"A hatvanas évektől" a csúcsokig

Életműkiadásában ez az egyetlen cikluscím (A hatvanas évektől – máig), amelyet indokolt bontani, módosítani és az újramegjelenéstől a csúcsra érkezésig, a teljes sikerig és elismertetéséig, 1966-tól 1972-ig számítani.

1966-ban jelent meg első új kötete, a Jeruzsálem hercegnője, amely az akkoriban pezsgő és bőven termő magyar irodalomban is szenzációnak számított. "Tíz év kísérleteinek folyamatát" adja, de húsz évvel korábbi novellák – új ábrázolási mód szerinti – átdolgozásai is helyet kaptak benne, ám csakis olyanok, amelyek {784.} mutatják az író útját a leíró-részletező ábrázolástól (Levelek a kollégiumba ciklus) a romantika és a nosztalgia eltemetésén át (A hattyú halála) a szatirikus-ironikus ábrázoláson (A Hunnia Csöködön) keresztül az érett, történelmi és nemzeti felelősségű, mélyen humanista groteszkig: Az utolsó vonat, az Egyperces novellák ciklusa és a kötetet záró Macskajáték című kisregény tartozik ide.

A Macskajáték (1963) legtalányosabb és legbravúrosabb regénye. "Témája" voltaképpen egy banális szerelmi háromszög története, s különössé nem az teszi, hogy a háromszög szárai ezúttal szerelmes öregeket kötnek össze. Remekművé azáltal válik, hogy a két hajdan volt létai, irigyelt, szép Szkalla-úrleány mai levélváltásaiban és telefondialógusaiban – a Garmisch-Partenkirchenben, gazdag fia kastélyában, de bénán, tolókocsiban élő Giza és húga, az ötvenes évek végi Budapesten, a Csatárka utcai társbérletben szegényesen, de agilis, sőt viharos aktivitással élő Orbánné között – egyesíteni tudta mindazt, amit A Hunnia Csöködön, a Budai böjt, a Lila tinta és más elbeszélésekben a polgári, "úri" életfelfogás tragikomikus kimúlásáról mondott, ugyanakkor felül is emelkedik a csak történelmi-szociológiai jelentésen; annak konkrét motivációiból általános érvényű emberi és lélektani tartalmakat bont ki.

A Macskajátékban szerepjátszás folyik, a regényalakok, ha nem is tudatosan, jelmezt öltenek a nyilvánosság előtt. Csakhogy Örkény nem nyugszik bele abba, hogy az embert a maszk helyettesítse és a személyiség helyét a szerep vegye át. Ironikus ábrázolásával, groteszk ötleteivel tiltakozik a szabad és autonóm emberi személyiséget felváltani próbáló automatizmusok ellen. Egyik esszéjében (Az ötlet szerepe korunk művészetében) nem minden borzongás nélkül számol be George Ségal párizsi kiállításáról, a természetes emberi környezetbe helyezett gipszfigurákról, a "kongó lelki üresjáratok" meghökkentő, kihívóan élettelen jelképeiről. Valójában a Macskajáték szerepet játszó, maszkot viselő hőseinél a magatartások gépies automatizmusát, a lelki üresjáratot leplezte le.

A regény voltaképpen azt keresi, vajon mi rejlik az eljátszott szerepek mögött, vajon a választott maszkok alatt ott van-e a teljes emberi személyiség fedezete? Ez az ábrázoló szándék értékelő elvvé válik, sajátos hierarchiát teremt, a felvázolt magatartásformák kritikai értelmezését kísérli meg. Az értékelés kritériumát az adja, hogy a regény világában életre keltett emberi figurák esetében miként alakult a szerep és a személyiség viszonya, hogyan tudták vállalni önmagukat, hogyan voltak képesek érvényesíteni és megmutatni eleven személyiségüket. Négy hősét négy szerepváltozatnak kell tekintenünk, e változatok egységes rendszert alkotnak, és e rendszer az író értékelő, kritikai ábrázolása nyomán sajátos hierarchiát mutat.

