Fendrik Ferenc (1911–1985)

Fendrik Ferenc eredetileg zenei pályára készült, de később az újságírást választotta. Már a negyvenes években jótollú publicista volt. A színházi élet vonzotta, a színházi világban otthonosan mozgott, s belülről ismerte meg a színészek mindennapjait. Sikerrel játszották több vígjátékát a Vígszínházban 1945 előtt. Néhány népszerű regényt is írt színésznők életéről: pályájuk alakulását, szerelmeiket írta meg könnyed, csevegő stílusban. Forgatókönyveiből sikeres filmek készültek – az 1945 előtti szórakoztató filmgyártás nem különösebben kiemelkedő alkotásaiként tartja őket számon a magyar filmtörténet, a sikert főképp a benne játszó színésznők alakítása biztosította. Könnyedség, felszínesség, mulattatás: ezek voltak a legfőbb jellemzői Fendrik Ferenc 1945 előtti munkásságának. Az 1945-ben megjelent Sok katona és nyúl fagyott meg a mezőkön című regénye azonban már súlyosabb élményeket örökít meg, s ábrázolásmódja is megváltozik: hangja elsötétül, s drámai cselekményben villantja fel a háború alatti tragédiákat. 1945 után ismét újságírásból élt néhány évig, azután betegség támadta meg, s teljesen kiszorult az irodalmi életből. Magányában, megváltozott világszemlélettel kezdett ismét szépirodalommal foglalkozni. 1968 után több kötet novellája és kisregénye jelent meg, melyekben eredeti hangú prózaíróként mutatkozik be; ezekben a művekben egészen más eszményeket valósít meg, mint pályája első felében.

Szinte valamennyi kisregényének és novellájának a külföld a helyszíne; többnyire a francia tengerpart. Fendrik Ferenc számtalan utazásának emlékeit sűríti a környezetrajzba; néhány szóval felidézi a jellegzetes kisvárosok utcáit, boltjait, szállodai szobáit. Szereplői szinte valamennyien elesett, keserű, elrontott életű emberek, akik már nem számítanak semmi jóra, s általában nem is történik velük semmi kellemes; szomorú, tragikus eseményeket élnek át vagy közönyös egyhangúságba süppednek hétköznapjaik. Fendrik különösen hajlamos a gunyorosságra: hőseit távolról, kesernyés iróniával nézi, megmosolyogja szánalmas kis erőfeszítéseiket, kis csalásaikat, önámító álmaikat. Komor világot ábrázol, s a könnyen pergő, kitűnően szerkesztett mondatok, az áttetsző szerkezet mögül a lét sivársága, az ember megválthatatlansága dereng át. Sztorijai is meghökkentőek, a {870.} legártatlanabb, leghétköznapibb eseménysorok mögött is valami furcsa sejtelem, baljós árnyék borong. A magány változatait ismerjük meg ezekből az írásokból, melyek a kapcsolatteremtés reménytelenségét, a szép szerelemnek induló kapcsolatok, barátságok elromlását, az emberi esendőséget példázzák. A helyszínek ezekben az írásokban mindig sivárak, kopottak, piszkosak; az időjárás mindig rossz, az emberek rosszkedvűek, s a jól indult beszélgetések előbb-utóbb hazugságra, csalásra, szenvedésre derítenek fényt. Az élet fonákságainak ezen a kesernyés, fanyar hangon való ábrázolása kevés kortárs írónál valósult meg ilyen hibátlanul, Fendrik Ferenc mestere az általa választott novellaformának, párbeszédei feszesek, hősei összetéveszthetetlenül egyéniek, jóllehet egyik sem emelkedik ki az átlagemberek közül.

Műveiben sohasem utánoz hazai vagy világirodalmi példákat; a fanyar irónia, a groteszk ábrázolás egyéni változatát sikerült kialakítania. Könyvei mind ez ideig nem kapták meg a méltó elismerést és értékelést – visszhangjuk meglepően csekély volt. Életműve még felfedezésre vár.