Prózája az 1950-es években

Így írt pályájának erről a korszakáról: "Magasra emelni mindent, amiről azt tartom, hogy szabad akaratomból jött világra és szívem szerint, és megsemmisíteni minden egyebet az utolsó szálig, az utolsó sorig, az utolsó szóig!" (Derékhad és meszesgödör). A megfogalmazásból is látszik, hogy pályájának ez a szakasza sem egynemű. Esztétikai-poétikai értelemben munkásságának mélypontja ez a néhány év 1945 és 1955 között; s még évek telnek el, míg igazán magára talál.

Már 1945-ben kis füzettel, három novellával jelentkezik (Földet íratok), majd hosszabb szünet után megjelenik első regénye, a Tűz Hódréten (1950), s ettől kezdve szinte évente ad ki újabb és újabb novellásköteteket, regényeket. Prózája a korábbi kezdeményekhez képest jószerivel teljesen átalakul, miközben a tematika változatlan marad: a falu, a magyar parasztság élete, sorsa áll most is a középpontban, de már nem valószerű ábrázolásmódban, legalábbis, ami az írások belső hitelét illeti. Jellemzőként említhetjük meg azt a kis füzetet (Nádudvari emberek, 1953), amelyben riportfüzért ad közre egy termelőszövetkezet életéről. Ezeket a riportokat azért állíthatjuk ekkori művei centrumába, mert novelláinak, regényeinek lényegét fejezik ki, tőlük elválaszthatatlanok. Nem egyszerűen a durva, szembeötlő hiteltelenségek, szépítések és a sematikus megjelenítés a fontos itt, hanem az a szemléleti és ábrázolásmódbeli azonosság, amellyel szépprózai művei és pusztán tudósítói munkái készültek. Az akkori irodalompolitikai követelményeknek megfelelően egyik műfajban sem kap hangot a parasztság 1945 utáni életének erőszakos megváltoztatásából eredő tragikum, s ahol a problémák megjelenítésére kerülhetne sor, ott az író maga lép közbe.

A Tűz Hódréten című regény egész indítása például riportszerű, s a művön végigvonul a nyitásban megütött hangvétel, narráció; egyes fejezetek publicisztikusak, riportszerűek. A regényben tárgyul választott falusi, tanyasi világ dichotomikusan válik szét a rosszindulatú, spekuláló kulákság és a múlt terheitől megszabaduló, az új életért, ha néha ingadozva is, de küzdő szegény parasztság ellentétére. A problémákat pedig végül is a párttitkár oldja meg, derűs véget adva, optimisztikus kicsengést nyújtva a regény végén. Az előadásmód ebben az {795.} időszakban erőteljesen a mikszáthi, a korai móriczi tradíciókhoz kapcsolódik. Kitüntetett szerephez jut az anekdotikus szövegszerkesztésmód, s az ebből eredő idillikus megjelenítés, a problémákat anekdotában, humorban oldó elbeszélés. Természetesen azzal a különbséggel, hogy nem érződik az elbeszélés szövete mögött az a tragikum, melyet Mikszáth vagy Móricz mindig pontosan érzékeltetett. A Tűz Hódréten vagy a Térdig érő tenger (1954) című műveket és a korszak több novelláját ugyanakkor ez az elbeszélésmód menti meg a teljes érdektelenségtől. Egyes betéteket, s az elbeszélés egészére jellemző hangvételt a jóízű anekdotázás, mesélés teszi élvezhetővé. A Térdig érő tenger című regényének első része például, melyben a falu helybéli urainak vacsorajelenetét ábrázolja, tökéletes indítás lehetne egy igazi móriczi regényhez. Később azonban képtelen a cselekményt megfelelően bonyolítani, a befejezésben elvarratlan szálak maradnak, s csak erőltetetten tudja szereplőinek pszichológiáját is megrajzolni. Pedig nem kevesebbre vállalkozott e művében, mint arra, hogy 1943-tól a fordulat évéig teljes társadalomrajzot adjon a vidéki Magyarországról. A tradicionális elbeszéléssel szemben itt már az egységes cselekményvezetésen belül betéteket alkalmaz, fölhasználja a levélformát, a különálló betéttörténetet. A háborús tematika, mely később központi jelentőségűvé válik, ekkor jelenik meg először prózájában. A Térdig érő tengernek e részértékei azt jelzik, hogy nyilvánvalóan küzd a sematikus ábrázolással, de művei esztétikai értéke még erősen a korhoz kötött.

