Az írói fordulat eredményei

Új tájékozódásának – amely voltaképp egy kezdettől fogva lappangó tendencia tudatosulása – első maradandó művészi bizonysága a Gál János útja (1949) című kisregény. S bár voltak, akik a novelláira is fölfigyeltek már, a szélesebb nyilvánosság előtt ez a mű avatta íróvá, ebben értek be országjárásának tapasztalatai. A regény tudatosan a móriczi hagyomány folytatását tűzi ki művészi céljául; A boldog ember Joó Györgyének alakját akarta a változott körülmények között újrateremteni. Gál János útja azonban nem a muszáj-belenyugvásba, a szegényember-fatalizmus "boldogságába" visz, hanem a cselekvő élet nyugtalan örömébe. Önéletrajzi ihletésű ez is, mint legtöbb jelentős írása, s amint a jóeszű, de csaknem írástudatlan cselédfiú föleszmél a világra, próbálkozik a szerelemben s helyét keresi egy sok gond közt születő kis termelőszövetkezeti közösségben: úgy tágul ki a regény horizontja is a régi paraszti élet egyhangú szűkösségéből az országos gondokig. A hős naiv töprengéseit, természetes észjárását, apró gyanakvásait és nekibuzdulásait szeretetteljes iróniával eleveníti meg Sarkadi. A kis szövetkezet alapítói a maguk kezdeményezte tanácstalanságban és apró vétségeikben is forradalmibbak, mint a későbbi évek retusált pozitív hősei. A művészi módszer is adekvát a témával és a pillanattal, melyben született. A mélyreható {849.} forradalmi változás, mely a magyar társadalom minden rétegét érintette, az átalakulás alaptendenciájának, eredményeinek tényszerű fölmérését követelte az irodalomtól és kivált vonatkozott ez az évszázadokig mozdulatlanságba dermedt paraszti világ ábrázolására. Így korántsem valamilyen művészi konzervativizmus, hanem a problémakör természete írta elő a realizmus hagyományos módszereinek alkalmazását s a szociográfikus elemek kiemelését: a nagyobb távú általánosításnak ekkor még nem értek meg a föltételei. A Gál János útja krónikaszerűsége egy történelmileg kivételes pillanat rögzítése, melynek sajátszerűségét kiemeli, nem pedig eltakarja a népélet fölfedezésének izgalma, az a boldog belefeledkezés, amivel Sarkadi a legapróbb mozzanatot is figyeli és ábrázolja. Később – az ő gyöngébb írásaiban is – konvencióvá merevedett ez a módszer, s alkalmatlanná vált a közvetettebb problémák, a tudat magasabb szintjein rögződő folyamatok kifejezésére, egészében epigonizmussá laposodott, egyelőre azonban más veszély fenyegette Gál Jánosék világát s az író önmagára találását: az elhatalmasodó dogmatizmus és az írói tudat sematikus eltorzulása, vagyis éppen a tények, az imént fölfedezett valóság elvesztése.

Az 1950–52 közötti három év művészileg csaknem terméketlen Sarkadi pályáján. A Gál János útja után ugyan megpróbálta az új társadalom keményebb, dramatikusabb összeütközéseit megragadni, ám eredendő hajlamát a konfliktusok kiélezésére, a nagyobb összefüggések feltárására keresztezte mind a sematizmus leegyszerűsítő tendenciája (Barta Mihály szerencséje, Rozi), mind pedig az a partikuláris szemlélet, mely a falun történő változásokat az egész társadalomtól elszigetelten akarta vizsgálni. Sarkadi ezidőtt született írásaiban ez a két torzítás sajátságosan keveredett. Szociográfikus technikája a változás dinamizmusának kifejezésében inkább fékezte, a sematikus eszményítés viszont írásai hitelét veszélyeztette. Az élet apró tényeivel akart bemutatni valamit, ami a valóságban nem létezett, vagy másképp létezett, így a tények is "fiktívekké" váltak, másrészt a fölfedezett valóságos problémák művészi általánosítását kisiklatta ezek gyermeteg, szemináriumi magyarázata (Út a tanyákról című drámájában). Kedvenc hősei, Gál János is, amint néhány novellájában már kitanult téeszvezetőként megjelenik, lapos kádenciákat mondó, mindentudó férfiúvá vált.

