai kívánalom, mely a 19. századi realista regényszerkezetnek az objektivitás illúziójával föllépő változatát abszolutizálja.

Krleža írja a Horvát rapszódia című erősen nemzeti tematikájú műve után a következőket: "mit jelent a "lokális"-nak a jelensége az irodalomban? Nincs egyetlen valódi irodalmi jelenség, mely ne volna igazán lokális: Csicsikov, Nozdrev, a Karamazovok éppúgy lokális jelenségek, mint Sancho Panza vagy akármely más alak Goldoni vagy Molière drámáiban, és Joyce dublini motívumaiban éppúgy lokális, mint ahogyan lokális Baj Ganja." Gondolati egybehangzás kapcsolja ide Illyés Gyula egyik, Lukács Györggyel vitázó cikkének sorait: "Így hát, ha valaki a magyar valóságot nem madártávlatból akarja kifejezni, hanem részleteiben, a ma lényegtelennek vélt zugaiban, azt én nemcsak hogy nem marasztalnám el semmiféle "provincialitás"-ban, hanem ellenkezőleg, megdicsérném a hűség dolgában. A pars-on át föltárni a totum-ot – az író azáltal tud művészileg igazit ábrázolni, ha egy-egy részletet ragad meg és azt a részletet festi a legmagasabb világirodalmi igénnyel, beleértve ebbe a legáltalánosabb erkölcsi ítélő módszert is."

Nemcsak elméletileg lehetséges résznek és egésznek, helyinek és egyetemesnek ilyen összekapcsolódása; példákat is idézhetünk megvalósulására: A befejezetlen mondatot, az Iszonyt. Tény azonban az is, hogy a "rész" eluralkodása bénítóan hat a regény kibontakozására. A magyar regénynek különösen nagy hátránya, hogy rengeteg társadalmi tényt, helyi jellegzetességet, valóságdarabot, nyelvi-emberi egzotikumot, történetet, anekdotát hordott össze régebben és napjainkban is. A 20. században évtizedeken át igen nagy szerepet játszott az a regénytípus, mely a jól tagolt cselekményt, szoros időrendet, érzékletes alakjellemzést, világos szerkezetet tartotta az epikai ábrázolás lényegének. A hagyományos realizmusnak ez az empiriakultusza, biztonságtudata meglehetősen általános volt a két háború közötti {21.} időben, sőt még a negyvenes-ötvenes években is. Albères írja Métamorphoses du roman című könyvében: történelmi tény, hogy 1935 után a regény eltávolodott a lélektani, társadalmi, erkölcsi és metafizikai kérdésfeltevéstől, az esztétikai és fenomenológiai kérdezés irányába. Ezt a fordulatot a magyar regény később hajtotta végre; 1935 után is még jó ideig lélektani, társadalmi, erkölcsi, metafizikai problémákkal viaskodott.

A jellegzetességek kiemelése végett talán egyoldalú képet rajzoltunk az új magyar regényről. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az elmúlt tizenöt-húsz év során új szemléletmód honosodott meg az elbeszélő irodalomban. A regény hozzálátott, hogy újjáértelmezze ontológiai alapjait, a valósághoz fűződő viszonyát, felülvizsgálja eszközeit.

A változás néhány pontba sűríthető. A bölcselettől viszolygó regény újra kísérletezni kezdett az elvont gondolat és az epikai cselekmény egybeépítésével, a parabola formával, a groteszk és abszurd látásmóddal, az áltörténelmi regény válfajával, az élettényeket újszerű módon felhasználó tényirodalommal. Mindez azt is jelenti, hogy a regények lapjain új jelentőséget nyert a személyiség autonómiájának és etikájának – nemegyszer a társadalmi erőkkel szembeállított – rajza, hangsúlyt kapott az emberi sors problémája és a történelmi folyamatok értelmének, céljának vizsgálata. Egy-egy problémakör új feszültségekkel telítődött: az egyéni morál és a társadalmi érdek, az elkötelezettség és a lelkiismeret ütközése, a forradalom és a szabadság, az egyéni és a nemzeti felelősség, a társadalomépítés és az önmegvalósítás viszonya több regény témájává lett. A realista eszközökkel dolgozó társadalmi-politikai elkötelezettség pedig a közelmúlt nemzeti-politikai csomópontjainak, kritikus helyzeteinek felülvizsgálatát indította el. A határt is meg tudjuk jelölni, ameddig a regény az új tájékozódás során elhatolt. Eddig az "új regény" művei kevés visszhangot vertek. Robbe-Grillet kérdése csupán egy egészen szűk körben talál meghallgatásra: "Van-e értelme a valóságnak? A mai művész nem tud válaszolni erre a kérdésre: fogalma sincs róla ... A mű megszületése előtt semmi sincsen, semmilyen bizonyosság, semmilyen tétel, semmilyen célzat." Ez a világkép, mely az emberi cselekvéstől elvitatja a jelentést, a hierarchiát és a puszta létezést jelöli ki a regény tárgyául, az elbeszélést a "szöveg"-hez, az écriture-höz közelíti – eddig alig hódított magának híveket.