Szinnyei Júlia (1914–1986)

Szinnyei Júlia egészen fiatal korától csak az irodalomnak akart élni, soha nem is foglalkoztatta más terv, csak az, hogy írónő legyen. Jómódú középosztálybeli családban szerezte életre szóló eszményeit, édesapja irányította figyelmét az emberek, a természet szeretetére, s olyan élményekkel indította útra leányát, amelyek egész életében segítették írói munkájában. Az iskolai évek, az utazások, a rövidebb-hosszabb ideig tartó különböző tisztviselői munkakörökben eltöltött időszak mind a készülődés évei voltak: 1958-ban megjelent első regénye, s attól kezdve csak az írásnak szentelte minden idejét. Szinte évente publikálta regényeit és az ifjúságnak szóló könyveit. Regényei cselekményesek; finom lélekrajzzal ábrázolt alakokat teremtett: az elmúlt évtizedek kisembereinek életét örökítette meg. Vállalt célja volt a női sorsok bemutatása a legkülönbözőbb életkorokban, munkakörökben, sokféle emberi kapcsolat bonyolult viszonyai között. Műveinek középpontjában a család problémái állnak. Szinte minden regényében megromló, széthulló, vagy éppen csak elviselhető házasságokat ábrázolt; azzal a bevallott céllal, hogy olvasóit ráébressze a másfajta, emberibb élet értékeire. A regények nagy többségének nők a főszereplői, alig van egy-két könyve, melyben a központi hős férfi. Ilyen például az Elzúgó pillanat (1967) című regényben egy fiát egyedül nevelő hotelportás vagy az Egy fiú Rómából (1978) és a Genovéva fiai (1982) hősei.

Regényeinek többsége monológ formájú. A hősnő – legtöbbször az átlagemberek mindennapi életét élő asszony, munkásnő, tanítónő, háztartásbeli – visszaemlékszik ifjúságára, eddig megtett életútjára, a nagy szerelemből lassanként elmérgesedő kapcsolattá váló házasságának fordulataira. Hősnőinek nincsenek nagy vágyaik, nem dédelgetnek nagyra törő, megvalósíthatatlan álmokat, csupán békés családi életre, a nyugalomra és harmóniára vágynak. Nagy tragédiákat nem élnek át, az ábrázolt házasságok is látványos jelenetek nélkül mennek tönkre: lélekben távolodnak el lassanként egymástól a házastársak. Ezt a mindennapi folyamatot ábrázolja időtlennek tűnő műveiben Szinnyei Júlia, úgy, hogy közben részvétet, megértést, együttérzést ébreszt esendő hősei iránt, akik szenvednek, {871.} örülnek, szomorkodnak, s közben eltelik az életük. Regényeiben azok a legjobban megformált alakok, akik a középosztály tagjaként élik át az 1945-ös fordulatot, s illeszkednek bele az új világba (Vasárnap délután, 1965; Hosszú fiatalság, 1970; Megnőnek a fák, 1974). Ez a beilleszkedés nem könnyű; a hősöknek nehéz megszokniuk, hogy már nincs körülöttük a biztonságos jólét, a családi összetartozás; dolgozniok kell, egyedül vagy egy rossz természetű férj mellett kell egzisztenciát teremteniök.

A regények színhelye mindig egy-egy kisváros, ahol mintha állna az idő; a történelmi, társadalmi változások hatása csak mintha messziről lenne érzékelhető. Szinnyei Júlia a külső eseményeket, a konkrét helyszínt és időt csak igen kevéssé érzékelteti, szinte mindent a belső szférában, a lélektani realizmus hagyományos eszközeivel ábrázol. Regényeinek világa régies, állóképszerű, s írói eszközei is a múlt század irodalmát idézik. Művei mégsem pusztán szórakoztató lektűrök, a belőlük sugárzó humánum, együttérzés, a világ megjavíthatóságába vetett – olykor naiv – hit, s gondosan kimunkált stílusuk révén az "igazi" irodalom szférájába emelkednek.