Hatvanas évek. A világkép és stílus változatai

A hatvanas évek regénye a "közjátékot" megkerülve, részben a negyvenes évek merészebb kezdeményezéseihez tér vissza ösztönzésért, ám egyúttal – s ez a lényegesebb – a jelenkori aktualitás által kínált témák, korérzések, élethangulatok kifejezésére akart vállalkozni. Ma még talán föl sem becsülhető eléggé, milyen mélyreható fordulat tanúja volt az ötvenes évek végétől napjainkig számítható időszakasz. Jelentőségében máris túlnőni látszik a negyvenes évek szintén új kísérletekkel telített korszakán. S korántsem pusztán a stiláris megújulás jeleit kísérhetjük nyomon, elsősorban nem egy mélyebben járó mozgás eredményeire figyelhetünk föl. Minden hasonló mozgalom természetesen nemcsak igazi írói küzdelem eredményeiből szövődik, hanem fölületes, kiérleletlen divatjelenségek fölbukkanásával is együtt jár, így ebből az időszakból is kiszemelhetnénk a modernkedés elriasztó példáit, az írói pálfordulás eseteit vagy akár a mássá levés jószándékúan görcsös igyekezetét. Az igazi érdeklődést támasztó, vitákat kiváltó és nem egy esetben máris irodalomtörténeti értékűnek látszó művek azonban arról tanúskodnak, hogy az elmúlt években a magyar regény világképe formálódott át gyökeresen. Az évtizednek ez a jellegmeghatározó eseménye. A magyar regény egész világa, szellemi karaktere újult meg, nemes izgalom tartja mozgásban. Ami a negyvenes években is jórészt csak kívánalom maradt, a beteljesüléshez nem érkezett el, most már kezd alakot ölteni; a magyar regény előörse a kor szellemi és formai színvonalán lévőnek tudhatja magát. S ennek az állapotnak az a sajátsága, hogy nem egyetlen irányzat vagy csoport munkájának eredményeként alakult ki, hanem a különböző szemléletű és formai megoldásokat nyújtó áramlatok együttes erőfeszítése nyomán.

Tagadhatatlanul egyszerűsítéssel jár, de elkerülhetetlen, hogy előbb az ötvenes évek regénymintájára utaljunk néhány mondattal. Ez a visszaszorulóban lévő regénytípus főként az eseményességet kedvelte, az életszerű keretekben folyó elbeszélést, és hangnemét a bizonyítás feltétlensége határozta meg. Az író személy szerint részese, tanúja és bírája kívánt lenni a közösség igazságosztó újjászerveződésének, nagy történelmi pörben vett részt, s mást alig tehetett, mint hogy {33.} szilárdan hitt a történelmi szükségszerűség nemcsak politikai, de erkölcsi helyességében is. Az ötvenes évek írója sorsdöntő változások részeseként mindenekelőtt a társadalomra figyelt, és meggyőződéssel vallotta, hogy az az élet igazi főszereplője; hitte, az egyénnél többet jelent a közösség és ami jó a társadalomnak, ugyanaz jó az egyénnek. Biztonsága onnan eredt, hogy ismerte – legtöbbször csupán ismerni vélte – a társadalmi berendezkedést mozgató törvényeket, hőseit éppen ezért e törvények, intézmények erőterébe állította, vagy azoknak aggálytalanul alárendelte. Az elmondottak után érthető, hogy az eseményregény alakjai "készen" jelentek meg, mivel cselekvésükben a társadalom erői nyilatkoztak meg, a társadalmi vagy szűkebben csak politikai hovatartozás eleve kijelölte regénybeli sorsuk kereteit. Ez a regénytípus szeretett mindent rábízni a jól követhető történetre, mondanivalója a cselekményből közvetlenül fejlett ki, mert az írónak fönn is kellett tartania a hitet olvasójában, hogy a regény hű mása az életnek, vagyis nem "kitalált" történetet, hanem "valóságos" eseményt mond el: objektíve törvényerejű ábrázolást nyújt.

