Regények a rossz lelkiismeretről

Két regényében, Az atléta halálában és a Saulusban a döntésre kényszerült ember lélektani és bölcseleti helyzetei izgatják; saját eszméi nyomán haladva, valóságos tanulmányt is írt erről a témáról. Regényei próbára teszik az olvasót, bonyolultak, elvontak, sűrű szövésűek. A külső cselekmény nem szállít izgalmi anyagot; szereplőinek nem hús-vér testi alakja, hanem lelki-szellemi tartalma jelenik meg előttünk. Ez is fokozatosan bomlik ki – és nem az okozatiság egyenes vonalát követő módon, hanem éppenséggel apró tényekből, ismétlődésekből. "Amit szerettem volna – a puszta tényeket leírni, a tárgyakat, az ismétlődéseket, olyan apróságokat, melyeket csak az érezhet fontosnak, aki megtanulta gyűlölni a képzeletet, mert tudja, hogy azzal kezdődik az igazi felejtés" – Az atléta halála narrátor-szereplője mondja ki az írónak ezeket a szavait, melyek egyáltalán nem a mesterség technikai fogásaira, stílusára vonatkoznak – ahogy máskor is, stílusa itt is világlátást, értékítéletet fejez ki.

Ez a mondat logikus következménye egy másik állításnak; nevezetesen annak, hogy az időbeli folyamatosságra fölfűzött történet kevesebbet magyaráz meg annál, mint gondolnánk. Némi túlzással írja: "Egyébként nem is nagyon hiszem. {728.} hogy amit olyan fölényes sokat tudással "történelminek" szoktak nevezni, önmagában bármit is megmagyarázna." Ha nem is kell szó szerint vennünk a történelmiségnek ezt az elhárítását, az igaz, hogy Az atléta halála a "létezésélményre" összpontosítja a figyelmet. Romantikus ráfogásnak minősíti azt, ami nem kötődik szorosan a regény hősének mindenkori aktuális élményvilágához. A "létezés-élményt" Mészöly "közérzetnek" mondja, a közérzet pedig a kiterjedés nélküli "itt és most" létezéssel egyenlő. Minden "hozzáadás" nélkül írni meg egyes-egyedül a jelent, leválasztva róla az idő folyamatosságát, mert a múlttal való összekapcsolása már föltételez valamilyen összefüggésrendszert: prózaíró számára kockázatos vállalkozásnak látszik. S kérdés, véghez vihető-e egyáltalán, hogy az időt az író mintegy térszerűen kiteregesse és csak a mindenkori aktuális jelent ragadja meg, de olyanformán, hogy közben az epikai elbeszélésről se mondjon le.

Ezek a kérdések akkoriban erősen foglalkoztatták Mészölyt. Gondja sok ponton érintkezik a modern francia próza törekvéseivel, Gide-től az "új regényig"; a regényírás az ő számára is félig-meddig a világról szóló bölcselkedés alkalmául kínálta magát.

Amit ebből sikerült megvalósítania Az atléta halálában, az a tárgyias, hűvös, reflexiómentes elbeszélés volt; a cselekmény bonyolításának épp annyi helyet engedélyezett, ami nélkül időben zajló folyamatot aligha lehetne rögzíteni. Ámbár elég nagy időt, majdnem húsz esztendő eseményeit pásztázza át a regény 1938-tól az ötvenes évek közepéig, a történelem eseményeiből azonban egy-egy jelzésnél többet nem érzékeltet; a korábrázolás követelményét pedig elhárítja magától, félretolja. Annál nagyobb odaadással merül el a tér hűvös, szubjektivitástól mentes szemléltetésében. Szereplőit nemcsak az időben jeleníti meg, hanem a térben is ábrázolja őket – a tér, a térszerűség és a tárgyak szintén részt vesznek a regény jelentésének megfogalmazásában. Ahogyan az írói kommentár mondja: "Nincs kerek magyarázat. Csak tények vannak, úgy látszik. Meg erős, átható tájak." Többre nem vállalkozhat az író, mert csak az nyomozható ki, hogy akkor és ott mi történt, a folyamatot utólag mi látjuk bele az eseményekbe. Helyesebb tehát, ha az író nem akarja megmagyarázni, hogy az egyes élménydarabok között milyen összefüggés teremthető. A regény nem kívánja azt kétségbe vonni, hogy az élet értelmezhető, de a hagyományos elbeszélői eszközöket ehhez félrevezetőknek vagy elégteleneknek tartja. A magyarázó kulcsot nem azáltal kapjuk kézhez, hogy az író az események közötti részeket kitölti cselekménnyel, s ilyenformán mintegy értelmező motivációs rendszert kényszerít rájuk. A jelentésnek enélkül kell kiviláglania.

