A SZÉPPRÓZA ÚTJAI ÉS VÁLASZTÁSAI 1945–1975

FEJEZETEK

Válságban van-e a regény? A kérdést a század folyamán gyakran föltették. Az irodalomtörténetből, a magyarból is, sok példát hozhatnánk arra, hogy hány tanulmány, ankét foglalkozott a regény válságával. A kérdés mai aktualitása az, hogy sokan úgy vélik: a regényt – s egyáltalán az irodalmat – kétféle kihívás fenyegeti. Az egyik a tudomány részéről. Ma már nyilvánvaló, hogy a társadalmi változás egyik motorja a tudomány, és életszabályozó ismereteinket is ennek eredményeiből merítjük. A másik kihívást a film, a televízió, a rádió jelenti: a gépesített kultúra sokkal nagyobb közönséget vonz és elégít ki, mint az irodalom.

Ezek tények: számokban kifejezhető, mennyivel több nézője van a televíziónak, mint ahány olvasója akár a legsikeresebb regénynek. De az egyértelmű fogalmakkal dolgozó tudomány és a hatalmas nézősereget vonzó tv, film eljelentéktelenítheti-e a regényt? Megszünteti-e a funkcióját avagy korlátozza szerepkörét, vagy csupán az új helyzetnek megfelelően módosítja? Az utóbbi látszik elfogadhatónak. Sartre-nak van igaza, aki azt mondja: "elmélkedő korban élünk s a regény is elkezdett önmagáról elmélkedni." Ez az "elmélkedés" a század eleje óta tart, máig sem ért véget s ha vannak is kudarcai, az eredményei számottevőbbek.

A regény létét napjainkban az információelmélet felől is meg lehet kérdőjelezni. A regényt – s az irodalmat – úgy is fölfoghatjuk, mint redundáns pszeudoinformációk továbbítását. A világról, az emberről az egzakt módszerekkel dolgozó tudomány megbízhatóbb, egyértelműbb közlést tud átadni. S nemcsak megbízhatóbbat, de optimálisan elegendőt is. A tudomány optimális kódjához képest az irodalom – s különösen a regény – fölöslegesen bőbeszédű. Nem azt mondja, ami feltétlenül szükséges; ráérősen ismételget olyasmit, amit amúgy is többé-kevésbé ismerünk. Az irodalom művelése és olvasása eszerint társadalmilag szentesített előkelő semmittevés: a fölösleges dolgok fényűzése.

A francia "nouveau roman" teoretikusai – más oldalról – szintén kétségbe vonják a regény létét. Michel Butor írja: "a világ, amelyben élünk, rohamos gyorsasággal változik. Az elbeszélés hagyományos technikái nem képesek mind megragadni az így létrejött új kapcsolatokat." Robbe-Grillet még tovább megy: "Van-e értelme a valóságnak? A mai művész nem tud válaszolni erre a kérdésre: fogalma sincs róla. A mű megszületése előtt semmi sincsen, semmilyen bizonyosság, semmilyen tétel, semmilyen célzat." A világ a "nouveau roman" írói szerint titokzatosságba, névtelenségbe burkolózik: nincs jelentése, értékhierarchiája, mégcsak nem is abszurd, hanem megfejthetetlenül létezik a dolgokban és a lélek {18.} bonyolult, tünékeny állapotaiban. Erről a teóriáról írta Szentkuthy Miklós, hogy nem egyéb entellektüel-preparátumnál.

Végül is mit tud a mai regény? Áttekinthető, rendszerezett és értékelt képet nyújt a világról, ezáltal – a fokozatok rendkívül széles skáláján – beavat a közös emberi dolgokba. Ezzel olyasmit végez el, ami egyedül az irodalom kiváltsága: közvetít az egyén és a világ között. Közvetlen kapcsolatot teremt az egyén és a társadalom, az emberiség között, kiemel az elszigeteltségből; a beépülés, az integrálódás élményével ajándékoz meg. Illyés Gyula szép mondata szerint: "A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják ... s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez: mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy: ködszerűen üli meg a tájat meg az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség." Az irodalom mindig tudott, ma is tud elsődleges információt közvetíteni.