Az egyetlen közülük, aki vállalja érzelmeit, önmagát, akinek van bátorsága saját törvénye és természete szerint élni, Orbán Béláné. Az ő alakja helyezkedik el a regénybeli értékhierarchia pozitív pólusán. Élete csupa rendetlenség és zavar, zaklatottság és ellenőrzés nélkül működő szenvedély. A nagy kavarodásban, a látványos botrányok közepette azonban mégis ő viselkedik természetesen, nem alakoskodik, nem játszik szerepet, vagy ha játszik, önmagát játssza el, időnként játssza túl. {785.} A történetet a két Szkalla-lány vitája, testvéri perlekedése viszi előre, és ebben a vitában két emberi lehetőség versenye ölt alakot: az egyik védekezik, szerepet játszik, rejtőzködik; a másik védtelen marad, valódi személyiségét tárja a világ elé. Ám egy kelet-nyugati párbeszéd vagy polémia is megjelenik e levelezés és beszélgetés során, abban a játékban (vagy küzdelemben), amelyet a nővérek egymással folytatnak. A Gizát körülvevő jólét sivár hajszát, előkelő unalmat rejt, boldogság helyett pusztán kényelmet kínál. A Garmisch-Partenkirchenben előkelően élő idősebb nővér a hattyúkkal társalog, ha beszélgetni akar, és az új családi kriptához tesz kirándulást, ha magányából szeretne kimozdulni. Erzsinek igaz, küzdelmesebb az élete, társbérlővel, hentessel, tejcsarnokosnővel kell vesződnie, sovány nyugdíját be kell osztania, élete mégis színesebb, érdekesebb, személyesebb, tehát emberibb. A személyesebb és elevenebb élet, az emberi kapcsolatok elemi ereje és nagyobb közvetlensége ad gazdag tartalmat a létformának, amelyet élnie kell.

A szerepváltás elve, az emberi szerepek vizsgálatának igénye határozza meg a Macskajáték epikus formáját. Fiktív dokumentumokból: levelekből, telefonbeszélgetésekből, eszpresszóbeli párbeszédekből, magnószalagra került dialógusokból építette fel a szöveget. Csupán a 12. és 15. fejezet készült a hagyományosabb narratív elbeszélés eszközeivel (az első Orbán Béláné kálváriájának története, a második a "macskajáték" leírása). A dokumentatív előadásnak határozott funkciója van. A hagyományos elbeszélő stílus általában azt sejteti, sőt sugallja, hogy az író mindent tud hőseiről, ismeri vágyaikat, titkaikat. Ez a módszer nem képes eléggé érzékeltetni azt, hogy a regényalakok valójában szerepet játszanak, elrejtik igazabb, természetesebb személyiségüket. A dokumentatív előadás éppen erre a szerepjátszásra világít rá, úgy tüntetve fel az írót, mint elfogulatlan tanút, aki pusztán összegyűjti és előadja mindazt, amit a szóban forgó történetről tudni lehet, és a dokumentumok megszerkesztése révén utal a regényalakok alakoskodására, szerepjátszására.

A dokumentatív módszer nem tesz lehetővé részletező leírást, hosszadalmas környezetfestést, nem engedi érvényesülni a hagyományos elbeszélésnek azt a technikáját, amely minden szereplőt, minden eseményt, sőt minden epizódot tüzetesen leír. A dokumentumok egymást követő sora pusztán jelzi az eseményeket, a regényalakok tulajdonságait. Vázlatosabb kép alakul ki, amely mégis teljes epikus kompozíciót mutat.

