A szerep elve: realisztikus "regényelégia" (Égető Eszter)

Az Ember és szerep személyiségképében, de még a későbbi önéletrajzi írások részleteiben is hangsúlyos szerepet kap egy olyan önértelmezés-mozzanat, amelynek hatása máig megmutatkozik az egyes Németh László-művek, sőt, olykor az életmű egész logikájának megítélésében. Sokan – és egész pályája vonatkozásában talán joggal is – úgy látják, hogy az életmű dinamikáját (és a nézőpontok egyensúlyba kerülését) a váltakozó előjelű feleletek polémiája, a kettős értékrend belső dialogizmusa biztosítja. Erre az elgondolásra felépíthető akár a regények tipológiája is, ha úgy képzeljük, hogy az Emberi színjátékban és a Gyászban, illetve az Iszonyban és az Égető Eszterben egymásnak ellentmondó létértelmezéseket rejtett volna el Németh László. Regényeinek effajta tipológiai megközelítése azonban nemcsak azért kecsegtet kevés eredménnyel, mert többnyire figyelmen kívül hagyja az epikai karakter jelnyelvi változatait, hanem mert 1945 utáni műveiben jóval kérdésesebb már ennek a polemikus, belső párbeszédnek a jelenléte. Hangsúlyozzuk, az 1947 előtt megjelent regények sem írhatók le a művek "egymást kiegészítő" feleleteinek számbavételével. Még akkor sem, ha Németh László épp az Ember és szerepben fogalmazott így: "Egy ember vagyok, de egy ember több regényalak, s keveset tud az magáról, aki regényeinek maga mer hőse lenni." Regényeinek "egymásra felelő" jellege ugyanis még ebben a közvetlen szerzőre vonatkoztatottságban sem meghatározó azok világértelmezése szempontjából, különösen ha nem feledkezünk meg arról, hogy Németh László pontosan tisztában volt a poétikai immanencia létértelmező mivoltával. Hogy "az értékek ege alatt" mivé lesz az ember, az mindig a művek tematikájának kérdése – mint mondja, erről szól az Ember és szerep –, de "hogy ki vagyok, ott lappang szófűzésemben, képeimben, haragom és gyengédségem dobbanásaiban". A személyiség teljes önazonosságára épülő Ember és szerep paradox módon azért válhatott a belső dialogikusság hivatkozásalapjává, mert antropológiai identitást hirdetett, s nem szerepazonosságot. Ám e kettőt – alkata, beállítottsága ellenében vállalt szerepei bizonyítják – a gyakorlatban lehetetlen volt elhatárolnia egymástól. Tévednénk tehát, ha Németh László regényeiben az esztétikai jelentés változásait azzal az eljárással vizsgálnánk, amely alapjául szolgálhatott a tanulmányíró Németh László inkább szereporientált írásai értelmezésének: "Hamisnak ismerni föl olyan ellentétes álláspontokat, melyeknek logikáját belülről átéltük: talán ezt nevezhetjük Németh László értekező munkásságában fő mozgatóerőnek" (Szegedy-Maszák Mihály).

