Én és szerep karitatív allegóriája: a példává emelt élettörténet (Irgalom)

A Németh László-epikát átfogóan vizsgáló értelmezések sem adnak egyértelmű választ arra, hogy az Iszonyt követően – az attributív koncepcióval szemben – vajon uralkodóvá válik-e az esztétikai jelhasználat referenciális jellege. Itt pedig az epikai világteremtés olyan elveinek módosulásáról van szó, amelyek alapvetően szerzői intenciók függvényei. A Németh László-irodalom többnyire azzal jár e kérdés végére, hogy a keletkezéskörülményekre (a téma először egy 1926-os novellában bukkan fel) utalva a pályát végigkísérő, s azt összegző műként értelmezi az Irgalmat (1965), melyben a Gyász és az Égető Eszter típusú regényalkat és problematika szintetizálódnék. Béládi Miklós továbbra is az attributív karaktert látja meghatározónak, hiszen az ő értelmezésében a "lélekmonográfia" kifejezés erre a jelhasználatra utal: "Kor és társadalom idézését itt sem tartotta az író első feladatának; az országra települő új rendszer eseményeit, típusait alig egy-egy fénysugár világítja meg. Mindaz, ami a regény elbeszélő, megjelenítő szövetéből kibomlik – Kertész Ágnes életéhez vagy környezetéhez tartozik. Neki pedig belső köze sem a királyi puccskísérlethez, sem az egyetemi politikához nincsen. Az {678.} Irgalom is magántörténet, lélekmonográfia és egyetlen szenvedély rajza, a szülők családi háborújával övezve. Azt az utat elemzi végig, hogyan jut el Kertész Ágnes az egészséges életösztön vállalásához ..." A beszédaktusok elmélete, s azt követően a fikcionalitás valóságtartalmát vizsgáló elbeszéléspoétikai kutatások arra a következtetésre jutottak, hogy a referenciális és az attributív jelhasználat közötti különbség nem a jel valóságtartalmának másságára (valóság vagy fikció) utal, hanem – mint John Searle mondja – a közlő szándékának közvetlenebb vagy nehezebb felismerhetőségére vonatkozik. A jelhasználat attributív vagy referenciális jellege tehát nem azt jelenti, hogy a mű világa erősebben vagy kevésbé hangsúlyosan valóságanalóg berendezkedésű: az epikai mű megnövelt referencialitása nyilvánvalóan a definitívebb, az egyértelműbben megfejthető közlemény poétikai jelzése, s ily módon a szerzőnek a tárggyal kapcsolatos határozott állásfoglalását fejezi ki. (Ilyen esztétikai jelhasználat elvét vallja felismerhetően a Regényírás közben című esszé is, utalva az Égető Eszter közelségére.) Ez az ábrázoláselv és alkotói szándék azonban nemcsak az Égető Eszterben nyilatkozik meg. Ott van az Irgalomban is, úgy, hogy a regény szinte tematizálja a Németh László-i értékeszmény átalakulását. Nem gyökeres megváltozását természetesen, hanem az értékrend olyan átigazítását, amely lehetővé teszi sors és szerep ellentmondásainak a feladatvállaló életben való feloldhatóságát. Az Irgalom az értékek olyan egyidejű és keresztirányú mozgására épül, amely végül dualisztikus, két elem belső egyensúlyára épülő szubsztanciaként állítja elénk az emberi lényeget. Megszünteti az antropológiai azonosság elsődlegességét, s azonos nyomatékkal részesíti e lényegben a személyiség szerepazonosságának elvét is. Így oldódik fel az Égető Eszter elégikussága is ebben a nagyszabású epikai példázatban, melynek alapszólama most épp a drámai értékátrendeződés következtében távolodik az egyértelműen elbeszélt élettörténet realisztikumától.