Némileg más képet mutat a korszak novellisztikája. Részben azért, mert az első nagyobb gyűjteményben (Tél és nyár, 1952) keveredik a korai, már bemutatott és az újabb keletű novellák világa. Annál inkább szembetűnő az ábrázolásmód eltérése. Az utóbbiakra – mint A juhász meg az ő bojtárja című novellára – itt is az anekdotizmus, a jóízű elbeszélés jellemző, amely azonban a valóság igazi megjelenítése elől való kitérést is jelenti. A kötet igazi értékei a harmincas években írott novellák. A következő novelláskötet már némi előrelépést jelez (Fergeteg fia, 1955), s tematikus változásokat is észrevehetünk benne. Néhány írásban hangsúlyosabban megjelenik a háború mint téma vagy legalábbis mint motívum (Át a jégen, Fergeteg), valamint olyan, a jelen igazi társadalmi problémáit legalább érintő témák, mint a kitelepítés (Rika visszatér) vagy az erőszakoltan egzisztenciaváltásra kényszerített emberek életformája (Sikárgyökér). Uralkodó marad továbbra is azonban az anekdotikus szerkesztésmód (Embernek próbája, Gyovai Ángyó duttyánja), jellemző még ekkor is az írói jelenlét túlzott hangsúlyozása, szövegalakító szerepe. A kötet értéke és újdonsága a tematikán túl az egyén erőteljesebb középpontba állítása, a személyiség határozottabb és sokoldalúbb megjelenítése.

Átvezet ez a jelenség következő regényéhez, a Here-báróhoz (1956), melyben sokkal jobban él az ábrázolás említett lehetőségeivel, s mely az író e korszakának legkimunkáltabb műve. Az írótárs, Örkény István hangsúlyozza – kritikai észrevételei mellett –, hogy milyen kitűnő lehetőségek rejtőztek ebben a műben. Cseres Tibornak 1945 után először sikerült egy olyan személyiségábrázolás, mely lehetővé teszi, hogy a választott, realista stílusban egy nagyobb méretű epikai kompozíciót építhessen fel. A Here-báró nem tökéletes mű, főszereplőjében azonban végre igazi, életteli figurát ábrázol, méghozzá úgy, hogy a környezetrajz és {796.} a mellékmotívumok által képes hitelesebben elénk állítani a kor némely jellegzetes vonását. A szövegből kielemezhető szándék nagyregényt sejtet, legalábbis annyiban, hogy a regény idejének – a koalíciós időknek – megkísérli a teljes társadalmi keresztmetszetét adni. A bővérű földesúr alakja szinte mindvégig hiteles, erős kontúrokkal rajzolt, s ahogy Örkény István is hangsúlyozza, nemisége, s e nemiség által meghatározott pszichikuma szimbolikus figurává avatja. Cseres Tibor többet és jelentősebbet képes ezen életteli figurában elmondani múltról és jelenről, mint oly sok sematikus riportjában, novellájában. A regény utolsó harmadában azonban mégsem tud szabadulni a sematikus szemlélettől, amely a volt úri osztály tagjait eleve az új társadalom ellenségeiként tartotta számon. A pszichológiajellemrajz és maga a cselekmény bonyolítás látja kárát e kívülről bevitt szempontnak.