A Németh László-regények fikcióképző elvei nem effajta viszonyt létesítenek egymással, s mint ilyenek, nem is értelmezhetők a hasonló kérdésre adott ellentett {672.} értelmű művészi feleletekként. Az 1948–1949-ben írt Égető Eszter (1956) nem érvényteleníti, mert nem is polemizál az Iszony értékvilágával. Oldottabb történetkezelése, különös moll-hangvétele, elbeszélői perspektívaváltása az Iszonytól eltérő regénystruktúrát teremt: lényegében egész epikájában is rokontalanul hagyományos nagyregényt. Az epikus folyamat másfajta artikuláltsága, nemzedék-, sőt családregényre emlékeztető jegyei azonban feltétlenül összefüggésben állnak azzal, hogy az Iszony az írói pálya olyan fordulópontján keletkezett, amely a személyiségértelmezésben és az epikai intencionáltság jellegében is döntő változásokat hozott. Kiteljesített és lezárt, újraformált és átalakított alapvető regényképző szubsztanciákat. Az Iszony után, s épp az Égető Eszter írása alatt keletkezett Regényírás közbent ezért is ajánlatos némi óvatossággal kezelnünk. S talán még kevésbé tanácsos – amint azt írónk nem egy értelmezője fenntartás nélkül megtette – abból egész regényírását érintő következtetéseket levonni. E remek, magával ragadó esszé érdemeinek kisebbítése nélkül leszögezhető, hogy benne épp a fordulat állapotának kettős tartalmai a legbeszédesebbek, de már nem az Iszony nyitott jelentésű poétikájának elvei, hanem az Égető Eszter zártabb esztétikumszemlélete nézőpontjából. Amit ugyanis az Iszony lezár és kiteljesít, az mindenekelőtt a belső integritást maradéktalanul megőrző, a személyiség alkata és hajlamai szerinti identitást fenntartó vagy kiharcoló hősök ideálja. Az értékambivalencia és az esztétikai poliszémia jegyében megjelenített Kárász Nelli az utolsó olyan Németh László-regényhős, aki – túl jón, rosszon – úgy alkotja meg a világhoz való viszonyát, hogy abban az autonóm önmegvalósítás igénye értékpusztítás árán is érvényt szerez magának. A hős identitása Németh László-i értelemben lényegi és elsődleges, mert antropológiai eredetű. S ha gyilkosság és vezeklés árán is, de a szerepazonosság megszervezése előtt is megnyílnak bizonyos lehetőségek. Nem a kollektív lét formái között ugyan – de a kivonulás "szent ligetében", az "artemiszi munkakör" csöndes harmóniájában. Az Iszonyt követő két regény emberképében az alkati-antropológiai kiindulású énazonosság lényegesen visszaszorul: a személyiség autonómiájának helyét a realizálhatóság elve foglalja el, a főhős egész konceptusa a megvalósítható szerep, s az e szereppel való azonosulás jegyében formálódik meg. Hogy az énazonosság lényegi formája – az antropológiai – továbbra is a világkép sarkpontja s az értékrend meghatározója marad, az félreérthetetlenül megnyilatkozik az Égető Eszter moll-hangnemében. A primer emberi identitásnak mint meg nem valósítható értékideálnak elsősorban nem konfliktusos, nem akciószerű, hanem passzív nehézkedésű jelenléte teszi Németh László e művét különös nagyepikai elégiává.

Az Iszony után, a személyiségkép módosulásával egyidejűleg az epikai intencionáltságban is lényeges változás következik be. Az Iszony az utolsó olyan regénye, amelynek viszonylag kevésbé szemantizált a regényvilágon túli vonatkoztathatósága. Az Égető Eszterben és az Irgalomban lényegesen erősebbek a társadalmi referenciák. A társadalomanalóg epikai fikció persze nem az Égető Eszterben kap először szerepet Németh Lászlónál. De míg az Emberi színjáték vagy az Utolsó kísérlet tragikus sorsokként értelmezte a társadalmi szerepű hősöket, s azok el is buktak egy-egy program, eszmeiség exponenseként, az Iszony után ilyen {673.} bukásra nem találunk példát. Inkább az a szembeötlő, hogy ezek a hősök maguk is példaszerű, már-már transzparens magatartásideálok, akikben epikailag a szerepazonosság kiküzdése az eszményített mozzanat. A befogadói horizontot közvetlenebbül, sugalmazva megszólító regényekben az író valóban az eszményítő sorspéldázat eszközeihez nyúl, s az Iszonyétól eltérő módon alkotja meg e művek epikumát is. Az Irgalomban inkább variáns tartalmú eltérésekkel, az Égető Eszterben azonban lényegében strukturálisakkal is. Mindkettőben mégis úgy, hogy visszavonja az Iszony esztétikai többjelentésűségét, s a szabadabb értelmezhetőség helyett a zárt esztétikai struktúra eszközeivel él.

Az Égető Eszter olyan élettörténet, amelynek jelentéstana és szerkezete között számottevő feszültség van: ez a történetszerűen előadott, szerepazonosság-teremtő példázat különös módon a családregények epikai modelljében valósul meg. A mű a családregény elbeszélő sablonjait mindenekelőtt a főhős körül megjeleníthető társadalmi-jellemtipikai tartalmak szolgálatába állítja. Égető Eszter ugyanis már nem az Iszony alapellentétét éli át, ő – a személyiség öntörvényeinek érvényesítéséről jórészt lemondva – a közösségi szerepéért küzd, melynek harmóniaelve a környezetében élők társadalmi szerepeinek szövevényével szembesül.