Az Irgalom különös Télemakhosz-sablonja – melyben egy "antigonei alak, a hazatért apa iránti felelősségérzetben kap lényét kibontó feladatot" (Negyven év 1969) – nem csatlakozik a téma nagyepikai újraelevenítéseinek sorába. A homéroszi, boccacciói képlet legföljebb alakilag ismerhető fel benne, mint Raabe Abu Telfanjában is: az alapkonfliktusból egészen más dimenziók küzdelme bontakozik ki. S természetesen olyan metaforikus világkép-oppozíciók sem érvényesülnek a műben, mint amilyenek Leopold Bloom profán hazatéréséhez társíthatók az Ulysses jelentés-struktúráiban. Élet–feladat–emberi lényeg hármassága határozza meg az elbeszélői értékszerkezet arányait: értékelvek megjelenése és értékalternatívák eldöntése metszi ki ezt az egy évnyi történetet a főhős világából. Maga az epikus folyamat is ilyen értékstádiumok tartalmainak felderítésére épül: az epikai egységek Kertész Ágnes válaszainak, döntéseinek zárt szemantikai sorát rajzolják elő, az Iszony típusú elbeszélő grammatika exklúziós formáját ismételve. Eldöntetlen alternatíva nyitja (a főhős Halmi és Vetési társaságában tűnik fel előttünk) és lezárult, megalapozott döntés zárja az Irgalom történetét: Kertész Ágnes a "normális lét" helyett életprogramra váltja a címadó motívum magatartáselvét. Ez a folyamat tartalmazza ama döntések és stratégiák sorát, amelyek a történet során nyert tapasztalatokból vezetik le egy (tudatosan {679.} átértékelt és) megvalósított élet tanulságát. Az epikus folyamat fokozatosan halmozódó, majd intenzíven sűrűsödő, végül oldódó feszültségét az Irgalomban is a lélektani ábrázolás biztosítja. Az Iszonyhoz képest azzal a módosulással, hogy a tudatvilágok párharcából, ha lehet, még nagyobb a dialogikus megjelenítés részesedése. A párbeszéd az Irgalomban egyértelműen a harc, a küzdelem formája, egymásnak feszülő impulzusok hordozója. Az volt már az Iszonyban is, de ott a retrospektív megjelenítés nem a dráma kétpólusú kifejlésére, hanem egy tudaton belüli folyamatára összpontosult. Az Irgalomnak fenn kell tartania a nézőpontok permanens feszültségét, hiszen az az értékrendváltozás, amely az epikus folyamatnak is a középpontjába kerül, csak ezek tartalmának átminősülésével következhet be. S hogy az érték tartalmú döntések szemantikai tere Kertész Ágnes jelenét és jövőjét egyaránt, s azonos nyomatékkal fogja át, az magában az elbeszélés szerkezetében fejeződik ki: a főhős életének két dimenziója szabályos ritmus szerint váltakozva kerül az olvasó elé. Az egyikben, a családi élet válsága közepette a fogságból hazakerült, mindig ideálnak tekintett apját kell visszavezetnie az életbe, s egyúttal döntenie arról: büntetheti-e élete megszégyenítő kalandjáért az anyját, aki asszonyisága kései vigaszát remélte a méltatlan Lackovics-szerelemtől. Az egyetemen, majd pedig szigorló orvosként viszont eljövendő életéről, házasságáról kell döntenie: azzal éli-e le az életét, akihez nőisége vonzódik, de értékeiben bizonytalan, vagy pedig az esendő, de eszménynek, küldetésnek élő Halmival? Kertész Ágnes példaemberré válásának útján ez a két döntés természetesen nem függetlenedhet egymástól. Az Irgalom egész struktúráját meghatározó fordulóponton azonban nem esik egybe e két értékdilemma eldöntése. A regény jelentését döntően befolyásoló mozzanat ugyanis az anya sorsának mélyebb megértése, s ezzel párhuzamosan az apaideál reálisabb értékelése lesz. Az így kibontakozó képletek értelmében a jövőre vonatkozó döntés a büntető szigort belátássá enyhítő, új életelvnek lesz a függvénye. Hogy Ágnes azt a Halmit választja, akitől alkata idegenkedett, az annak a belátásnak az eredménye, amellyel az apja és anyja közötti konfliktust átértelmezte.

