Szeberényi Lehel (1921)

Szeberényi Lehel újságíróként kezdte pályafutását a felszabadulás utáni években. Irodalmi riportjaival, tudósításaival hívta föl magára a figyelmet; írásainak elevenségével, hitelével, a Móricz Zsigmondra emlékeztető színekkel. 1951-ben két regénnyel is jelentkezett (Napkeletre, A hegyek elmozdulnak). Irodalmi műveiben – elbeszélésekben, kisregényekben, regényekben – mindenekelőtt az átalakuló világ krónikása kívánt lenni, a klasszikus realizmus normáinak megfelelően akarta bemutatni a paraszt- és munkásélet változásait a negyvenes és ötvenes évek fordulóján. A hatvanas és hetvenes években prózája gazdagodott és mélyült, műveinek világából eltűnnek az ötvenes évek hamis illúziói, a vágyott valóság helyébe az igazi kerül. Elbeszélései és kisregényei továbbra is gyakran mozognak az úgynevezett kisemberek körében, de egyre többet foglalkozik saját nemzedékének ifjúságával, a negyvenes évek második felével, a világot egykor megforgatni kívánó fiatal plebejus értelmiség dilemmáival. A megfigyelői és a krónikási magatartás meghatározza újabb műveit is: az emberi viszonyokat, helyzeteket jobban árnyalja, ítélkezése nem annyira apodiktikus, mint pályája elején, sokkal gazdagabb skálán szól humora. Változatlan viszont valóságfölfogása: az érzékelhető-tapasztalható (s megtapasztalt) tényekből indul ki, írói szemléletének központi kategóriája a hitelesség.

Ifjúkori riportjaiban Borsod megyét, a falvakat s ipari üzemeket kalandozta végig, s ezeket a tapasztalatokat hasznosította első fikciós műveiben is. A Napkelte című regénye egy szabolcsi faluban játszódik a társadalmi átalakulás döntő szakaszában; az első jelenetben traktorok érkeznek a faluba, az utolsóban a villany bevezetésének lehet tanúja az olvasó. Egy egész közösség lép az olvasó elé ebben a regényben a maga teljességében, a szereplők, a központi hősök is mindenekelőtt ennek a közösségnek, a falunak tagjai. A harc tétje a falu átalakítása az ötvenes évek fölülről diktált politikai normái szerint. Megjelennek a sematikus faluregények szokásos figurái a műben, a kulákok, az ingadozó középparasztok, a szegényparasztból lett kommunisták – ahogyan azt a sablonok kívánják. Az író azonban a kötelező dichotóm értékszerkezeten belül igyekszik valós színeket is festeni, magatartásokat árnyalni, hitelesen motiválni. Az ábrázolás módján Móricz hatása érezhető, a pergő párbeszédekben az élő beszéd természetességét érezzük, még a naturalista hangnem is megjelenik, s feltűnnek az elbeszélő prózánkból jól ismert falusi zsánerképek. Az sem vitatható el a regénytől, hogy a magyar paraszti világ számos realitásának elfogadását sugallja, ami föltétlenül pozitívum a mezőgazdaság voluntarisztikus átalakításának korszakában. A hegyek elmozdulnak (1951) című regénye munkáskörnyezetben játszódik. Csorba Mátyás {880.} öntőmunkás története igazi termelési regény, mely a sematizmus sablonjai szerint íródott. Leginkább a díszletek, az ornamentika emlékeztet olykor a valóságra, a hősök jelleme, az emberi viselkedés inkább a kívánt sablonok, mint a tapasztalati valóság szerint alakul. Az illúziók és a direkt politikai követelmények megszólaltatása már elmarad az ötvenes évek közepén született kisregényekből (Szalmácska, 1956: Lépcsők a felhőbe, 1957). Ezekben az írásokban a hitelesség már nem csak egy-egy részletre érvényes, megjelenik a lélektani motívumok finomabb rajza is, és nem utolsósorban Szeberényi egyik erénye: a szatirikus hangvétel, ami nem annyira keserű fintort, mint inkább bizakodó derűt jelent, a fonákságok természetét leleplező ember elégedettségét. Elbeszélő művészetének jellegzetes sajátossága az életkép; falusi-kisvárosi sorsok bemutatása néhány jellegzetes pillanatban, élénk színekkel, a helyszínek (gyár, bányatelep, városszél) pontos ismeretével. Kisregényei közül a legszínvonalasabb a Jeromos, a kőfejű (1966), mely egy rossz helyre épített pöcegödör kitakarásának és megjavításának történetét mondja el. Az elbeszélő itt is – akár többi művében – harmadik személyben, detektívtörténetre emlékeztető módon mondja el az eseményeket (ezt az alfejezetek címei is jelzik). A bonyolult és nem kevéssé titokzatos cselekmény – legalábbis ennek látja az elbeszélő nézőpontjához közelálló orvos, akinek a telkén van az inkriminált gödör – a hatvanas évek magyarországi viszonyainak, mentalitásának bemutatására szolgál. Igazában itt a szatirikus Szeberényi van elemében, nagy földijének, Mikszáthnak hagyományát folytatván. A banális történet mentalitás- és magatartásformákat mutat be, azt a folyamatot, amelynek következtében a szolgáltatások kiszolgáltatottsággá alakultak. Az elbeszélő a megidézett alakokat ironikus távolságtartással szemléli, nem részrehajló, a munkát végeztető orvos és a közüzemi vállalat két dolgozója egyaránt humoros vonásokkal lép elénk. A humor alapvető forrása: az orvos úgy gondolja, hogy érvényesek olyan polgári normák, mint a pontosság, az adott szó, a kenőpénz nélkül elvégzett munka.