Az Iszony történetét múlt idejű én-elbeszélés idézi fel, s e vonatkozásban az Égető Eszter látszólag csak az elbeszélő személyét módosítja. A múlt idejű auktoriális elbeszélésben mégis azt tapasztaljuk, hogy e perspektívaváltásnak nemcsak az esztétikai jelentésalakításban, de közvetlenül az elbeszélt világ megjelenítésében is döntő szerepe van. Az elbeszélő elszemélytelenedése ugyanis magát az epikus folyamatot is történetszerűbbé változtatja: a drámaibb szerkesztettségű Iszony világa is múlt idejű elbeszélésből épül fel, de az Égető Eszter múltaspektusa egészen más tartalmú. Az Iszony drámai elemei egy lezárt és hangsúlyosan eltávolított történetet tesznek rekonstruálhatóvá, tehát a mű drámaiságának hangsúlyos a múltaspektusa. Szembehelyező tartalmú, hiszen az Iszony világa stádiumszerűen, s nem történetszerűen kibontakozó elbeszélői fikció. Az Égető Eszter elbeszélésében a múltaspektus nem jellegadó tényező, hanem egyszerű tartozéka a klasszikus elbeszélői sémának, a feszültségmentes, az epikai világot folyamatosan felépítő auktorialitásnak. Az ilyen elbeszélésben "a világ nem egyéb, mint a nyelvi közvélemény lehetséges tartalma. Az elbeszélt világ időformái tehát úgy értendők, mint annak nyelvi jelzései, hogy a nyelvi közlés tartalmát ... elbeszélésként kell értelmeznünk" (Harald Weinrich). A klasszikus, folyamatszerű elbeszéltség és az epikai folyamat metonimikus szerkesztettsége a legnyilvánvalóbban talán abban mutatkozik meg, hogy az Égető Eszter ábrázolása nem a magatartás és a szerep teljes ellehetetlenítésére "irányul", hanem új és új körülmények között állítja elénk a főhőst. Katasztrófa helyett inkább egy-egy eltitkolt mozzanat napvilágra kerülése módosít Eszter életelvein – az epikus folyamatban lényegében az és-és típusú konjunkció érvényesül.

Ha a regényt Németh László útmutatását szem előtt tartva "akarat és belátás párbajaként" olvassuk, melyhez járulékos jelentésként előbb a Csomorkány rajzában jelképesített nemzeti középosztályi-értelmiségi magatartás kórképe, {674.} illetve a "kapitalizmus bírálata" csatlakozik – akkor is látnunk kell, hogy ez a mű éppúgy egy személyiség szerep-regénye, mint az Iszony vagy az Irgalom, A "csomorkányizmus" metaforájával jelölhető mentalitáskritika e regényben olyan szociális és történeti dimenziókat von be – igaz, közvetve – az ábrázolás terébe, amelyek minden részletesebb elemzésben külön fejezetet érdemelnek. Az epikai műegész vizsgálatának irodalmi-poétikai szempontjai azonban itt nem indokolják e kérdéskör interpretációs kitüntetését: az Égető Eszter e hangsúlyos jelentésrétegével együtt sem tekinthető a "csomorkányizmus" regényének, egy regényalak tapasztalatai alapján megjelenített "szellemi vidékiesség" kritikai példázatának. A főhős sorsának alakulását, a központi jelentésimpulzusok irányát, az értékszerkezetet, ha mégoly hangsúlyos is, nem ez a motívum határozza meg. S hogy az Iszony után Németh László ember- s világképében nem a belső önazonosság és autonómia, hanem a realizálhatóság, a megteremthető életpélda veszi át a főszólamot – azt egyértelműen szemlélteti Égető Eszter lélekrajza. Ez a kivételes figura igazából nem előttünk alakul át – a mű nem nevelődési regény –, hanem élettörténetét alakítja úgy, hogy azokat az energiákat fektesse bele a szereppel azonosuló magatartásába, amelyeket az elérhetetlen értékideálokra nem áldozhatott: "Igaz, sokszor ő is úgy érezte, hogy befalazza magát ebbe a tisztességbe. Mintha valami – a boldogság anyaga – haszontalan pusztulna benne. De ennek a befalazottságnak megvolt az előnye is. Ez tette képessé rá, hogy Józsikát, Lőrinckét