A Here-báró után megjelenő novelláskötetek (Különféle szerelmek, 1957; Várakozó özvegyek, 1960) a regényhez hasonlóan azt tükrözik, hogy egyre inkább a személyes viszonyok, az egyénnek a környezetére, a társadalmi valóságra való reagálása érdekli. A korszak teljes novellatermése heterogén képet mutat. A Különféle szerelmek, a Várakozó özvegyek is tartalmaznak írásokat a harmincas évekből, nem kevés az olyan mű sem, mely folytatja az ötvenes évek eleji, a társadalmi változásokat, emberi viszonyokat leegyszerűsített formában ábrázoló szemléletet. Jelentős marad az epikai szerkezetalakításban az anekdotikus elbeszélésmód, de szembetűnő a novellák további tematikai bővülése, s határozottan érezhető, hogy írójuk – túl a témaválasztáson – újfajta ábrázolásmód lehetőségeivel próbálkozik. Néhány mű pedig már a hatvanas évekbeli érettebb, kiforrottabb Cseres-epika előzményének is tekinthető, legalábbis ami a szemlélet, téma és feldolgozás bizonyos elemeit illeti. A változást a két novelláskötet más és másképpen tükrözi. A Különféle szerelmek még a korábbi írói jellemvonásokat mutatja, a Várakozó özvegyek pedig már megjelenési idejével is jelzi, hogy részben 1956 utáni novellákat foglal magába; az író tehát már megfelelő távolságból szemléli az elmúlt időszak történelmi-társadalmi változásait. Mindkét kötetre jellemző, hogy a legtöbb novella a múlt és jelen ütköztetésén alapszik. A legjobbakban ez az ütköztetés már nem egyszerűen a jelen primátusát akarja bizonyítani, nemcsak a sötét múlt és az idilli jelen szembeállításával igyekszik a történeteket alakítani, hanem már felvillant valamit ezen ellentétek tényleges tragikumából, helyenként groteszk elemeiből s a jelen ellentmondásaiból is. Múlt és jelen szembeállítását végzi el a Különféle szerelmekben például a Disznóügy (később Vitéz! Mars! címen), a Főúri házasság, a Vaddisznók és a Kerektó című novellák anekdotikus, olykor groteszk történeteiben. A Kerektó például arról szól, hogy az idős parasztemberek nem érzik jól magukat a szövetkezet üdülőjében, mert nem "tanultak meg" pihenni, s csak akkor találnak magukra, amikor ott is munkával foglalják el magukat. Ebben az anekdotikus elbeszélésben – még ha idilli szemlélettel is – már érzékeltet valamit abból a társadalmi problémából, mely később felerősödve jelenik meg műveiben, hogy a paraszti életformaváltás mennyi ellentmondástól feszül, s hogy ez a váltás erőszakkal keresztülvihetetlen. Részben ezzel a témával foglalkozik a Justh Zsigmond szerelme című írás is, melyben a jó {797.} szándékú, de a gányókhoz fölülről közeledő, őket fölemelni akaró, ám tőlük mégis idegen főúr és egy parasztlány kezdődő szerelmének képtelenségét, kilátástalanságát ábrázolja.

Tragikusabb, sötétebb színeket villant föl a Várakozó özvegyek jó néhány novellája, amelyek ugyancsak falusi, paraszti környezetben játszódnak. A címadó művön kívül ide tartozik még a Kisértő az erdészlakban, az Asszonyok szerepe, az Idegen ágyban, a Pad a révnél és még pár novella. Különösen a Várakozó özvegyek és az Asszonyok szerepe érdemel ebből a szempontból figyelmet. A címadó műben tragédiába torkollnak az események, múlt és jelen szembeállítása szenvedélyes emberi kapcsolatokban jelenik meg. Itt is bemutatja a falut érő külső erőszakot, a tsz-agitátorok és az özvegyasszonyok végzetes szembenállását, melynek tragikus következményeként meghiúsul egy új élet, egy gyermek megszületése. Itt is, mint az Asszonyok szerepében, a társadalmi változások, a történelmi múlt és a jelen már mélyebb ábrázolást nyer, emberi viszonyokként fogalmazódik meg, s a jelen ellentmondásaira, tragikumára már legalább olyan hangsúly esik, mint a történelmi meghatározottságokra. Az Asszonyok szerepe című írásban újra feldolgozza a Tűz Hódréten témáját, s mintegy előrevetíti az ugyanebből a központi tartalmi magból kinövő Játékosok és szeretők című regényt, mely 1970-ben jelenik majd meg. A szemléletváltást és az ábrázolásbeli módosulást jelzi például, hogy a korábban szinte ördögi kulák alakja, aki egyetlen kizárólagos akadálya a tsz-szervezésnek, bomlasztója a tanyavilágnak, s az új élet elpusztítására tör, az Asszonyok szerepében ártatlannak bizonyul: az ellene folytatott perben az író a koncepciós perek légkörét, logikáját előlegezi meg. A novellát bonyolultabb szövegalakítás jellemzi, drámai atmoszférája már egyértelműen a jelen ellentmondásait erősíti fel a mű szerkezetében.

A Várakozó özvegyek egy másik újdonsága, hogy néhány novellájában a történelem, a háború témája az emberi kapcsolatokat tragikusan befolyásoló tényező lesz. A Siratóének című novellában ez a téma még elvontan, valóságos társadalmi közegen kívül, egy afrikai helyszínen játszódó történetben jelenik meg. A Búcsú nélkülben (mely az azonos című későbbi regény alaptörténetét mondja el) még mindig a téma elvont kezelése figyelhető meg, de itt már egyértelmű, hogy a II. világháborúról van szó. A kissé romantikus mű főszereplői – a tizedes és a leány – egy szigetre vonulnak el, hogy túléljék a háborút, ám szerelmüket a történelem mégis pusztulásba sodorja. A szimbolikus sziget s a lány halála jelzi, hogy a szerző mennyire tragikusan fogja föl történelem és egyén viszonyát, de azt is, hogy a történelmen való kívül élés mint megoldás nem vezet eredményre. A Halál után című novella már egyértelműen ezt a történelembe ágyazottságot ábrázolja, nem kevésbé sötét színekkel, de már reális, konkrétan megrajzolt szituációban, a háború végén.