A regény nagy értékfordulatát olyan motívumok készítik elő, amelyek az analitikus lélektaniság zárt okrendszerében szinte kényszerítő erővel vezetik a főhőst az új felismerés felé. Ágnes a hazatérő Kertésztől régi életük visszatértét, a magányos svábhegyi séták világát remélte. A volt fogoly azonban nem a visszakapott életideált testesíti már meg: elesettsége olykor Ágnesnek az ideál feltámaszthatóságába vetett hitét is megingatja. Ettől fogva egyre inkább artikulálódnak azok a motívumok, amelyek fokozatosan módosítják Kertészné, s a komplexusszerű eszményítés magasából legalábbis alább helyezik Kertész alakját. A magyar regényírás egyik realista lélektani remeklése az a folyamat, amelyben a zárt okozatiság szisztematikus logikájával az Irgalom megérleli az értéklátás fordulatát. A tényleges átértékelést végül az apa naplójában Kertésznéről rögzített gondolatok, a házasság előtörténetének megismerése jelenti. Ágnesnak azzal, hogy rádöbben Kertészné valódi sorsára, el kell ismernie saját értékvilága esetlegességét. Azok a normák veszítik el e pillanatban abszolút érvényüket, amelyek – mert Kertészné nem felelt meg nekik – Ágnesnek a büntető stratégiát előírták. Előírták, {680.} a szó eredeti értelmében, mert Kertész Ágnes már akkor is érzékel valamit az erkölcsiség abszolút normáinak kettős alkalmazhatóságából, amikor még azokkal igyekszik megerősíteni magát. Mert ekkor az etikum abszolút értelmezhetősége szinte kezére játszott abban, hogy rá hivatkozva hallgattassa el anyja iránti részvétét: "Mentő körülmény a gyilkosságra is van. Ha az ember mindenbe beleéli magát, s a másik ember idegrendszerét is belopja a bőre alá, akkor persze, mindent igazolhat. Ezért jó, hogy vannak abszolút törvények – erkölcs vagy egyszerűen emberség –, s az, ha az anyja nem tud megfelelni neki, világosan előírja neki, a lányának mit kell csinálnia." Hogy Ágnes már ilyen formális logikával ragaszkodik e normavilághoz, azt az indokolja, hogy a szülők konfliktusában megjelenített értékek elmozdulóban vannak. Kertészné bűne a vitális értékek jogán kikerül a puszta házasságmorál perspektívájából, Kertész János ideálképe pedig a másik élet korlátozásában veszti el a tökéletesség látszatát – még ha a figura esendősége oldja is az új megítélés szigorát. Mivel az értékmódosulások folyamatának kezdőpontját formálisan nem könnyű meghatároznunk, feltehető, hogy a belátásnak e folyamattal párhuzamosan erősödő jellege mélyen összefügg Kertész állapotának fokozatos megismerésével is. Ágnes apja nem ideálként, nem partnerként tért haza, hanem mint esett, szánalmas öregember. S Ágnesnak arra is rá kell eszmélnie, hogy ez az ideálkép régen elvesztette a realitását, Kertész sohasem lesz a régi eszményi tanár és apa. A folyamat, az élet irgalomra, részvétre szoruló arcát mindenekelőtt saját apjában hozza Ágnes elé: az ideál ilyen radikális leépülése feltétlenül tartós impulzusa az értéklátás elmélyülésének. Az értékparadigmák ellentett irányú mozgása teszi tehát indokolttá Ágnes részvét-filozófiájának mind teljesebb kibontakozását.

Az emberi élet értelmezése során az Irgalom világképében a normák abszolút jellegével szemközt relativáló értékkiegyenlítődés jön létre. Relativáló, amennyiben az értékkiegyenlítődésnek a kizárásos értékszempontok megszüntetése az alapja. Nem relativista erkölcstan azonban, nem a normák érvényét tagadó morálfelfogás, mert kritikai értékrendjének szilárd vonatkoztatási pontja van: Kertész Ágnes példaszerűen magasba emelt alakja. A regény centrumában létrehozott új értékvilág ismét jövőbe utaló, a példát életelvvé emelő struktúra. Erre vall a történet csúcspont utáni fázisának erős allegorizáltsága. A jelképiesítő jelentésegységeknek formálisan a Kertész család újraegyesítésébe s Ágnes házasságába torkolló cselekmény a hordozója. A mű szemantikai felépítése szerint ezek a fejezetek tulajdonképpen a megtalált életelv gyakorlati megvalósulásának szakaszai, a logikai struktúrában pedig a tétel bizonyításának demonstrációja. Ahhoz azonban, hogy a realisztikus fikcióképlethez bármely típusú példázatosság csatlakozhassék, a jelképi-allegorikus motívumoknak is valóságanalóg jelentésösszefüggésben kell megjelenniök. Az író olyan leleménnyel dolgozta ki az Irgalomban az allegorizálhatóság feltételeit, hogy az értékszerkezet szinte maga kínálja a szüzsé megoldásait. Ahhoz, hogy Kertész Ágnes a maga irgalom-tanához híven választhassa férjéül a szerelmét megszolgáló Halmit, az epikus folyamatnak egyszerre egy értéklogikai és egy motivikus mozzanatot kell integrálnia. A motivikus szinte kezdettől adott Halmi és Kertész kölcsönös szimpátiájában. Az apai ideál vonzásában élő Ágnes {681.} értékrendjében Halmi megkülönböztetett helyet foglal el, s egyre erősödő pozíciója majd az allegorizáció során nyeri el a maga végső igazolását. A figura jelképiesítésének lényegében minden feltételét tartalmazza már a cselekmény szintje is. Halminak a családba vezető útját a regény értéklogikai eljárással is megindokolja – éspedig a Németh László-i világkép súlyosabbik ellentétpárját oldva fel, azt is a mű csúcspontján megformált értékelvek segítségével. Ágnes ugyanis végül új értékrendjéhez igazodva, a szerelem alkati-szexuális jelentését átértelmezve – átetizálva – győzi le biológiai viszolygását Halmitól: "– De szerelem mégiscsak van az embernél is, jegyezte meg Halmi óvatosan. S nagyon sok épül rá. – Igen, nézett körül Ágnes az igenje alatt a szokatlan tájon, melyre szabadságnyilatkozata röpítette. De ha épül, meg kell szelídíteni, beoltani más, nemesebb dolgokkal, hogy szolga legyen, s ne zsarnok ..."