s igen, a mát is zavartalanul szeresse. Az a meleg, ami a titkos áramok fölmelegítéséhez kellett volna, mind benne maradt a családjában." A regény jelentésstruktúrájának az az igazi kérdése, hogy ezt a személyes életviszonyt el tudja-e látni olyan egyetemesebb minőségtartalommal, melynek révén az erkölcsi példa utat törhet magának a pragmatikummentes esztétikai jelentéshez. Mondottuk már, hogy ez a jelentés nem viszonylagosítható, hanem erősen affirmatív természetű. Eszter – akinek az írói szándék szerint "egy új civilizáció lelkének ... szinte vegytani képletévé" kell válnia – az epikai folyamatban úgy próbálja ezt a stilizáltsági fokot elérni, hogy a mű értékrendjében apránként magasabb szintekre lép. Amikor Méhessel szemben is megszerzi a belátás szelíd fölényét, s rádöbben, hogy a csomorkányizmus egyik változata csupán az emberi természet egyetemesebb képleteinek, szemantikailag voltaképpen már a sugalmazó életpélda legfontosabb értékvonzataival rendelkezik. Eszter ezt a szemantikai pozíciót azonban a regény jelentés-vontakoztathatóságának folyamatos, majd radikális kibővülésével éri el, s a mű utolsó harmadában már nem egyedül az ő alakja erőterében formálódik az esztétikai jelentés. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy központi epikai alakként esztétikai autonómiájából veszít valamit: az Égető Eszter innen kezdve csaknem éppannyi joggal értelmezhető "a magyar vidék regényeként" (Pomogáts Béla), mint erkölcsi–társadalmi életideált sugalló példázatként (Béládi Miklós és mások). Décsi Feri értékvilágához a hagyományos gazdálkodói tudat rajza társul (Tunyogi nagyapa), a lajosfalvi paradicsom álma mellett Égető Lőrinc új szociális reformizmusa tűnik fel, s a Szilágyi iránti érzelmeket pedig már egyenesen a falukutató mozgalom keretezi. Ez a kettős epikai játéktér, amely a mű utolsó harmadában szinte már csak formálisan érintkezik egymással – egyre erősebben oldja a jelentésképző eljárások koherenciáját.

{675.} Égető Eszter eljut ugyan a kisközösség-teremtő kudarcok után a társadalom "újraszövésének" belátásáig, de annak a sorsnak, amely a "szentté válás" pályáján indult el, mindez csupán verbális pátoszú lezárásaként értelmezhető. "Az ő emlékei nehezek, nehezek nagyon. Hisz a boldogság mindig egy hajszálnyira volt. De ez a hajszái nem az emberi természet? Mindenesetre szép volt úgy hinni, hogy az ő kísérletében volt csak a hiba. Egy családban nem lehet az életet újraszőni. Széttépi a többi, az egész. Az egész társadalmat kell egy családként újjáalapítani." A főhősnek – az írói szándék szerint – olyan életpéldát kell létrehoznia, amely közösségi szempontból a nyilvános társadalmi szerepekkel azonos jelentőségű. Azaz a "sorsát beteljesítő hős" (Béládi Miklós) értékideálja hangsúlyosan lép át szociális jelentéskörbe is: a kollektívum felé tett lépéssel nemcsak szerepidentitását szerzi meg, de sorsa jelentésének közvetlenebb társadalmi hangsúlyai is vannak. Mivel azonban Égető Eszter egész élettörténetében éppen a nyilvános társadalmi-politikai szerepek viszonylagosságával szembesül – éspedig úgy, hogy e relatív értékek időről időre felülkerekednek az ő kisközösségi ideálján – a mű végső esztétikai jelentésének affirmatív hangsúlyai csak a jövőbe utalhatnak. Ott olyan társadalomképet tételeznek fel, amely feloldja az emberi természet nyilvános szerepei ("őrültség") és a közösségteremtő harmónia közti ellentét kizárásosságát. Mindazokat az egymást alapjaiban tagadó impulzusokat, melyeknek összebékítésére a regényben felidézett fél évszázados magyar társadalomtörténet alkalmatlannak bizonyult. Ebben az értelemben