Ennek a kompozíciónak drámai íve van. A drámai kompozíció tulajdonképpen két "botrány" között bontakozik ki. Az első "botrány" a pasaréti tejcsarnokban zajlik, ezt a "botrányt", az egy "pohár tejben" kavart vihart Paula váratlan és előkelő megjelenése oldja fel. A második, már jóval élénkebb és viharosabban botrányos jelenet a fogorvosi rendelőben és Paula lakásán játszódik le, midőn Orbánné leleplezi a hűtlen lovagot és barátnőt, és elégtételt vesz sérelmeiért. Valójában ez a második összeütközés is felettébb kisszerű, hiszen szánalmas féltékenység és szánalmas hűtlenség robbantotta ki. Következményei mégis kegyetlenek: Orbánné szomorú és fáradságos kálváriája, amely során a hűtlen udvarlót próbálja előkeríteni, megalázkodik, öngyilkossági kísérletet követ el. {786.} Végül az egyszerre szomorú és nevetséges bonyodalmakat Orbánné és Egérke "macskajátéka" zárja le, feloldva a konfliktusokat, megnevettetve a váratlanul hazaérkező Gizát. A "macskajáték" voltaképpen azt a feladatot tölti be, mint az antik görög tragédiák után játszott, féktelenül komédiázó "szatírjáték"; enyhíti a feszültséget, nevetésbe fullasztja a konfliktusokat, levezeti a drámai szenvedélyeket.

A drámai szenvedélyek és konfliktusok persze csupán a regény képzeletbeli szereplői számára drámaiak, sőt tragikusak. Az olvasó számára általában komikusak, hiszen van-e nevetségesebb, mint Orbánné későn felvirágzó szerelmi szenvedélye, kirobbanó féltékenysége, szánalmas igyekezete, hogy visszaszerezze a hűtlenül elmaradt operaénekest? Tragikumnak és komikumnak ezt a kettős nézőpontját az irónia hidalja át. Ez az irónia groteszk jelenetek egész sorában leplezi le a Macskajáték hőseinek olcsó örömeit és kicsinyes szenvedéseit.

Komédia a tragédia álarcában? Vajon maga a történet is szerepet játszik, maszkot ölt? Nem egészen ez történik azért. Örkény iróniájának talán éppen az a lényege, hogy nem akarja fölényes gúnnyal kétségbe vonni Orbán Béláné érzéseinek őszinteségét, nem akarja nevetségessé tenni ezeket a szubjektíve sorsdöntő és drámai érzéseket. Érdeklődő figyelemmel, sőt megértő szeretettel közeledik ahhoz a hőséhez, akinek sorsában, alakjában az emberi személyiség autonóm erejét ábrázolhatta. A kisregény elé írott mottó is erre a megértésre utal: "Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk." Az író nem nevet, legfeljebb megértően mosolyog, és ebben a mosolyban ott van a részvét, az együttérzés botladozó és szerencsétlen hősei iránt. Iróniája szelíd fénnyel világítja be a Macskajáték képzeletbeli eseménysorozatát, azokat az embereket, akik boldogságukért küzdenek, többé-kevésbé vállalják önmagukat, és őszintén képesek kifejezni érzéseiket, szenvedélyeiket.

Örkény sajátos regényszerkesztésének köszönhetően prózai művei színpadra állítás vagy megfilmesítés során nem szenvednek olyan csonkulást, mint legtöbbször az epikus művek. A Macskajátékot 1971-ben mutatták be először színpadon, egy évvel később pedig film is készült belőle.