A közösség újraformálódásának epikai megjelenítése ilyen módon a realista fikció törvényei szerint válik alkalmassá az allegorikus jelentéstávlat felidézésére. Németh László már az Égető Eszterben is társadalmi érvényű életpéldának tekintette a kollektívum szolgálatát az énazonosság ellenében is vállaló magatartást. Az Égető Eszter jövőbe utaló példázatossága azonban még kevésbé definitív tartalmú üzenet. Az Irgalom jelentéstani szerkezete abban hasonlít leginkább az Égető Eszteréhez, hogy hasonlóképpen megnöveli a referenciális jelhasználat funkcióját, s a regényjelentés a mű értékeszményeinek társadalmi allegorizálásával törekszik a követhető szociális magatartásminták megfogalmazására. Ez az allegorizáció két, ellentett mozgású értékparadigma vállalható minőségeinek összekapcsolásával jön létre. A dinamikusan kifejlő és átrendeződő értékoppozíciók (Kertész–Kertészné, Halmi–Vetési) úgy oldódnak fel s kapcsolódnak egyidejűleg egymáshoz, hogy a két győzelmes értékideál a mű zárlatában nemcsak epikai, hanem szemantikai értelemben is találkozik. A Kertész és a Halmi típusú szerep társadalmi értékakcentusai a regény értelmezése szerint folytonossági viszonyban állnak egymással. Az irgalom életfilozófiájának belátás-tartalma, illetve a Kertész–Halmi értékfolytonosság párhuzamosan válik a regény végére társadalmi jelentésűvé. Allegorikus ez a jelentés, hiszen a Kertész-tradícióban a nemzeti érzületű értelmiségi-középosztályi program azon értékei testesülnek meg, amelyek realizálását a harmincas években Németh László a népi mozgalomtól remélhette. Halmi viszont annak a kommunista mozgalomnak az exponense a műben, amelyik a társadalmi progressziót a két világháború közti magyar társadalom sajátos, nemzeti kérdései iránti közömbösséggel képviselte, de amely a regény keletkezésének idejében már az egész nemzeti sors letéteményese. A végkifejlet allegorikus jelentése szerint a regény értékperspektívája az előbbi örököseként – mint realizálhatót – foglalja magában a Halmi típusú progressziót. De – amint azt Ágnesnek a Halmival szemben továbbra is érzékeltetett távolságtartása kifejezi – a mű értékszemlélete a kritikai kívülállástól sem határolja el az Ágnes életelveit képviselő elbeszélő pozíciót: "Én egyelőre úgy igyekszem a magam számára megoldani a leckét, húzta elő a gondolatot, melyet a negyvenhatoson egy nekinyomott vagy nyomódó kövér úr testét kerülve csírában hagyott: hogy én tulajdonképp nem orvos, csak ápoló leszek. Orvosi képzettséggel {682.} bíró ápoló. – Ez meg micsoda fakszni? – nézett rá, majd Halmira Kertészné. – Azaz inkább csak figyelem a beteget, könnyítek, ahol tudok, takarékoskodom a beavatkozással, s ha látom, hogy mások hibáznak, fölhívom a figyelmüket. – Nagyon helyes, mondta Kertész, legalábbis a történelem felől nézve. – Mit ért maga ehhez? – intette le őt Kertészné, aki Halmitól várta, hogy lányának ezt az új hóbortját megfékezze. – De aki orvos, annak be kell avatkoznia, felelt meg Halmi csakugyan. Aki nem vállalja a felelősséget, az nem lehet orvos." E részletben nemcsak a – Kertész és a Halmi típusú magatartásokban a folytonosság ellenére fenntartott – distancia érzékelhető. A sztoikus tartalmú irgalom- és belátáselv itt már azt a jelképes feloldást is előlegezi, amely szerint Ágnes – a regény talán legvitathatóbb megoldásaként – Halmit gyámolítja majd. A szociális és az antropológiai jelentés formálisan ebben az irgalmas gesztusban