E korszakában elsősorban a novella műfajában alkotott maradandót. Regényei, még a kevésbé sematikus művek is, legfeljebb részértékekkel, részmegoldásokkal tűnnek fel. A nagyobb formák alkalmazásánál – túl a szemléleti nehézségeken – a hagyományos epika keretein belül mindig szembetűnő a cselekménybonyolítás olykori következetlensége, nehézkessége, körülményessége, fölösleges kitérői; s {798.} hasonló hiányosságokat mutat a jellemábrázolás is. Nagyobb epikus szerkezetei kivétel nélkül laza építkezésűek, szétesőek, magukon viselve a móriczi epika tradícióinak kritikátlan átvételét, illetve folytatását. Nyilvánvaló pedig, hogy már ekkor is vonzódik az átfogó, szélesebb ölelésű formákhoz, amit már a regények száma is jelez, valamint az is, hogy vissza-visszatér egyes témákhoz, s újra feldolgozza őket.

A Várakozó özvegyek három olyan novellát is tartalmaz, melyek az 196l-es Pesti háztetők felé mutatnak (Ismerkedés a lányokkal, Pongrácot elkapják, Csatornák fölött). A regény ugyanazokat a problémákat, ellentmondásokat tükrözi, mint az ötvenes évek időszakának művei. A nagyvárosba kerülő, munkásszálláson élő fiatalember alakjában a helyét kereső, életformáját a körülötte lévő minták szerint kialakítani igyekvő hőst formált, akinek keresésén keresztül a jelen társadalmi lehetőségeit, alternatíváit kísérli meg megrajzolni, különböző rétegek életformájának fölvillantásával. A megfogalmazás hangsúlya itt is az egyén és a környezet, egyén és társadalom konfliktusán van. A minták azonban nem meggyőzőek a főszereplő számára, s így minden jó szándéka ellenére ide-oda sodródik, különböző kétes kalandokba keveredik. Bár a regény később jelent meg, mint a Várakozó özvegyek, néhány elmélyültebb társadalomképet rajzoló, teljesebb lélektani motiváltságú novellája korábbi művei esztétikai színvonalán mutatja az írót. Szemléletét és ábrázolásmódját a dickensi társadalom- és lélekábrázolás jegyei jellemzik. A fiatal hős alakját Twist Olivér mintájára formálja: aki bármilyen alvilági konfliktusból angyalként, érintetlenül kerül ki. A mű cselekmény vezetése és a jellemábrázolás meglehetősen motiválatlan, a regény menetét esetlegességek, véletlenszerűségek szabják meg.

A Pesti háztetők pályájának egy szakaszát zárja le, egy hosszú periódust, mely tulajdonképpen 1945-től a hatvanas évek elejéig tart. E több mint tizenöt éves perióduson belül természetesen megkülönböztethetők egyes belső szakaszok, az egész írói korszakra mégis a tematikus és ábrázolástechnikai kísérletezés, formakeresés a jellemző. Ahogy monográfusa, Zappe László írja róla: "rendkívül heterogén, szerteágazó e néhány év novellatermése. Szinte ahány novella, annyi kérdés és annyiféle válasz ... Sokféle modorral próbálkozik, sokféle formával kísérletezik. Játékos anekdota, groteszk fintor, merengő líra és keserű tragédia egyaránt megjelenik e novellák lapjain. Az író nemcsak a valóságot vizsgálja, hanem ezzel szinkronban keresi a művészi kifejezés útjait, jobb lehetőségeit is." S bár a monográfus csak a novellákról szól, értelemszerűen idetartoznak a kor regényei is. A harmincas évek műveihez képest az író e hosszúra nyúlt kísérletező periódusa kevés igazi, időálló értéket hozott létre. A korszak jelentőségét abban határozhatjuk meg, hogy a szerző itt és ekkor halmozza föl azt az élményanyagot, azt a tematikus bőséget, melyhez majd a hatvanas évek egy-két regényében találja meg az igazi formát, elbeszéléstechnikát és nem utolsósorban írói szemléletét.