Sarkadi tisztában volt e próbálkozások művészi tökéletlenségével. Arra gyanakodott, hogy tapasztalatai gyérek, s még mindig nem ismeri eléggé a falut. Valóban, az egy év balmazújvárosi tanítóskodásának is szerepe volt abban, hogy az 1953-as év két igazi meglepetést, két jelentékeny írást hozott tőle. A Tanyasi dúvad (1953) és a Kútban (1953) ismét szoros kapcsolatot teremt az életmű egészével. Egyrészt az első elbeszélésében Ulveczky Sándor alakja, illetve a Pokolraszállás Zsigmondja, vagy később a Bolond és szörnyeteg Sebők Zoltánja, másrészt a Kútban Bíró Mátéja és A gyáva Szabó Istvánja között az érezhető különbségek ellenére is szoros összefüggés figyelhető meg. A Tanyasi dúvad még változatlanul a móriczi nyomon jár, illetve a sematikus kudarcok után ismét visszakanyarodik ide, de a Sárarany Turi Danijára csak a hős félelmetes ereje, szerelmi mohósága emlékeztet. A kétféle embertípus, a "felsőbbrendű" Ulveczky és a nép sűrűjéből jött, idealizált Gál János összecsapása, a társadalomtól való elidegenülés, a {850.} gátlástalanság félelmetes pszichológiája már jellegzetesen Sarkadira vall. Ulveczky jellegzetes képződménye az elmúlt évtizedeknek, tágabb értelemben az átmeneti kornak. Tehetséges, energikus ember, de a hatalomvágy megszállottja; Sarkadi elsőül ábrázolja vele az új társadalom egyik döntő morális és politikai dilemmáját, a szocialista társadalmon belüli elidegenülést, jóllehet helyes fölismerésére elfogadja a hibás magyarázatot: az osztályharc éleződését. A Kútban című írása is rímel egy Móricz-írásra, a Pillangóra, mesteri újrateremtése a magyar elbeszélő irodalom anekdotás hagyományainak, s ezek összeötvözése a modernebb vibrálású, az időrendet szabadon kezelő technikával. Különös figyelmet érdemel Bíró Máté alakja: benne teljesedik ki az újszerű, az Ulveczkyekkel és a Zsigmondokkal minden tekintetben egyenértékű hős. A kisregénybeli Gál János még egy volt a tömegből, a benne lévő erőt az író éppen a közösséggel való összefonódásban, mintegy beolvadásban látta. Bíró Máté helyzete és törekvései már jóval egyénítettebbek, anélkül, hogy kapcsolata a világgal meglazulna. Ő is "birtokában van összes izmainak és idegeinek", de ez nem volt valamilyen önszuggesztió eredménye, hanem az olyan ember képessége, aki a közösségből meríti erejét. Jelképes a novella legerőteljesebb epizódja, Máté élethalálharca a rossz tanyasi kút fenekén; az menti meg, hogy a rászakadt szerencsétlenségben sem érzi magát egyedül. Telitalálat Máté harmadik személybe tett monológja, a szabadító erőfeszítés titka: "Rémségesen meggyűlölte a kutat, amiért ilyen rossz, ilyen vacak – a hozzátartozó tanyát, az egész világot, az egész paraszti életet, amibe beleszületett, mert hiszen ugyanúgy egy rossz kút öli meg őt is, mint a szerelmében csalódott lányt- régebben, az apái idejében, s ez még sincs rendjén. A tegnap rátelepszik a nyakára, nem tud ellene védekezni és belepusztul – pedig brigádvezető, és azután elnök és azután tudós, és aztán miniszter akar lenni, és aztán világhírű valaki, akit Vlagyivosztoktól Washingtonig mindenki ismerjen ..." E monológban már az a dinamikus szemlélet diadalmaskodik, amely a legjobb Sarkadi-írásokat jellemzi, s a személyes ambíciókat, vágyakat a lehetőségekkel szembesíti. A Kútban című novella alapján készült Fábri Zoltán rendezésében az ötvenes évek derekának legjelentősebb filmalkotása, a Körhinta.