A Jeruzsálem hercegnőjének kiemelkedő ciklusa Az utolsó vonat: itt a háború alapélményét szinte "matematikai egyenletekre", "a közlés minimumára" redukált és sűrített rövid, filozófikus novellákban fejezte ki. A következő két kötetben – Nászutasok a légypapíron (1967). Egyperces novellák (1968) – formateremtő kísérletezését tovább folytatta, és a kis-novellában új minőséget teremtett. Mint mondta: "drasztikus eszközökkel" élt, hogy az olvasói koponyákban "repesztő, robbantó hatást" érhessen el. Az Örkényi groteszk szemlélet saját műfaját alakította ki az "egyperces novellákban", amelyekben egyetlen bizarr állókép éles, pillanatnyi villanófényben tűnik elő. "Az ember, ha mégoly biztosan áll is a lábán, mihelyt egyet lép, reszkírozza a hasraesést" – írta a Nászutasok bevezetőjében. Groteszk egypercesei éppen ezt, a "hasraesés" folytonos lehetőségét mutatják meg, – az író szavaival – a 19. század határtalan önbizalmára a 20. század kétkedő válaszát adva, azoknak a rettenetes élményeknek az alapján, melyekkel ez a század szolgált lakóinak. Mindig minden lehetséges – figyelmeztetnek egypercesei –, így {787.} lesz "a groteszk egy valószínűtlenség valószínűsítése. Előáll egy képtelen föltevéssel, s azt a reális világ törvényszerűségeihez hasonló szigorúságú törvényeknek rendeli alá. Tehát szuverén világot teremt, ahol például a gravitációs erő érvényben van ugyan, de esetleg fordított előjellel." Az egypercesekben a végsőkig elment a didaktikus, leíró, részletező irodalmi hagyomány tagadásában. Egyetlen kérdést ad fel, melynek megoldását maximálisan az olvasó képzeletére bízza. Főszerepet az ötlet játszik, s a gyengébb darabok nem is mennek túl azon, hogy az ötletet a vicc módszerével – az összefüggés váratlan oldalról történő megvilágításával – valósítsák meg. A többség azonban teljes értékű műalkotás, az olvasóban szellemi akciót s ennek nyomán katarzist kiváltó erővel. Ebben a műfajban is újrafogalmazta életének alapélményeit, meghökkentő játékossággal vagy megdöbbentő, pontos tárgyilagossággal az egypercesekben is a magyar történelmet ábrázolja. Az egyperces novellák francia kiadásának Mini-mítoszok a címe. Jogos és találó cím: a leghíresebb egypercesek (In memoriam dr. K. H. G., A kivégzési szabályzat, Havas tájban két hagymakupola, Az élet értelme, Ballada a költészet hatalmáról, A Megváltó stb.) a mítoszokhoz hasonlítható tudatformákat rögzítenek, szinkretisztikus ("összművészeti") differenciálatlansággal ötvöződnek bennük a költészet, a művészet, a filozófia s a vallás jegyei, az adott kornak megfelelő emberközpontúsággal. Ebben a műfajban is kiteljesedett a groteszk magyarsága, nemzeti tartalma és humanizmusa.

A legerősebb "repesztő, robbantó" hatást minden műve közül a Tóték című kisregény (és az abból készült tragikomédia, illetve film) érte el. Eredetileg 1964-ben a filmgyár felkérésére forgatókönyvben írta meg (Pókék címmel), de megfilmesítésre azt akkor nem fogadták el. Kisregényt írt belőle, amely a Kortárs 1966. augusztusi számában jelent meg, majd a Nászutasok című kötetben.