A hatvanas években egymás után jelentek meg az oknyomozó regények, s ezekkel összehasonlítva Őze Bálint történetét, nyomatékosabban érzékeljük Az atléta halálának a lezajlott események elbeszélhetőségén töprengő utalásait. Az oknyomozó regény a történet végét, az események lezárását azért illesztette a regény élére, hogy fordítva, a végéről indítva az eseményeket arra összpontosítsa a figyelmet, ami a lényeg – s a fölösleges részleteket mellőzve földerítse mindazt a belső és külső okot, melyek a következményhez vezettek. Ez a regény forma szigorúan motivált szerkezetre épülhetett, hiszen épp az volt a célja, hogy egy bizonyos kifejlet {729.} előzményeit az elbeszélés eszközeivel részleteiben fölidézze és magyarázatot keressen az előrebocsátott végeredményhez.

Regénye az oknyomozó szerkezet epikai fogásával indul: az atléta halálával. A regény abból áll, hogy valaki utólag próbálja egységes képbe összeállítani a versenyző életének eseményeit, hogy aztán fény derülhessen az értelmetlennek tetsző halál okára. De az oknyomozást az előbb mondottak szerint értelmezi: a nyomozó narrátor nem talál, mert nem is találhat föltétlen bizonyosságra. Az atléta halála végül csupán ebben az egyetlen vonatkozásban emel vétót: az epikai kompetencia kiterjesztése, túlnövelése ellen tiltakozik, ehelyett a fontos apróságoknak, kis élettényeknek, tárgyaknak, véletlen egybeeséseknek tulajdonít a megszokottnál nagyobb jelentőséget és jogot kér egyúttal az elbeszélés bizonytalansági tényezője számára is.

Az atléta halálának "közérzet"-elemzése a versenyzőt, azaz a gyorsaság, a cél, a nagyobb teljesítmény igézetében élő embert kíséri el a pusztulásig. Az atléta egy metafora hordozója is: bűntudattal élte az életét, szorongott a múltja miatt, s miközben tréningezett és versenyzett, önmaga elől is menekült. Az önmegvalósítás esélyét játszotta el, s azért lett belőle "békétlen versenyző", mert önmagában nem tudott rendet, összhangot teremteni. A sportoló – de persze nemcsak ő, sőt elsősorban nem is csak ő – valamit úgy akart elérni, hogy közben sok mindenről lemondott, életéből kirekesztett. A tárgyak, élmények, távolságok hajszolása megajándékozta birtoklóját a diadal pillanatnyi örömével, közben azonban – a cél érdekében – rengeteg dolgot elveszített. Mészöly nem a sport metafizikáját írta meg, hanem az önmagával egyre kevesebbet törődő ember lélektanát és metafizikáját.

A kórosan egyoldalú, teljesítményt hajszoló civilizációs életforma metaforájává nőtt az atléta alakja. Másik regénye, a Saulus (1968) közismert bibliai példázatával, az emberiség közös mitológiai kincsének számító "pálfordulás"-históriájával ellenkező előjelű emberi utat nyomozott végig. A regény főhőse, aki szintén meghasonlott emberré válik, sokáig a vállalt ügy iránt érzett erkölcsi kötelezettség fegyelmében élt. Apró jelek támasztottak benne kétséget, s azután, hogy a damaszkuszi út porába lerogyott és a tarzuszi Saulusból Paulus lett: a kérlelhetetlen üldöző a gyengék oldalára állt.

