{845.} Írói indulása

Bár az önéletrajzi utalásokat műveiben mindig kerülni igyekezett, családi körülményei, Debrecenben töltött ifjúságának élményvilága sokféle módon motiválják írásait. A népes Sarkadi-família eleven példa volt számára: eleven modell, melynek sorsában, széthullásában nagy társadalmi erők egymásnak feszülését érezhette. Kurtanemes ősök és nagy tekintélyű, nagy tudású vidéki tanáremberek; virilisták és cívisek, "tősgyökeresek" és "jöttmentek", emigrációra kényszerült kommunista pártfunkcionáriusok a nagybátyjai és nagynénjei. Múltba süppedt sírva vigadás, reformeri illúziók, reformeri elszántság, tudós buzgalom és kalandor csapongás: számára mindez nem pusztán olvasmányélmény, hanem közvetlen családi probléma és tapasztalat. Ilyen az örök egzisztenciális bizonytalanság, létszorongás és a széthullás veszedelme is. Gyermek még, amikor apja meghal rákban, majd az idősebb nővér is ugyanebben a betegségben, s amikor az ötvenes évek végén anyját is a rák viszi el, ő maga pedig súlyos műtéten esik át, gyanúja kényszerképzetté rögződik, hogy benne is ott az örökölt kór. Ott is volt, jóllehet nem a rák, de a túlérzékenységben és szélsőséges önértékelésekben kiütköző terhes családi örökség. Szülővárosában iratkozott az egyetemre, de nyomasztó anyagi helyzetük és a háborús összeomlás miatt tanulmányait nem tudta befejezni. Diákéveiben a legkülönfélébb munkákat vállalta: gyógyszertárban segített ki, nyomdászkodott, részesaratónak, kubikusnak állt, a háború utolsó éveiben a helyi lapokba már írogatott is. Hihetetlen mohósággal tágítja tudását, belekóstol minden tudományba a modern szociológiától a matematikáig; egyszerre vonzódik Tolsztojhoz és André Gide-hez, Nietzschéhez és Karácsony Sándorhoz, az akkortájt feltűnt "népköltőhöz", Gellért Sándorhoz, illetve Szabó Lőrinchez, akihez hasonlóan ő is "meg akart ismerni minden emberit, ha üdvözít, ha pokolra taszít". Kitűnő tornász, edzett, szívós sportember és ingatag intellektuel, aki gyakorta az alkohollal fokozza szellemi felfedezéseinek mámorát vagy ellensúlyozza belső bizonytalanságát.

1945 végén Darvas József meghívására a Szabad Szó munkatársa, majd alig több mint egy év múlva a lap felelős szerkesztője lesz. Rengeteget dolgozik, eleinte csak riportokat, majd folytatásos, meglehetősen igénytelen tárcaregényt ír; 1947 elejétől novelláit is közlik az irodalmi lapok. Riportjaiban és szociográfiáiban a földreform után kialakult helyzetet méri fel. Alig másfél év leforgása alatt bekalandozta az egész országot Szatmártól Zaláig, főleg azonban kedves pátriáját, a Hajdúságot, a Kunságot és Bihart látogatja szívesen. Írásai szétvágták a hamis optimizmus ködét, föltárták, hogy a földreformmal még nem oldódott meg a parasztprobléma, hogy a faluban elkeseredett harc folyik, és új átrendeződés veszélye fenyeget; az újgazdák ki vannak szolgáltatva a tehetősebb régieknek, a spekulánsoknak, az újjáéledt kapitalizmus különböző formáinak; s e felismerések során a forradalom elbürokratizálódásának nagyon is valóságos tendenciáira is rámutatott. Politikai radikalizmusa a kisparaszti gazdaság lehetőségeinek túlbecsülésével párosult. A földtulajdon, a termelőeszközök közösségének elvét, a szövetkezés "artyel"-típusát, általában a nagyüzemi gazdálkodást akkoriban elvetette. Fenntartásait 1947–48-{846.} ban, főleg a Válaszban megjelent szociográfiáiban és országjáró naplóiban hangsúlyozta mind erősebben; jóllehet kényesen vigyázott rá, hogy a politikai reakciótól elhatárolja magát.

