Az átmenet ideje

A "fordulat éve" után a "szocialista realizmus túl korán maradt egyedül a porondon – írja Nagy Péter Új csapáson című könyvében –, lényegében már születése pillanatában versenytárs nélkül, s ez, jól tudjuk, az irodalomban ... a saját képességei alatt való produkcióhoz vezet". Nemes, egyéni vállalkozásoknak nem volt híján ez a korszak sem. A Pályamunkások, az Isten malmai, a Felelet, a Szél fuvatlan nem indul, a Gál János útja, a Honfoglalás, az Almáskert, a Bölcső és bagoly, a Csillagszemű, a Szól a síp című regények, e szándékban és eredményben oly eltérő alkotások jelzik, hogy a magyar széppróza erejéből, miközben sok akadállyal küzdött, arra telt csupán, hogy egy-egy időálló vagy ma is emlékezetbe idézhető {30.} alkotást hozzon létre. Az irodalom folyamatában azonban majdnem egy évtizedre tehető zavar támadt. Ennek a zavarnak legszembetűnőbb jeleként állapíthatjuk meg, hogy az ötvenes évek elejétől regényirodalmunk lemondott a hagyományok fölhasználásáról, és a sematizmusba forduló realizmus esztétikája szerint a prózai megjelenítésnek csupán az élethűségre törekvő eljárásait hasznosította. A realizmus értelmezése elszakadt az esztétikai értékek figyelembevételétől, és a dogmatikus politikát igazoló sematizmus magyarázatára szűkült. Az irodalom is követte ezt a fordulatot. A tényekhez tapadó aprólékosságot, a naturalizmus leírásaihoz közelítő megoldásokat többnyire egy vágy-világ idillizmusa, hamis hőskultusza és dagályos romantikája egészítette ki. Az ötvenes évek elejének átlagirodalmában a realizmus valóságábrázolása egyeztette az adottat a kívánatossal. Ezért vesztette el a hitelét. Noha a túlzott hagyománytisztelet fegyelmét érezte kötelezőnek, igazában épp a hagyományokkal nem bánt érdemük szerint. Arra figyelt, amit pillanatnyi érdeke megkívánt, de túl óvatos volt, és így csak azt élte föl az epika eszközeivel, amiért igazában írói küzdelmet folytatnia nem kellett. Az 50-es évek elejének irodalma egy világtörténelmi mozgalom sodrában tudta magát, közben alig pillantott túl a határokon, s egyedül a szovjet irodalom legújabb alkotásait ismerte el példaadó erejűnek. A sematikus irodalom paradox módon föltűnően magyarossá vált, de a nemzeti jelleg vonásait nem a fejlődés természetes, önkéntelen jegyeként viselte, hanem a bezárkózás szemléleti és stiláris következményeként. Önelégültség és pangó szellemiség, a részletek kultusza és hiteltelen közéletiség jellemezte ezeknek az éveknek az átlagtermését.

Születtek az önáltató hangulatot eloszlatni igyekvő, a realizmusra nagyobb joggal számot tartó művek már az ötvenes évek közepén is. Déry Tibor, Illyés Gyula, Karinthy Ferenc, Urbán Ernő, Sarkadi Imre, Szabó Pál, Tamási Áron, Veres Péter nem egy írása jelezte, hogy a felelős gondolkodás az irodalmat és az olvasót a valóságos helyzettel próbálta szembesíteni. Ez a törekvés először természetszerűen nem találhatta meg kifejeződését újszerű epikai formákban. Visszaemlékezésekben, önéletrajzokban, dokumentumokban, szociográfiai fölmérésekben és a novellában törhetett utat a sematizmussal szemben fölvonuló írói szándék.

Ehhez a munkához a legtöbb tartalékot: a megélt élet kimeríthetetlen élményanyagát és a történelmi tapasztalatokban edződött józanságot elsőnek az idős nemzedék tudta mozgósítani. Így alakulhatott ki a magyar irodalomnak az ötvenes évek elején az a párját ritkító tüneménye, hogy az idősebbek akárhányszor fiatalosabban és többet kockáztatva vágtak neki az új tennivalóknak. Ennek jele volt az önéletrajzi írások sorjázása. Nagy Lajos munkái után Tamási Áron is egy élet regénybe foglalt tanulságait adta ki, időszerűen hivatkozva költészet és valóság tágasabb fölfogására. Szabó Pál a Nyugtalan élet több kötetnyi vállalkozásához látott hozzá. A pályaértelmező történelmet áttekintő emlékezésnek akkor igen nagy eszméltető hatása lehetett. Távlatossága az értelmezés szerepét töltötte be, a személyes hitel varázsával a múltat idézte és ezáltal a jelent figyelmeztette. Akár jelképesnek is mondhatjuk, hogy 1956-ban az Égető Eszter is megjelent, Németh Lászlónak ez a már a negyvenes évek végén elkészült és akkor még Őrültek címet viselő regénye. Az Égető Eszter a családregény műfaját használta föl a fél {31.} évszázados idő áttekintésére és a nemzeti sajátosságok időszerűen értelmezhető megfogalmazására. Az Égető Eszter összefoglalásra törő epikai nagyvonalúsága, átszőve a "pedagógiai célzat" tanításával éppúgy egy korszak lezárásának tetszett, mint Déry Tibor Nikije, a személyi kultusz időszakát elsőnek ábrázoló kisregénye egy új korszak kezdetének. Az idősebb nemzedék írói, tehettek bár vargabetűt, életművük logikájából következően folytathatták a maguk, néhány esztendőre megszakított útját. A társadalmi torzulások politikai kritikájára, annak megindulására ügyelve, attól ösztönözve is, elsők között eszméltek az írói-művészi továbbjutás szükségességére. Az első sorokból az idő később sem szorította ki őket. Ám az is látható lett, hogy a kor feladatainak egy részét már a fiatalabbaknak kell átvállalniuk tőlük. Jog szerinti helye miatt erre az átvállalásra a "derékhad" volt kiszemelve.