A filmet és az 1954-ben megjelent Verébdűlő című elbeszéléskötetet osztatlan elismerés fogadta, 1955-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Megérdemelten, mert nemcsak hogy kifejeződött benne a sematizmus lakkozásával szemben az új irodalom egyelőre még öntudatlan tájékozódása, a valósághoz való szorosabb kötődése, hanem azért is, mert kevés hasonló intenzitású mű akad a korabeli magyar szépprózában. A kötettel azonban a szerző elégedetlen volt. S valóban, beszűkült világ a Verébdűlőé. Szembeszökő, hogy nincs egyetlen munkásalakja, egyetlen értelmiségi hőse sem. Az előző korszakhoz képest az ábrázolásmód is egysíkúbb, a Kútban kivételével a hagyományos, szociográfikus színeződésű realizmus, és bár a korabeli irodalom átlagához képest hitelesebb és élesebb konfliktusok jellemzik a kötet írásait, az összkép azonban távolról sem olyan ellentmondásos, mint maga a kor volt. Mint önkritikus hangú cikkében, az Irodalom és a hasznában maga az író is levonta a következtetést: "Nem, a felszabadulás óta a magyar irodalom megközelítően sem ábrázolta úgy a maga {851.} korát, mint a kapitalista korszakot a maga irodalma." Ő is magáévá tette az irodalompolitika akkori követelményeit, amelyben az írók feladata "nem az, hogy ábrázoljunk több nehézséget, hanem hogy az irodalom igazabb, élettelibb legyen".

Ezen ő a paraszti témakör partikularizmusának áttörését is értette. A Szeptember című dráma egy öreg tanyásparaszt elégikus búcsúja az egy életen át épített tanyás kisvilágtól, de az íróé is a témakörtől. A paraszti életet ugyan továbbra is figyelemmel kíséri, de csak tárcákban, riportokban jegyzetekben; nagyobb szabású munkáiban, súlyosabb novelláiban a városi élet felé fordul, itt véli inkább tettenérhetni az országos problémákat. Ezek az írásai szemléletének fokozódó elkomorodásáról, később elbizonytalanodásáról vallanak. Hirtelen rájött, hogy őt is körülfogja a múlt, mint novellahősét, a kútba esett Bíró Mátét (Jég alatt, nád alatt /1955/), kétségbeesetten tiltakozik az elidegenültség, a bomlás réme ellen (Anna haragszik, Szégyen /1958/).

Viharban című romantikus kisregénye egy éjszakai balatoni vihar szuggesztív leírásával indul; hőse, Bot Sándor különös, már-már irracionális szerelembe menekül azzal az asszonnyal, akit a háborgó Balatonon megmentett és a vitorlásába fölvett, végül azonban ez a hirtelen föltámadt szerelem is vívódó önmagával szembesíti. A kisregény hősének vallomásából lehetetlen nem hallani az írói önítéletet: "Házat akartam mindig építeni, palotát, évek óta. Keleti és nyugati nagy terraszokkal, az egyedülálló ház legyen emeletes, a földszintjén semmi, csak a nagy szoba, óriási nagy, szalmafonatú bútorok benne, s fényezetlen, hosszú, nyersszínű asztal, télikert, hogy mindig ott legyen a külvilág. Konyha is valahol a földszinten, s barna, pácolt falépcső visz fel az emeletre ... Nagy, emeletes házakat is akartam építeni, körben egy nagy udvar körül, hogy ott rózsalugas legyen, és park legyen, fenyőfák legyenek s ha az udvari szobája ablakán néz ki az ember, hát zöldet lásson, a fürdőszobába behajoljon az ablakon a platán ága még kora októberben is, érces rozsdacsillogással. Nem építettem se ilyet, se olyat, el is felejtettem már, mit akartam, csúnya skatulyaházakat építettem, szűk folyosókkal, kalitkányi szobákkal, boldogtalanok benne az emberek ... Be akartam ereszteni mindenüvé a napot, a zöldet, a levegőt, s kirekesztettem mindenünnen ..."

A Viharban voltaképp már bevezetés Sarkadi utolsó műveinek problémavilágába: A gyáva témáját intonálja benne. Bot Sándorban azonban még él egy szikrája a reménynek, hogy odúk helyett valaha házakat is fog építeni. Az utolsó évek Sarkadija viszont már "elveszett paradicsomnak" látja – nem a múltat, hanem a tulajdon jövőjét, ámde összeomlottságában is makacsul kutatja, vajon miért "gyávák" az emberek az alkotó életre, hol a rejtett hiba bennük és a társadalomban, hogy inkább "fordított szentekké" válnak ahelyett, hogy "a kor Pasteurjei vagy Pavlovjai" akarnának lenni.