ellentmondásosan bizakodó és utópisztikus az Égető Eszter társadalomtana: elvileg a történelmi tapasztalat s a regény centrális jelentéstartalmai ellenében fogalmazza meg a maga új távlatait. Eszter sorsából s a mű jelentésszerkezetéből a társadalomkép jövő elvű utópizmusa nem vezethető le. Bár Méhes öngyilkossága kérdőjelekkel is ellátja ezt a távlatváró vallomást, a mű egész jelentésszerveződésének alapellentmondása nem innen ered. Sokkal inkább abból a tényből, hogy az Égető Eszter a történetben ábrázolt antinómiák jövőbeni feloldhatóságának elvét csak a társadalomképletre korlátozza, a sorsképletben azonban feloldhatatlanságot fogalmaz meg. Része van ebben már annak is, hogy a főhős eleve lemond, de legalábbis nem küzd Kárász Nelli módjára az antropológiai-alkati önazonosságért. De még a realizálható énért folytatott harca sem tudta állandósítani azokat a pillanatokat, amelyek e tiszta élet egyedüli vigaszát jelenthették volna: a nyilvános szerepektől mentes, igaz emberi harmóniát.

A szerepazonosságért vívott küzdelem kudarcát nemcsak a magára maradt sors szemlélteti; megfogalmazza, beismeri azt maga a főhős is. A magyar regénytörténet e bizonnyal legszebb asszonyalakja a feloldhatatlanság eredetét azonban végül mégsem a történelmi-társadalmi közegben, hanem az emberi természetben sejti: "Nem, az övéi igazán kivételes emberek voltak: apuska, Méhes, a fia, még Józsi is, s a távolabbi ismerősök, Hallgató, Gulácsi, volt bennük valami szép odaadás, óvatossághiány. Az igaz, hogy a vagyon elment velük, de tán nélkülük is elment volna. S mellettük legalább nem kellett megromlania. Nem, ha más asszonyok életét nézi, ő nem panaszkodhat. De az bizonyos, hogy amit akart, azt nem érte el. Azt a kis foltot, a lajosfalvit, nem sikerült soha megszőnie. Az tépte szét, amiről {676.} Méhes beszélt, a belátáshiány, az agyvelők összeférhetetlensége, az esztelenség." A belső vita ismétlődő modális jelzései ("nem,...", "Az igaz, hogy ...", "De az bizonyos ...") arra utalnak, hogy Eszternek önmagát is meg kell győznie arról, hogy ez a világnak megfelelni akaró magatartás nem egyetemes vesztese az élettörténetnek. Az ő szerepazonossága azonban láthatólag csak az antropológiairól való lemondás tükrében értékelhető fel: "Erőmhöz képest megfeleltem a világnak." Nem az életét, hanem a feladatát, a szerepét beteljesítő ember eszménye tehát Égető Eszter. Minthogy azonban életét a szerepnek és a megfeleléstudatnak igyekszik alárendelni, a műnek eldönthetetlen – s a példaszerűségből adódóan nem is reveláns – kérdése, hogy boldog-e vagy boldogtalan a történet főhőse. Hiszen az Ember és szerep látszólag megengedi az alternatívát: a realizált én is "mi vagyunk". A regény értékszerkezete viszont világosan megmutatja, hogy a belátás és megértés jegyében realizált én, a világ ellenerőivel szemközt is megvalósított harmónia csakugyan feloldhatatlan ellentétben áll a személyiség eszményi önmegvalósulásának elvével: "Ő persze nem így nagy lélek, csak sok valahogyan. Sok van benne, de hogy mi: emlék, érzés, szenvedés, önfegyelem, nem tudta volna megmondani. Ez a sajnálatos nagyság az oka, hogy ezt a megkönnyebbedett férfit úgy nézi, mintha a fia volna. Mi is lenne szegényből, ha az ő lelkébe, ebbe a nagy szomorú erdőbe beengedné ..." Ezért mondható, hogy Égető Eszter, miközben eszménnyé magasodva eleget tett a reá szabott életnek, a regény értékszerkezetében a lemondás tragikumát is megtestesíti. A regény tehát, amely hősét a kollektívum felé vezeti, egyidejűleg fenntartja az Iszony értékrendjét: továbbra sem látja feloldhatónak személyes sors és kollektív szerep ellentétét.