egyesül egyetlen nagy allegóriává. Nyilvánvaló, hogy a mű centrumában átértelmezett emberkép és irgalomfilozófia szándékosan erősödik fel a demonstrált tételszerűség példázatos zárlatában. Az énazonosság újraértelmezése és a társadalmi vonatkozású parabolikum azonban e formális szervesüléssel kettős értelmezésre ad lehetőséget. De nem az esztétikai jelentés nyitottsága, hanem a szemantikai képlet kettősen zárt allegorikussága következtében. Nem véletlen, hogy Sőtér István, aki – az antropológiai dimenziót látva elsődlegesnek – az Irgalom modell-magatartását tekintette meghatározónak, a regény ellentétes értelmezésére jutott, mint Bodnár György, aki a realisztikus allegorizmus jelrendszerét érezte alapvetőnek, s annak jelentéstanát a következőképpen értelmezte: "Kertész Ágnes angyali természetét és magatartásformáját egyszerre jelenítik meg életmozzanatai és a regény – általam retorikusnak vélt – kifejezésformái. Az angyali tisztaság az irodalomtörténet tanulságai szerint valamilyen elvont vagy stilizáló homogén közegben mutatkozik meg hitelesen. S ha a modern korszak már nem akar vagy nem tud élni a moralitás műfajával, még mindig felhasználhatja a mítoszok átértelmezését. Az Irgalom homogén közege viszont a realizmus, amely egy határon túl képtelen befogadni az elvont írói mondanivalót, s mintegy különálló rétegként veszi magára az életpélda tanulságait." Föltehető tehát, hogy a regénynek az alkat új értékorientációját megjelenítő inkább attributív, illetve a társadalmi allegorikusságra vonatkozó referenciális jelhasználata hozza létre az Irgalom ama kettősségét, amelyben kezdetben metaforikusság és többértékűség, végül azonban egyértelmű példázatosság uralkodik. A regény tételes befejezése következtében az esztétikai jelentés is zárttá válik, s a referenciális jelhasználat uralma megengedi a szemantikai tartalmak értelmezői szembeállíthatóságát. Annak ellenére, hogy azokat a regényi intenció egymást erősítő tartalmaknak tekintette.

Az 1945 után megjelent Németh László-regények közül az Iszony hoz létre olyan elbeszéléspoétikai alakzatot, amely az esztétikai poliszémiát történet és elbeszélés kapcsolatának kettős értelmezhetőségével, az értékelés távlatát nem rögzítő eljárásokkal biztosítja. A mű ilyen módon többféle és más-más olvasói értékhorizontot részesíthet ugyanazon értékdilemma eltérő kiindulású, de az élet érvényes normáinak tágítására irányuló újraértelmezésében. Az Égető Eszter és az Irgalom felszólító és példa érvényű üzenete a befogadói válasz igenlő formáira apellál, az {683.} esztétikai jelentésképzés logikája itt egyértelműen affirmatív, értékválasztó. A hős alkat, psziché és tudat vitáján többé vagy kevésbé felülkerekedve válik egy-egy elfogadtatni kívánt emberideál reprezentánsává. Az elbeszéléssémák utasításai pontosan meghatározzák, milyen viszonyt létesíthet az olvasó az ideaemberek képviselte értékrenddel. Ha ezt az utasítást nem követjük, a mű jelentése bezárulhat előttünk, a szöveg nem tesz s nem is akar eleget tenni a többértelmű befogadhatóság elvének. Az Iszony értékválasztását igenlő és tagadó befogadó feltehetőleg egyaránt esztétikai élményben részesülhet, míg az Égető Eszter és az Irgalom ezt csak az elbeszélői szemlélettel rokon értéklátásnak teszi lehetővé. Az esztétikai jelenség ontológiai törvényei értelmében ezért az Iszony elvileg hosszabb távon képes dialógust fenntartani a változó befogadói horizontokkal.