Míg tehát riportjaiban és szociográfiáiban engedett, sőt, fenntartásai ellenére igyekezett elébemenni a "szabályok vonzásának", szépírói kibontakozása annál inkább a "margókon való ugrándozás" jegyében történt. Elsőként megjelent novellájának, a Kőműves Kelemennének (1947) témája ugyan még népies ihletésre vall, de a balladai szituációt a modern lélektanban jártas, éles szemű, elemző hajlamú író vizsgálja, aki visszaborzad a gondolattól, hogy a közösség önfeláldozást, sőt véráldozatot követel az egyéntől, akinek sorsa így a vak véletlenen múlik. Egy valószínűleg korábban írt, halála után előkerült novellájában – Az önámító halálában (1947) – magabiztos iróniával fejti ki a világ káosz-voltát, és képviseli makacs empirizmusát; csak a tények igazak, a tények közti összefüggésekkel már mi ámítjuk magunkat, sőt sokszor a tények tény-volta is kétséges. A szépíró Sarkadi ez idő tájt a saját indeterminizmusát, filozófiátlan filozófiáját se vette komolyan, a novellaírás is játék, szórakozás volt a számára. Egyikét-másikát barátai bámulatba ejtésére rögtönözte, kéziratait elhagyogatta, publikálásukkal is alig törődött. Inkább innen ered, mint a szerkesztői értetlenségből, hogy viszonylag kevés jelent meg közülük, legtöbbje csak a halála után; valószínűleg teljesen megfeledkezett róluk. E novellákat azonban éppen nem a rögtönzöttség jellemzi: kiforrott, mesterségét fölényesen tudó íróra vallanak.

Az 1947-48-ban született írások világosan három csoportra különülnek. Az első csoport témája elvont, mitológiai; a modern franciák, főleg Gide és Camus hatására a hőskultuszt ironizálja bennük. Az Ödipusz megvakul (1948) című novellája tiszteletlen kacagás egy volt világ erkölcsein, egyáltalán mindenféle erkölcsön és világmagyarázaton, kivált a freudizmus tantételein. A hős thébai király nem azért vakítja meg magát, mert tudtán kívül vérfertőzést követett el, hanem mert hű maradt egy kedve ellenére való házasságban, s elszalasztotta azokat az örömöket, amelyek élvezetére, hiába szabadította fel hitvese halála, többé már nem képes. Ez az okos, de kétes értékű kamasz-fintor a Párbaj az igazságért (1948) című írásban, Hektor és Achilles történetében is visszatér, közvetlenebb utalásokkal a társadalmi harcok értelmetlenségére. Hektor fölényessége egy bomló életforma élvezőinek jellegzetes magatartása, legyőzője viszont buta, akinek muszáj harcolnia, mert, mint Hektor mondja, "szeretnétek elérni még, amit mi már elértünk", vagyis azt, hogy "a jog, a törvény, a vallás már mind az legyen, hogy én jól éljek". Ezek az írások meglehetősen kacér fitogtatással romlottságot tettetnek. Hogy emögött valami személyes és történelmi trauma bujkál, az A szatír bőrében (1948), Sarkadi egyik első művészi telitalálatában sejlik föl. Pedig felszínén e novella is a vaksors játékának mutatja az életet: Apolló azért nyúzza meg Marszüászt, a szatírt, mert nem sikerült légyottja a nimfával, és bűnbakot kellett találnia. De Marszüász csúfsága, kiszolgáltatottsága, mesterien hangsúlyozott ártatlansága és Apolló számító kegyetlensége, szakszerű szadizmusa, minden közvetlen utalás nélkül, pusztán a kontraszthatás erejével a fasiszta barbárságot idézi fel, az "übermensch" {847.} szörnyeteg arcát leplezi le, s a gunyoros stílus alól szinte kibukik az író részvéte, döbbenete és kétségbeesett tanácstalansága.