Az Égető Eszter eszményítő példázatossága valamiképpen mégsem ezt az ellentmondást hangsúlyozza: a regény mindenekelőtt a szerepazonosságban foglalt értékeket kívánja felmutatni. Sors és szerep antinómiáit az evangéliumi lemondás eszményítésével kísérli meg áthidalni. A történet utolsó harmadában az epikai intenció affirmatív szándékoltsága egyre erősebben támogatja a mű ilyen végkicsengését. A jövőre vonatkoztatott társadalmi távlatosság képviseletét így végül olyan eszményi nőalak életpéldája veszi át, aki ezt az utópikus közösségideált az életteljességről lemondva tudja csak szolgálni. Az Égető Eszter hősnője sorsát a realizálható élet szépsége, kivételes méltósága jegyében jeleníti meg, minthogy azonban világképe vitában is áll önnön távlatutópiájával – ez a regény nem szólalhatott meg azon művek hangos kórusában, amelyek a belső emberi harmónia feltételeként harsogták a kollektív eszmeiséget.

Pedig az Égető Eszter alkati sajátságait, fikcióteremtő elveit tekintve is a legközelebb áll a realisztikus elbeszéléshez. Az író itt ismét visszatér az auktoriális elbeszélésformához, amely talán ebben a regényben válik a leginkább a személytelen ábrázolásmód alapjává. Mondottuk már, hogy az auktoriális forma Németh Lászlónál többnyire nem társul annak teljes szemléletmódjával: a személytelen elbeszélő kompetenciája általában ritkán haladja meg a főhősét, az elbeszélő nem tudósít többről, másról, mint aminek a hős is tudatában lehet. Az Égető Eszterben sincs ez másként, azzal a különbséggel, hogy az Eszter nézőpontjához kötött szerzői elbeszélés szabadabb optikával társul, s időnként más szereplők tudatából is fontos {677.} tartalmakat idéz elénk. A klasszikus harmadik személyű, omnipotens elbeszélés ilyen sugallatait tovább erősíti, hogy az elbeszélő néhol szinte csak formálisan tudósít a főhős nézőpontjáról. Ilyenkor inkább az olvasót tájékoztatja, s a direkt monológot megszakítva elbeszélői kommentárra vált: "Nem éreztem szükségét ... S valójában nem is érezte szükségét, hogy azt a búvópatakszerű, rejtett s a zenéjével mégis ott reszkető dolgot, ami az ő életében volt a szerelem, magyarázni próbálja. Inkább higgye csak, hogy egy bálvány ül vele szemben, aki kimaradt abból, ami az életben a legizgatóbb." Az elbeszélő ilyen viselkedése formaalkotó jelentőségű az Égető Eszterben: immár nem csupán a figura megjelenítését, nézőpontja érvényesítését szolgálja, hanem annak közvetlen értelmezésére is irányul. Mint általában az omnipotens realisztikus elbeszélés esetében. A figura vagy jelenség értelmezhetőségét irányító, azt nem az olvasói döntésre bízó elbeszélő eljárások nagyobb nyomatéka alighanem közelebbről is összefügg azzal a szándékoltan zárt esztétikai jelentésképzéssel, amely az Égető Eszter példázatos intencionáltságának egyértelműen alá van rendelve. Az talán már szinte szükségszerű is, hogy az olvasási kódot mind szigorúbban megkötő, egyértelműsítő eljárások a mű utolsó harmadában sokasodnak meg. Akkor, amikor a regény világképének bizonyos motívumai és a példateremtő nyomaték közötti egyensúlyt a mű az utóbbi oldalára igyekszik billenteni. Hiszen azt az ambivalenciát, amelyre az Iszony emberképe épült, s itt a lényegi önazonosság, illetve a természet ellenében mégis megalkotott szerep ellentéteként újra jelentkezett, az író láthatóan nem akarta további kétértelműségében meghagyni. Döntően ennek feloldását remélte az Égető Eszter társadalom- és valóságreferenciájának hangsúlyos növelésétől, s a realisztikus epikai eszközök szélesebb körű alkalmazásától.