A "derékhadból" többen saját, következetesen végig nem gondolt kérdéseiknek most már egy kínzóbb, önemésztőbb helyzetben akartak a végére járni. Elfojtott erők és szándékok törtek fel műveikben. Sarkadi novellái, Karinthy Ezer éve jelezték, hogy a "derékhad" körében is új szemlélet van születőben. Ám az is látható volt, hogy kedvüket szította az új feladat nagysága, és egyúttal emésztette őket a sok elmulasztott lehetőség, mert villámcsapásként érte épp hogy megszilárdult önbizalmukat a politika meghasonlása, vállalt eszményeik megcsúfolása. A szívós, egyetlen célra törő tehetségek kiszakították magukból a kor igényeire hangolt alkotást, de közülük sokaknak az önvád vagy a kitérés terméketlen éveit kellett átszenvedniük. S e néhány esztendő történetéhez hozzátartoznak a félbemaradt alkotások is. Darvas József és Urbán Ernő regénye a Csillagban közölt folytatások után nem fejeződött be; Sarkadi Imre a Viharban című töredékes munkájában tudta elmondani új észleléseit a hazai társadalomról és a világ új szemléletéről. Talán egyedül Karinthy Ferenc talált rá saját témavilágára, az Irodalmi történetek novelláiban – de ő is csak visszavonulás árán, nagyobb igényeit korlátozó módon.

Az új látás, a friss hang megszólaltatására az irodalomban épp csak a lábát megvető fiatalok nemzedéke iparkodott a szépprózát rákapatni. Az Emberavatásban fölvonuló húszévesekkel minden hangoskodás nélkül elindult a magyar próza "új hulláma", előbb csak részeket szakítva az áttörhetetlennek hitt falakon, majd azokat el is sodorva. A fölfedezés izgalma, az elhallgatott dolgok néven nevezése oly előnyük volt az idősebbekkel szemben, hogy egy időre – az Új Hang hasábjain – az ő munkájuk vonta magára a figyelmet. Sánta Ferenc, Csurka István, Szabó István, Moldova György, Tóth László – ez a jobbára Juhász Ferenccel, Nagy Lászlóval, Simon Istvánnal egyívású nemzedék – megkésetten, mégsem túl későn. Az elbeszélés ősi forrásából merítettek: elmondták élményeiket, szépítés nélkül, olykor romantikus túlzásokkal, érzelmes futamokkal, nem mentesen a politikai érdekeltségtől, de mentesen minden politikai előfeltevéstől. Ez a nemzedék nem pótolni akarta, amit az idősek tábora és a "derékhad" az idő kedvezésekor elszalasztott. Egyszerűen megszólalt, és helyet kért magának. Majd később, férfikorba érkezvén, az ötvenes évek második felében e nemzedék a generációváltás felelősségével is szembetalálkozott. A megszólalás pillanatában – amikor a magyar széppróza és az egész irodalom a kérdések özönével birkózott, legjobb erői {32.} az igazi folytonosság megteremtésén fáradoztak, közben pedig kételyekkel, katasztrófahangulatokkal telítődtek – ez a nemzedék a természetes beszéd érdemét mondhatta magáénak. A fiatal prózaírók e csoportja szinte egyazon évben szólalt meg; munkájuk nyomán hamarosan bontakozni kezdtek az új generáció jellemzői. Az első évek után szétrajzottak, közülük a legtehetségesebbek más és más feladatot vállaltak magukra, talán azért is, hogy az előttük járók műveinek hiányait ők pótolják.

Jórészt nekik köszönhető, hogy a magyar próza magához tért hosszú kábulatából, és – kedvezőbb társadalmi-történelmi körülmények között – nekiláthatott az új feladatok valóra váltásának. De mindez már az 1956 utáni esztendők történetéhez tartozik – pontosabban szólva a hatvanas évekéhez.