Saulus a templomi nagytanács bizalmi embere, feltétlen híve az Eszmének és a Törvénynek, benne is élnek azonban kimondatlan és megmagyarázhatatlan kételyek, melyeket úgy próbál elnyomni magában, hogy még nagyobb hévvel vadászik a Jézus-követők után. Saulus kétségeit néhány jelentéktelennek tetsző élmény mozgósítja. Két lázadót kellene elfognia, a napokon át tartó üldözés nem jár sikerrel. A kudarc szégyene hajszálrepedéseket idéz elő a szilárd meggyőződésen. Nyugtalanító, kétértelmű emlékek tolulnak fel benne, s hiába akarja belső megingását újabb üldözéssel: próbatételekkel legyűrni, a kétségektől föllazított én már nem tudja meggyőződésének nyugalmát visszaállítani. Bizonytalanság hajtja Saulust jeruzsálemi tisztogató "hadjárataiban". S amikor damaszkuszi útjára a megkövezett Istefanosz sarujában elindul, hogy a prédikátor barátait kézre kerítse, már félig az üldözöttekkel azonosul. Az út végén a fény megvakítja, s {730.} három nap múlva, mikor látását visszanyeri, az üldözöttek szemével nézi a világot és benne önmaga helyzetét.

Az Apostolok Cselekedeteiből ismert történetet a regény ezen a ponton metszi el, a folytatást a Bibliából tudjuk: a templomi rendőrség nyomozója Pál apostollá alakul. Másféle elkötelezettség szószólójává és intézmény szervezőjévé. Saulus egyensúlyát vesztett emberré lett, amint fokozatosan ráébredt a nagytanács törvényvilágának önkényességére, a rítust magyarázók megtévesztő logikájára. Egyensúlyát nem az elkötelezettségről való lemondással akarta visszaszerezni, hanem új elkötelezettség vállalásával, így nyerhette el megint az azonosulás nyugalmát: lelkiismeret és kötelesség összhangját.

Az író a pálfordulás történetét nem világnézeti, hanem lélektani síkon dolgozta fel, és az epikai eseménytelenségbe rejtette el mondanivalója fokozatos kibontását. Sőt, a Saulus cselekményvezetését nemcsak fokozatosság, hanem szándékolt visszatartottság is jellemzi. Saulus éppen hogy nem egyszerre ébred rá helyzetének kettősségére: a szégyent és bizonytalanságot kiváltó epizódok szinte észrevétlenül ingatják meg föltétlen hitét. Az elbeszélés visszatartottsága főleg a Saulus nyomozó útjait megörökítő epizódokban érzékelhető. Alig mozdul bennük valami, apró jelek, jelzések utalnak a lélek belső változásaira. A regény idővilága még inkább elmélyíti az eseménytelenség képzetét. A cselekmény időkeretei világosan kirajzolódnak, a történet három-négy hónap alatt zajlik le, négy esztendővel az áruló rabbi kivégzése után. Saulus visszaemlékezései is ebbe a négy-öt esztendővel ezelőtti közelmúltba kanyarodnak vissza. A történet során aztán már korántsem ilyen világos kontúrúak az időhatárok: az idő elmosódik, s ez még élesebben kiemeli a főhős kritikus helyzetét, kötelesség és lelkiismeret közötti hányódását. Nem kevésbé jelentős az a különbség, mely Saulus belső világának homálya és a külvilág tárgyiasan pontos rajza között feszül. A jeruzsálemi utcák, sikátorok, házak, a sivatag és a kopár sziklapartok szinte geometriai élességű leírásokban támadnak életre. Saulus személye a tárgyak megbízható egyértelműségét és a személytelen hatalmat gyakorló templomi törvénymagyarázók áthatolhatatlan világát kapcsolja össze.