A publicista Szeberényi kapcsolata nyilvánvaló a prózaíróval, hiszen karcolatai, tárcái, jegyzetei leginkább a múlt században rajznak nevezett műfajhoz állnak közel, más szóval: novellák vázlatainak tekinthetjük őket. Két jellegzetes kötete: A költő és őrangyalai (1965) és a Napsugár utca (1968). Megannyi konkrét ismeret a hatvanas évek Magyarországáról, a hétköznapok megannyi részlete színes képekben, a fonákságok frappáns rajza – megbocsátó humorral színezve. Így leplezi le Illés Béla híres – és kitalált – Guszev kapitányát még az író életében; fölkutatja Móricz Zsigmond nyomait Leányfalun, beszámol csehországi utazásáról. A helyszín a leggyakrabban választott szülőföldje, a Duna-kanyar. Ennek a tájnak lett hűséges krónikása, mintha a középkori Pilis megyét tette volna meg szűkebb pátriájának – Szentendre székhellyel. Szól a természet szépségeiről, a fenséges folyóról, a pilisi hegyekről, a vidék sajátos atmoszférájú – akkoriban újrafelfedezett – városáról, Szentendréről. Megismerjük az ott lakókat, kétkezi munkásokat, nyugdíjasokat és az itt letelepedett vagy hétvégi házukba kijáró értelmiségieket, köznapi gondokat és ünnepi alkalmakat. Megteremtődik így Leányfalu és környékének egyféle magánmitológiája, amely a későbbi művekben újabb és újabb színekkel gazdagodik, egy valamikor elkezdett lírai szociográfia, {881.} amelynek nincsen tulajdonképpen vége, nem lehet lezárni. Így az 1973-ban megjelent Családi körben című kötetének is egyik főhőse Leányfalu. Ezt a kötetet Sarkadi Imre emlékének ajánlotta az író. Annak a pályatársának, akivel annak idején együtt dolgozott a Szabad Szó szerkesztőségében, akinek történeteit annyi irodalmi legenda örökítette meg. A hatvanas évek elejétől tér vissza Szeberényi rendszeresen ifjúkorának világához, ahhoz a baráti körhöz, a híres "Kormoránokhoz", amely döntő hatással volt eszméinek alakulására, íróvá válására. Ez a közeg mindenekelőtt optimizmust sugallt, a világ közeli megválthatóságának reményét, az értelmes cselekedetek hitét. Az illúziófoszlató ötvenes éveket megélve tekint vissza erre az időszakra az író, azt keresi, mi volt az igaz az egykori hitekből, hogy miért bánt olyan keményen e reményekkel a történelem. Ez a gondolat a központi magva Rómaiparti aranyidők című írásának, melyben Sarkadira emlékezvén írja: "Rosszkedvünknek az elveszett hit volt közös alapja; keserűségünknek: a nosztalgiánk utána, a hiányérzetünk miatta." Az emlékezet hálójával emel fölszínre Szeberényi egy múltba merült hangulatot, a Parasztpárt fiatal íróinak világát 1947–48-ból; a társadalmi változások szolgálatába szegődött fiatal értelmiségiek egy új, demokratikus világot kívántak megalapozni, a konvenciók, a régi kispolgári életforma száműzésével: ez az őszinteség, a népnek elkötelezett magatartás, valósághűség egyre alkalmatlanabb lett a Rákosi-korban. Az analízist azonban nem folytatja tovább az író, csupán az egykori hitek és a későbbi hitvesztettség állapotának szembeállításával fejezi ki, hogy értékek pusztultak.