A Németh László-i ideaemberek ábrázolásában fellépő változásokat azonban ezzel még nem magyaráztuk meg. Németh László alkotói világképének állandó alkotóelemei ugyanis különös módon a vizsgált szakaszban sem vesztették érvényüket. Az egyetemes emberi létkérdések őt továbbra is a nemzeti léttel szorosan összefüggő voltukban foglalkoztatták, s az optimális emberi önmegvalósulást mindig is csak az én antropológiai egyensúlyának, az alkati autonómiának a megőrzésével tudta elképzelni. A példateremtő ideaember tana nála egy sajátos személyiségelvből vezethető le, melynek jellegadó sajátsága a személyiség exponens, médiumszerű értelmezése. Műveiben az individuumon keresztül a lét valamely egyetemes elve vagy egy nagyobb közösség értékvilága nyilatkozik meg. Nemcsak párhuzamos ez a felfogás Jung lélektanának számos tanításával, de Németh László történetfilozófiai nézeteiből is levezethető. A magyarság kisnemzeti létéből következően az író nem igenelte a társadalmi harcnak azokat a formáit, amelyek a nemzet erőinek szükségszerű széttagolását eredményezik, s módjuk sincs mindig a külső erők ekképp fellépő befolyásának elhárítására. Harmadik utat kereső gondolkodásának viszont a belső, autonóm megoldás keresése volt az irányítója. Népét, mint Ady, azért vélte sorsszerűen fenyegetettnek, mert belső társadalmi harcaiban nemcsak a progresszió esélyét látta, hanem ott sejtette az autonómia- s egzisztenciavesztés alternatíváját is. A társadalmi progresszió és nemzeti autonómia végzetesnek érzett konfliktusosságát Németh László különös mód a személyiség közegében oldotta fel. Elképzelése szerint a kisnemzeti lét nem a létet veszélyeztető társadalmi harcban, hanem a kevesekben megtestesülő példa reform-útján újulhat meg a saját törvényei szerint. Minőség, példa és individuum így válik nála a társadalmi-nemzeti gondolat hordozójává is. Aligha járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy Németh László epikai műveinek emberképe – amelyben az individuum közvetve vagy közvetlenül mindig egy-egy kollektív aspektus hordozója volt – azért módosul az Iszonytól kezdve, mert maga a kollektív lét került át más távlatokba. Az Égető Eszter írása idején Németh László úgy látta, a regény ábrázoló szempontjait is a nemzeti történelem új valósága határozza majd meg. S az Iszonytól kezdve valóban nincs is olyan központi regényhőse, aki Boda Zoltán vagy Jó Péter módjára a nemzeti kollektívum exponense volna – de a nemzeti lét kérdésköre sem a korábbi alakjában tematizálódik. Az Égető Eszter és az Irgalom példája azt mutatja, hogy a regényi {684.} ábrázolás társadalmi vonatkozásai a hősök sorsán, életútján keresztül érvényesített allegorikus-jelképes stilizációban öltenek testet, s mint ilyenek, inkább az elvont-általános példázatosság formáiban jutnak szóhoz. Ezzel egyidejűleg az epikai személyiségkép is módosul, s fokozatosan mérsékelni igyekszik az antropológiai és a szerep elvű önazonosság az Iszonyban még kizárásosnak ábrázolt ellentmondásait. A megjelenítés hangsúlyai lassan a betölthető, a realizálható szerep énkiteljesítő lehetőségeire kerülnek át. Az elbeszélés poétikai jelrendszerének elvontabb létértelmezése szerint a szubsztancia ilyen újrafogalmazása mégsem problémátlan egyszerűséggel megy végbe. A jelrendszer hangsúlyos referencialitása következtében fellépő ellentmondások egyike épp abban fejeződik ki, hogy az Irgalom allegorikus záróaktusa a mű példázatosságát felerősítve kerül szembe – az antropológiai énazonosságot állandó értékként fenntartó – esztétikai jelhasználattal.

Az Égető Eszter és az Irgalom – eltérő alkatú epikai modellként – egyaránt azért válik a zártabb allegorizáló jelentésképzés példájává, mert az elbeszélés eldöntöttként akarja megjeleníteni azt a létdilemmát, amelynek feszültségei – a regény-nyelv poétikumának jelzései szerint – még nem oltódtak ki a művet létrehozó világképben.