A korai novellák világa

Sajátos módon a harmincas években született novellák sokkal biztosabb, egyénibb hangú, kialakultabb epikust sejtetnek, mint az 1945 utáni, s különösen az 1950-es évekbeli prózaíró jó néhány műve. Valójában csak pár novelláról van szó, de ezek jelzik azt az irányt, amely felé haladt eddigi pályáján.

Az 1930-as évek novelláira jellemző, hogy szinte kivétel nélkül a falusi, paraszti világban játszódnak. A tematika azonban csak részben határozza meg e műveket. Különösen a pálya alakulásának későbbi ismeretében sejthető, hogy e felszín mögött más izgatja már a fiatal Cseres Tibort is. Szembetűnő, hogy ezekben a novellákban mennyire az egyéni sorsok érdeklik a szerzőt. Majd mindegyik egy-egy sors, egy-egy élet szeletét jeleníti meg, a formában ezt többek közt azzal is hangsúlyozva, hogy szinte kivétel nélkül első személyű elbeszélésmódot alkalmaz; talán csak a Rozika idvezülése címűben nem. A forma és részben az általános tematikán belül a tárgyválasztás arra figyelmeztetheti olvasóját, hogy ne igyekezzék írásainak "üzenetét" valamiféle "osztályharcos" szemléletre leegyszerűsíteni. E novellákban elsősorban nem ez a lényeges. Sokkal lényegesebb maga a tárgyválasztás s még inkább a megformálás, természetesen nem hagyva figyelmen kívül azt a mozzanatot sem, hogy mindezek mögött valóban ott húzódik a társadalomábrázolás néhány motívuma.

Jó értelemben vett akadálya a szélesebb társadalomábrázolásnak, tablónak éppen a választott forma: az első személyű előadásmód, mely mindig egy-egy tudatábrázolásnak felel meg. Már ebben föllelhető az a későbbiekben nyilvánvaló törekvése, hogy mindig az egyént helyezze középpontba, az egyéni sorsból próbáljon kiindulni, az egyén és környezete viszonyait tárja fel. A tudatábrázolás {793.} azt is magában foglalja, hogy csak annyit jeleníthet meg, amennyit az adott tudat valóban föl is foghat környezetéből. S miután legtöbbször zárt közösségről szól – a falusi, paraszti világról –, ennek megfelelő a novellák tere is. Nem meglepő tehát, hogy sokszor hajlik az extremitás felé, hogy sokszor talányosak maradnak e művek, mert nem lehet őket egyszerűen "lefordítani" ideologikumra, társadalomkritikára. Ez utóbbi mindig csak áttételesen jelentkezik, szimbolikus, allegorikus formában. A felszínen általában tömény naturalizmus vehető észre, mint a Rozika idvezülésében vagy a Torban, vagy a Tél című novella egy jelentős részében; gyerek által végbevitt gyilkosság szerepel a Torban vagy gyermekgyilkosság a Télben. De gyilkosságba torkollik a Macó, a köcsögfejű című novella is. E naturalizmust egyfajta idilli megjelenítés egészíti ki, mely elsősorban azt érzékelteti, hogy e zárt közösség minden szörnyűsége mellett is közösségi erkölcsi törvényeket hordoz magában. S mindezt e közösség bizonyos értelemben vett természetisége színezi, a természet közelsége, mely életet-halált minden naturalizmus ellenére emberközelbe hoz.

A szociológiai motiváció általában a háttérben marad, nem nyomja el a szereplők pszichikai ábrázolását, de sohasem annyira elmosódott, hogy a hősök motiválatlan, groteszk kuriózumokká válnának. A novellák különös esztétikai hatását is ez adja: az extremitás tökéletes pszichológiai rajzban jelenik meg, a történet pedig szociológiailag is motivált. Úgy tűnik tehát e novellákból, hogy az írót nem az vagy nem csak az érdekli, hogy egy-egy környezetben milyen életek lehetségesek, hanem az, hogy ezek az életek egyáltalán hogyan lehetségesek. Ez az indíttatás pedig már jóval önmagán túl mutat, a későbbi regények felé. S ha így fogjuk föl őket, akkor az is látható, hogy műveiben mindig a kiszolgáltatottak – s nem a bűntelenek – sorsa ragadta meg.

Nem egyformán azonos színvonalon sikerült e szemléletet megvalósítania. Nem kevés életképszerű, helyzetképszerű írást találhatunk ebben az időszakban, mint a Lidi mondja, Julit elveszítjük, de még a Dinnyecsősz című novella is ebbe a körbe tartozik. Bizonyos idegen hatások is kimutathatók e művekben, főleg Móriczé, de olyan távoliak is – melyek talán csak az utókor számára tűnnek föl – mint Csáth Gézáé a Tor gyermekszereplőinek és történetének kialakításában. A pálya csúcsairól visszatekintve azonban még ezek a hatások is elhalványulnak a novellák eredetisége mellett. Ezekben a novellákban Cseres Tibor még nem kész író, de egész munkásságának néhány alapvető formai és tematikai motívumát már itt előlegezi. S hogy a szerző is hasonlóképpen gondolkodhatott írásai felől, azt nemcsak az jelzi, hogy amikor az 1945 utáni társadalmi környezet engedte, beválogatta novellásköteteibe e műveket, hanem az is, hogy e novelláknak – legalábbis néhányuknak – több változatát is meghagyta. Így a Lidi mondja később Titok maradhat-e címmel jelenik meg a Várakozó özvegyek című novellagyűjteményben, ugyanígy a Gyermek születik című hosszabb elbeszélésből írt, önálló változatnak tekinthető Áldomás című novella is. Pusztán csak azért említhető meg e tény, hogy felhívjuk a figyelmet arra a különös írói magatartásra, mely akár évtizedek távolából is visszanyúlik bizonyos témákhoz, alakokhoz, s újra földolgozza őket, esetleg más megvilágításban.

{794.} 1930-as évekbeli novelláira – már csak az első személyes előadásmód miatt is – egyfelől a szubjektivitás a jellemző, hiszen annyit és úgy jelenít meg a történet kontextusából, amennyi e tudat számára valóban meg is jelenik. Novellái mégis telítve vannak tárgyias leírásokkal, s egészüket áthatja egyfajta objektív, távolságtartó szemlélet. Nemcsak abban nyilvánul meg ez, hogy kerül mindenfajta érzelmességet, hanem abban is, hogy általában nem enged a téma túlzottan szubjektív ábrázolási lehetőségének. Sajátos feszültség jön így létre e novellákban: az egyénre való koncentrálás, a tudatábrázolás elsődlegessége s a tárgyias elbeszélésmód között. E szemlélet és stílus arra enged következtetni, hogy már ekkor is olyan kérdések foglalkoztatták, melyek a szokványos formában nem fogalmazódhattak meg.