Dékány Kálmán (1921)

Dékány Kálmán makói diákként feladatokat vállalt a falukutató mozgalomban, s ettől kezdve éberen figyelte a társadalmi változásokat, melyekről előbb riporteri minőségében, majd szépíróként, társadalmi regények és elbeszélések szerzőjeként adott hírt.

Néhány kiérleletlen, sematikus alkotás után Út nem vezet ki a világból (1964) címen jelent meg kisregénye, melyben az akkori falu bonyolult, ellentmondásoktól zaklatott életéről rajzolt képet. Műve előterében két hajdan szövetséges család legfiatalabb generációinak sorsa áll, azt a fájdalmas folyamatot ábrázolja, ahogy régebbi sebek újra felfakadnak, s meggátolják az új nemzedék felhőtlen boldogulásának lehetőségét. Már ebben az alkotásában feltűnt elbeszélő módszerének egyik legérdekesebb jellegzetessége: sosem törekszik arra, hogy lezárja hőseinek életútját, inkább bizonytalanságban hagyja az olvasót a jövőt illetően, mintha azt példázná, hogy létünk nyitott, s az utakat csak a világban kereshetjük és sosem egy virtuális közegben. Hogy ezek közül melyik az igazi, azt csak a kiszámíthatatlanul változó idő egy pillanata döntheti el.

Ilyen pillanatok változnak a Sátorkaland (1968) hősének mindennapjaiban is. Jóska, a fiatal lakatos telve nyugtalansággal, jószándékait és tisztánlátását felhőző indulatokkal voltaképp önmagát szeretné megtalálni, kialakítva egy olyan életstílust, meglelve olyan emberi kapcsolatokat, melyek megszüntetnék élete zűrzavarát. Szövetségei azonban alkalmiak, hamar felbomlanak, s rá kell döbbennie, hogy boldogulását, bármily tevékenyen segítik is környezetének tisztább gondolkodású hősei, magának kell kiküzdenie a sorstól. A regény vonzó {882.} sokoldalúsággal ábrázolja a hatvanas évek fiatalságát, néhol azonban túlságosan is tételszerűen jeleníti meg a korszak egyik-másik típusát.

Epikájának elmélyüléséről, emberábrázolásának letisztulásáról, érzékeny problémalátásáról árulkodtak a Vakítás (1977) című kötetben egybegyűjtött kisregényei. Ezekben is a nyitottság az egyik legfontosabb sorsformáló tényező. Míg azonban korábbi alkotásaiban hőseinek világa kissé redukált volt, itt különböző síkokban próbálja ki az emberi jellemet, azt figyelve, hogyan viselkedik az a történelem nyomása alatt. Elbeszélő módjára a realista igény jellemző: egy-két biztos ecsetvonással felvázolja hősei köré a társadalmi-történeti környezetet, hogy aztán olykor váratlan, véletlenszerű helyzetekben, élesre vágott, pontos párbeszédek segítségével jellemezze azokat. Kitűnő érzékkel szólaltatja meg legtöbb alakját; érződik ezekben a pontosan összeilleszkedő beszélgetésekben a sikeres rádiójáték-szerző biztos rutinja, de emellett az is, hogy Dékány Kálmán nagyon jól ismeri a hétköznapi létet, s az abban felvetődő, látszólag kisszerű, valójában azonban emberi életeket befolyásoló kérdéseket is.

A Vakítás kisregényei, de Dékány Kálmán elbeszéléseinek javarésze is annak a nemzedéknek eszméléséről, bonyolult világérzékeléséről ad képet, melynek ő maga is tagja volt, s amely ifjúként élte át a második világháború nehezen feledhető szenvedéseit, melyek férfivá érlelték őket. A felnőtté válás folyamatát mutatja be a Parancsolatok című kisregény, a kötet talán legérettebb alkotása. Főhőse a nyilas hatalomátvétel zavaros napjaiban szembesül a kor nagy egzisztenciális kérdéseivel, s úgy hiszi, csak maga adhat rájuk választ. Igazi tragédiát kell végigélnie és -szenvednie ahhoz, hogy ráébredjen: a magányos ember képes lehet a túlélésre, de a történelem feladatait nem oldhatja meg.

Dékány Kálmánnak jellemző s talán legkipróbáltabb műfaja az elbeszélés. A Megszállottak (1961), Fölfelé az Etnán (1971), Jelzőtűz (1974) novelláinak közös jellemzője, hogy hőseinek életéből egy-egy metszetet ábrázol. Külső szemlélő számára olykor érthetetlen, miért épp ezekben a pillanatokban következik be alakjainak életében az elhatározó fordulat, mélyebb azonosulással azonban megvilágosul előttünk, hogy Dékány Kálmán tudatosan keresi a létnek azokat az alig-alig észrevehető hajszálrepedéseit, melyek lenyomataikat az emberi sorsokban is otthagyják. A Fölfelé az Etnán címadó elbeszélésében az első pillanatban érthetetlen, miért vállalkozik a főhős a nyaktörő, magányos útra, mely szinte emberfeletti nehézségeket jelent számára. Amikor azonban a kráter felé tántorgó, elrongyolódott ruházatú férfira tekintünk, egyszeriben megértjük, hogy ki kellett próbálnia magát, a saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy az ember mit bír ki. Az egyéni sorsokba rejtett példázatokat rendszerint a történelem mozgásterében is értelmezhetjük: bármily súlyosak és első pillanatban reménytelenek is a kollektív lét megpróbáltatásai, a közös elhatározásban és tettekben van annyi erőtartalékunk, hogy legyőzzük a nehézségeket s úrrá legyünk szorongató gondjainkon.

Látszólag igénytelen elbeszélése az Egyszer elfogynak a könnyek. Hétköznapi a benne ábrázolt történet is: a család összejön a nagymama temetésére. Jellegzetes a kisvárosi környezet, az egymásra figyelő, a régi szokásokat még őrző emberi közösség. Az emberi sebeket, sérüléseket csak úgy kerülhetjük el – erre tanít {883.} Dékány Kálmán epikája –, ha fokozott figyelemmel vagyunk egymás iránt, s megértő együttérzéssel, szeretettel igyekszünk áthatolhatóvá tenni és megismerni a titokzatos másik emberi lényt, akinek saját pillanatai, saját fájdalmai és örömei vannak.