Szintézisek, kísérletek

Az író az alkatához és korához illő stílusra és módszerre sikerrel rátalálván sem hagyott fel a kísérletezéssel. Ellenkezőleg: kiérlelt groteszk ábrázolásmóddal – megőrizve a közlés minimumra szorítottságát, az ábrázolt tartalom maximalitására törekedve – szintézis-kísérletekbe fogott.

A Pisti, a Vérrokonok, a Kulcskeresők műfaji értelemben is szintézis-kísérletek. Abszolút precíz színpadi helyzeteket teremt (nagyszerűen dokumentálják ezt az életműkiadás drámaköteteiben megjelent, rendezőinek és színészeinek írott levelei, helyzetértelmező megjegyzései), ugyanakkor "felszámolja" a hagyományos dramaturgiát: novellák, Örkény-novellák tudatosan komponált sorozata kerül a színpadra.

Utolsó prózai műve, a "Rózsakiállítás" (1977) című kisregény is műfaji kísérlet: a próza, a dráma és a televízióadás vegyülete. Az alapötlettel amerikai utazásán találkozott: látta, hogy egyes emberek hozzájárulnak ahhoz, hogy a televízió felvegye a halálukat. Ezt transzponálta magyar viszonyokra és típusokra: egy fiatal tv-rendező megkísérli kamerájával tetten érni és így hatalmától megfosztani a halált, végigkövetve egy hivatásának élő nyelvész, az erre méltatlan anyjáról halála után is gondoskodni kívánó kertésznő és a közepességét, kudarcait végső exhibicionizmusával kompenzáló író haldoklását. A tv-rendező vállalkozása nem sikerül, Örkényé igen: a lírai azonosulás és a groteszk elidegenítés egyidejűségével a halálélményt is megrendítően és felszabadítóan tudta ábrázolni.

Életműve – legalábbis, amit életműkiadása még maga megtervezte sorozatában, tárgyilagos önértékeléssel maradandónak ítélt – terjedelmére tekintve nem nagy: elfér tíz közepes kötetben. Jelentősége azonban rendkívüli. Új szemléletet és műformákat honosított meg a magyar irodalomban. A groteszk olyan válfaját teremtette meg, amely alkalmasnak bizonyult nemzeti történelmünk e századi drámáinak, tragédiáinak korszerű ábrázolására, s egyszersmind a század modern, humanista világirodalmához is hozzákapcsolódott.