A novellák második csoportjában, melynek témája is a háborús összeomlás, illetve a különféle polgári rétegek erkölcsi felbomlása, világosabban nyomon követhető az író akkori élményvilága, s az, hogy milyen módon keresi a fölbomlás ellenszerét. Egy félben maradt elbeszélésciklus, a Pokolraszállás (1948) hőse Zsigmond hadnagy, aki meg kíván győződni róla, hogy "birtokában van-e összes izmainak és idegeinek", ezért egy dermesztően hideg októberi hajnalon megfürdik egy patakban, majd – ugyancsak önedzésképp – elvágja egy német katona torkát, bár "a pribéket megölni elve ellen való", mert "marad belőlük úgyis elég". Zsigmond hadnagy ábrázolását nyilván A Vatikán pincéi című Gide-regény Lafcadiója ihlette. Sarkadi ugyanakkor komolyan hitt abban, hogy a ránk zúdult neandervölgyi világnak csak az kerekedhet fölébe, aki "birtokában van összes izmainak és idegeinek". Így vonzók lettek számára a Zsigmondok, nem annyira a nietzschei filozófia újraélése, mint inkább a kamaszos naiv felülkerekedni vágyás következtében, de mint éppen A szatír bőre is vall erről, korán ráérzett e típus ártalmasságára, a radikális individualizmus veszedelmére és hiábavalóságára. A pokolraszállás egyik forrása a tanácstalanság és a kétségbeesés; ez fejeződik ki művészi tökéllyel A szökevény (1948) című elbeszélésében, melynek katona hőse egy éjszaka otthagyja alakulatát, hogy viszontláthassa feleségét és családját, ezért aztán másnap reggel kivégzik. A novella formai bravúr is: a hős – aki voltaképp már halott – egyes szám első személyben idézi vissza, illetve éli át újra a történetet. Sarkadi mesterien tudja érzékeltetni ennek a "síron túli" irrealitásnak a pokolian valóságos voltát, és ennek hitelességét még inkább aláhúzza, hogy az "én" voltaképp nem is a novella hőse, hanem az író, aki az ártatlan halálraítélt bőrébe bújt, s a tulajdon üldöztetését és halálát szenvedi végig. A szökevényben Sarkadi már teljes erővel kibontakoztatta azt a képességét, amely a modern magyar próza úttörőjévé tette: a teljes azonosulást hőse gondolat- és érzésvilágával, egyszersmind – éppen az azonosulás árán – a magasabbrendű, a hőse fölé növő objektivitást. E módszerrel élt a Három játékban (1948) is, amely A gyáva című kisregény előképeként annak a megdöbbentő és önkritikus fölfedezésnek a tükre, hogy mint csap át a "margókon való ugrándozás" a testi és szellemi prostitúcióba, kitartottságba. Az első személyű elbeszélés itt artisztikus fogás: a novella önmagától megundorodó, önmagát eladó hősnője már nem is "ellenjátékos", s az egyik kedvesebb és esetlenül udvarló mellékalakban ismerjük föl az író alteregóját.

A novellák harmadik csoportjában országjárásának élményeit kísérelte meg művészileg feldolgozni (Népgyűlés és hitvita, 1947; Népítélet, 1948; A pohártól a traktorig, 1949). Ezekben az írásokban a móriczi próza útját járta, de érezhetően még csak félfigyelemmel. Így a novellák művészi intenzitása nem éri el az előző két csoportba tartozó legkiválóbb elbeszéléseket; túlságosan direkt áttételei riporteri tapasztalatainak.

1948 a nagy hódítás, az első nagy alkotói válság és világszemléleti fordulat éve Sarkadi pályáján. A riportok, szociográfiák és novellák mellett bírálatokat, tanulmányokat ír, többek között igen jelentős elemzést Németh László Iszonyáról {848.} és Joyce Ulysseséről; közben állandó színikritikusa a Válasznak. A feszített munkatempó, a rendezetlen élet és az elhatalmasodó alkoholizmus következtében elveszíti belső egyensúlyát: először kísérti meg a neuraszténiás önsorsrontás: a "rontsuk tovább a rosszat" gondolata. E jelszó kérkedő vállalása fogalmazódik meg az Oszlopos Simeon regényváltozatában; e munka azonban teljes művészi kudarccal járt, olyannyira, hogy fel is hagyott a kísérlettel, mielőtt befejezte volna. A kéziratos töredék az Ulysses és az Iszony, a két nagy olvasmányélmény megemésztetlen hatását mutatja: abszurd játék a gondolattal, hogy "a formák bomlanak, s nekem nincs jogom ezt feltartóztatni". Ami tizenhárom év múlva gyötrő élmény és élethalálharc lesz, az itt játékos, mámoros kérkedés. S bár a regény néhány passzusa csaknem szó szerint átkerült a drámai változatba is, a későbbi mű megdöbbentő erejének és igazságkeresésének még alig van nyoma. A regényváltozat inkább a világszemléleti zűrzavar szemléletes manifesztuma. Az író számára mégis hasznos volt e balsikerű kísérlet, mert végképp meggyőződhetett róla, hogy a "margókon való sétálás" közben sikerült magát kivetnie a társadalomból, mindennemű emberi együttélésből, egyszersmind önmagát is sikerült elveszítenie. 1948 végén bekövetkező világnézeti fordulatában ennek a fölismerésnek is szerepe volt, amint levonta írásai javából, riportjaiból és A szatír bőréhez, A szökevényhez hasonló szintű elbeszéléseiből a megfelelő politikai következtetést is, tudniillik, hogy szépíróként is teljes elkötelezettséget kell vállalnia. Új tájékozódásában így sokféle motívum fonódott össze: egy igaz ügy önként vállalt szolgálatáé éppúgy, mint a kissé romantikus színezetű sorsvállalás a néppel, de a menekülésé is a romboló démonoktól, melyek valóságos természetét az Oszlopos Simeon írása közben fölismerte.