A Tóték az író alapélményének – a fasizmus és a háború élményének – legsajátabb kifejezése, írói és gondolkodói telitalálat. "Ha most felidézem – mondta egy interjúban –, mi él bennem még ma is a háborús emlékeim közül, akkor az nem a borzalmak sorozata, az állandó halálveszély, hanem az, hogy soha ilyen közelségben és ilyen polarizált feszültségben nem láttam egymás mellett az ember képességét a jóra meg a rosszra. Ez abból fakad, hogy a háború sűrített lét, amilyen sűrített egy színpadi helyzet." Ime a háború élményének megfejtése a Tótékban megtalált és kidolgozott kulccsal. A Tóték alaphelyzete tragikus, a játék egyes elemei viszont komikusak. Az őrnagy betegszabadságra, pihenni érkezik a frontról Tótékhoz, a hegyvidéki kis falu tűzoltójához. Tót Lajos családja mindent megtesz az őrnagy kedvéért, hiszen Gyula, a fiuk az őrnagy beosztottja kinn a harctéren, és kedveskedésükkel, majd az őrnagy mániákus hóbortjainak kiszolgálásában egyre keservesebb áldozatukkal a fiú életét szeretnék menteni, biztosítani. A dráma komikus-tragikus, groteszk jellegéhez tartozik, hogy Tóték nem értesülnek (de a nézők és olvasók értesülnek) arról, hogy az őrnagy megérkezése napján a fiú elesett, így különösen értelmetlen a szervilis megalázkodás az őrnagy fasisztoid zsarnoksága, eszeveszett hóbortjai előtt. "Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik" – hangsúlyozza az író a Tóték {788.} fő tételét, egy másik groteszk mottójában ekképp jegyezve: "Örkény István: Levél Jaspers és Kierkegaard uraknak." Világos utalás ez a Tóték és az egzisztencialista filozófia által befolyásolt abszurd irodalom közötti rokonságra – és vitára. Rokonság van közöttük a szituációk abszurdumig sűrítésében, az emberek egymás megértését kétségbeejtően lehetetlenné tevő félrehallások, másról beszélések technikájában, a figurák stilizálásában, a köznapi életjelenségek mélyén a reménytelen emberi kapcsolatok leleplezésének módszerében. De fontosabb a vita, amely tartalmában, céljában elválasztja a Tótékat azoktól az abszurd művektől, amelyek teljes tehetetlenségre, passzív sínylődésre ítélik hőseiket – a cselekvés, a változtatás legcsekélyebb reménye nélkül. Örkény megmutatja, hogy milyen hátborzongatóan sok telik ki az embertől, egyrészről (az őrnagyéról) terrorban, tekintetnélküliségben, hatalmaskodásban, illetve (Tóték részéről) megalázkodásban, összezsugorodásban, önmaguk feladásában és szolgai felkínálásában, ezután azonban mégis megadja a kisebbik rossznak: a jó szándékú ostobaságnak a cselekvés, az akció reményét, menedékét, hiszen Tót Lajos az őrnagy dobozolási mániájára szerkesztett margóvágóval végül felnégyeli szépen az őrnagyot. A groteszk természetesen nem 1944 valóságos társadalmi-politikai helyzetére akar konkrét megoldást mutatni, de a megoldás előremutató és felszabadító iránya kétségtelen. Maga hivatkozik Híd-beli nyilatkozatában Camus-re, aki azt írja a Sziszüphosz mítoszában, hogy "van egy perc, amikor Sziszüphoszt boldognak kell elképzelnünk". Ezzel szemben ezt írta a Tóték drámaváltozatának kötetére: "Tót Lajos ... abban a korban élt, amikor csupán egy választás volt: vagy lázadónak vagy Sziszüphosznak lehetett csak lenni. Ő nem volt bűnös, de lázadó sem. A sziklát tehát görgetnie kellett ... – de van egy perc, amikor nem bírja tovább. Föllázad, s ő maga zúdítja le a sziklát a völgybe." Ez a kis különbség a megfogalmazásban két szemlélet döntő különbsége: Camus hősét az élteti a megalázkodó, értelmetlen küszködésben, hogy egy percben boldognak érzi magát általa, Örkényt pedig a remény, hogy hőse a megalázkodó, értelmetlen küszködésből fölemelkedve, egy percben aktív, cselekvő emberré válhat.

A Tótékban tetőzik az az áramlat, amely legelső műveitől indult. A Tengertánc rémült vízió az ember fölé kerekedő mániákus hatalomról, amelyet azután a Tóték megsemmisít ítéletében. Felteszi a Mese vízkeresztre Heródesének kérdését (ha nem szereti a nép a zsarnokot, akkor miért tűri?), és más korai novellák kérdéseire is megfelel, amikor a "kollektív tehetetlenség", az aljas meghunyászkodás felett Tót Lajos groteszk lázadásával mond ítéletet. A groteszk nemzeti, történelmi tartalma, egyben humanizmusa, egyetemes érvényű jelentése ebben a művében a legteljesebb.

Visszatérése az irodalmi életbe a hatvanas évek végén: tündöklő volt. A Tóték, a Macskajáték, az Egyperces novellák sikere a csúcsra röpítette. Hatvanadik születésnapját itthon és külföldön látványosan ünnepelték; megkapta a Kossuth-díjat; ismét tagja lett az Írószövetség elnökségének; a Magvető és a Szépirodalmi Kiadó összefogott Időrendben címmel válogatott művei négykötetes kiadására. Az új pályaszakasz sikereiben jelentős szerepe volt–mint Örkény többször megírta – Radnóti Zsuzsának, akivel még a hallgatás éveiben barátságot, szövetséget, majd {789.} házasságot kötött, s aki, a Vígszínház dramaturgja lévén, nagymértékben hatott arra, hogy az író utolsó korszakának jelentősebb művei mind a színpad, a színház igézetében születtek.