Ha az ötvenes évek regényére az életszerű elbeszélést és leírást, a cselekmény hangsúlyozott szerepét, az objektivitás látszatát őrző eljárást tartják jellemzőnek, a rákövetkező évtized műformáját – jobb szó híján – problémakereső vitaregénynek nevezhetjük. A mai regény írója már nem ismeri azt a kikezdhetetlen biztonságérzetet, mely húsz évvel ezelőtt általánosan megszabta az irodalom világképét. Ezért azt tapasztalhatjuk, hogy egyre ritkább a társadalmat teljes kiterjedésében ábrázoló epikai vállalkozás. Leginkább ezen a ponton érzékeljük a régebbi és a mai regény lényegbevágó különbségét. A hatvanas évek új szellemi közegében az írói gyakorlat újragondoltatta az epikai teljességről szőtt elképzeléseinket: az intenzív teljességnek, a realizmus korábban csak formálisan hangsúlyozott, tényleges kritériumainak szerzett gyakorlati érvényt. A hagyományos realizmus normájához igazodó esztétikai szemlélet ugyanis abból a feltevésből indult ki, hogy az igazi regénynek, azaz a realista művészi tükrözésnek a társadalmi fejlődés egységes és egész képét kell nyújtania és középponti osztályellentét nézőpontjából rajzolnia meg egy korszak társadalmilag jellemző, tipikus arculatát. Ez a felfogás a klasszikus realista regény típusát tekintette követendő példának, s ez az eszmény mosódott össze egy időben a szocialista realista regény fogalmával, ennek jegyében születtek az oly sokat idézett, korszakot áttekintő regényciklusok. Bár Lukács György mindig hangoztatta, hogy a stílusban "valamely történelmi szakasz összes emberileg és társadalmilag lényeges meghatározó mozzanatai" összefutnak (Balzac, Stendhal, Zola), a gyakorlatban – a kritikaiban és szépprózaiban egyaránt – az epikai teljesség a szociológiai vagy pedig az ideológiai teljességgel vált azonossá, elszürkítve az emberi vonatkozások rajzát. S ugyanígy, az esztétikai gondolkodás erélyesen különbséget tett ugyan extenzív és intenzív teljesség között, mégis az történt, hogy a hangsúly áttolódott a mennyiségi teljesség számonkérésére, amikor is az ábrázolt társadalmi tények leltárszerű teljességének foka döntött a regény realista hitele, egyáltalán realista jellege felől. Ez a fajta szemlélet nem vette figyelembe, hogy a 20. századi regény az emberi különösség rajzára összpontosított figyelemmel is képes lényeges társadalmi tartalmakról {34.} beszélni, és a társadalmi tények objektív ábrázolása mellett a legkülönfélébb módon próbálja eltérő indítékokból eredően a regény hitelességét újszerű formákban újraalkotni. S arról pedig hallani sem akart, hogy az író részleges és szubjektív tanúskodása koráról – ahogyan Garaudy írja a Helikon, 1967. 2. számában közölt cikkében – szintén lehet hiteles és értékes. "Azt kívánni egy műtől, a realizmus nevében, hogy a valóság egészét tükrözze, hogy megrajzolja egy kornak vagy egy népnek a történelmi pályáját és kifejezze e pálya alapvető mozgását és jövendő perspektíváit – ez filozófiai és nem esztétikai követelmény" – fogalmazza meg Garaudy. A szociológiai színezetű teljességigény a társadalmi fejlődés voluntarista jellegű finalista felfogásával nőtt össze. Az ötvenes évek regényelméleti gondolkodása egyként úgy vélekedett, hogy a társadalomnak céljai és nem tendenciái léteznek: s az ember is, mint a "társadalmi viszonyok összessége", föloldódott ebben a finalista fejlődéskoncepcióban.

A mai regény írója nem érzi már elegendőnek, hogy puszta elbeszélést nyújtson, hogy megmaradjon az életszerűség egynemű közegében, és azt sem tartja kötelezőnek, hogy valóságismereteink és tapasztalataink közvetlen érvényességi körében mozogjon. Vállalja, zavart kétkedéssel vagy ironikus fölénnyel, hogy fikcióval is dolgozik. Nem titkolja, hogy az elbeszélésbe "idegen elemet" kever, és az epikát elmélkedéssel szövi egybe. De ezt kell tennie, mert nem valami eleve ismert felől akar meggyőződni, hanem kétségeibe avat be: érvel, vitázik, töpreng, viaskodik. A regény előttünk formálódik, az író nyomozóriporter, titkok földerítésére vállalkozó szemtanú, személyesen vagy álcázottan maga is közvetlenül részt vesz szereplői életében, magyaráz vagy szándékosan kitér a magyarázat elől. Ez az írói magatartás természetszerűen céljainak megfelelően alakítja át a regényszerkezetet. A szilárdnak vélt biztonságot elhagyva, a mai regény jó része szeszélyesebb, csapongóbb és kiegyensúlyozatlanabb, mint elődje volt: az időkereteket nemcsak zsugorítja, de cserélgeti is az idősíkokat, és váltogatja az ábrázolás nézőpontjait. Kedveli az első személyes előadásmódot, a személyesség nyílt bevallása pedig magától értetődően a nagyobb közvetlenségre jogosít fel, illetve a túlzás különböző nemeire, az ironikus fönntartásra, groteszk elrajzolásra és jelképes fölnagyításra. Regényírásunk ma egyre inkább a drámaibb vagy líraibb formákat kedveli, a groteszkkel és a parabolával kísérletezik, vagy az ironikus előadásmód többjelentésű stílusában találja meg a gondolati telítettség kifejezőbb válfajait. A részleteket egyhangúan fölhalmozó stílus ma már az eredetiség hiányában dolgozó írók menedékének számít, a leírás módszere legtöbbször ismert példákat követ, és fáradtságról, ismétlésről tanúskodik.