Bárány Tamás (1922)

Bárány Tamásnak már tizenötéves korában megjelent egy verseskötete (Álomváros, 1937). Költőnek készült, még két alkalommal adott közre verseskönyvet, s 1943-ban a Szélcsend című regényt. Közben egyetemi tanulmányokat {884.} folytatott, bölcsészetet és jogot végzett, a Fővárosi Könyvtárban dolgozott, majd tisztviselő volt. A felszabadulás után a Budapest című folyóirat szerkesztőségében tevékenykedett, később a Magvető Kiadónál végzett lektori munkát.

Első jelentős regényében, az És megindulnak a hegyekben (1947) a fasizmus időszakával vetett számot. Tehetséges indulás volt ez akkoriban. Bárány is azok közé tartozott, akik a Nyugat harmadik–negyedik prózaíró nemzedékének törekvéseihez igazodva saját generációjuk útját, tájékozódását és világnézeti elhelyezkedését mérték fel, az elbeszélést a nyilvános gondolkodás és számvetés alkalmának tekintették, és a modern regény – elsősorban a francia irodalom – technikai újításain okulva dolgoztak. A modernebb regénytechnika adaptálása azonban csak fiatalkori kaland lehetett, időközben megtörtént az irodalmi fordulat, Bárány Tamás is a realista módszer vonzásában tájékozódott. 1953-ban mejelent Húsz év című regénye az úgynevezett "nagyrealizmus" koncepcióját próbálta megvalósítani, nagyszabású epikus tárgyat választott, totális ábrázolásra törekedett. A magyar munkásosztály két évtizedes életének, sorsának extenzív bemutatását kísérelte meg, a történelmi mozgás erővonalait, az osztály rétegeinek és emberi típusainak életét akarta megvilágítani, arra törekedve, hogy figyelmének köréből lehetőleg semmi se maradjon ki. A korszak többi nagyregény-kísérletéhez hasonlóan, ez a regény sem válthatta be a hozzá fűzött reményeket; nem a téma és a forma iránti vonzalomból, hanem az irodalompolitika által kidolgozott koncepció vállalásából született. Éppen realizmusában szenvedett hajótörést, minthogy ábrázolás helyett csak illusztrálni tudott. Báránynak következésképp másfelé kellett tájékozódnia.

Az új tájékozódás nem volt könnyű, az író – másokhoz hasonlóan – alkotói zavarba került. Egy ideig olvasmányos irodalommal foglalkozott, ekkor írta Rákóczi zászlai (1955) című történelmi témájú ifjúsági regényét és a Kormányválság Paranában (1955) című humoros-szatirikus könyvét. Eredetibb írói feladatra, egyszersmind saját írói hangjára Csigalépcső (1956) című regényében talált rá. Ez a könyv, hasonlóan Veres Péter vagy Palotai Boris néhány akkori művéhez, a magánélet szférájában mutatja be a társadalmi torzulásokat. A magánélet intenzív ábrázolása és társadalmi távlatba állítása révén jött létre Bárány realizmusának sajátos korszaka. A regény azokat az emberi konfliktusokat vizsgálja, amelyek a magánélet fellazulásából eredtek az ötvenes évek elején. Benkő Lajos, a regény főhőse kiváló munkájának elismeréseként kerül Budapestre; mivel családját nem tudja magával vinni, elszakad feleségétől, s egy új szerelem vigasztalását fogadja el. Bárány hitelesen ábrázolja "szerelmi háromszögbe" kényszerült hőseinek jellemét: Benkő, Márta – a feleség –, és Edit, a fiatal kolleganő, mindhárman jóindulatú és kötelességtudó emberek, nehéz sorsukat, szerencsétlenségüket elsősorban külső körülmények, a családok szétválasztása, a lakásínség okozzák. A regény a társadalmi-közéleti témák hivatalos erőltetésével is polemizálva–jellegzetesen "magánéleti" konfliktusok rajzában érvényesíti kritikai szemléletét. A hagyományos szerelmi háromszög megoldást nem a szórakoztató belletrisztika hagyományos módján használja fel; az ábrázolt kor egyik fájdalmas konfliktusát világítja meg általa. A szerelemmel kapcsolatos morális konfliktusok elemző bemutatása {885.} azóta is középponti témái közé tartozik, legfeljebb a feldolgozás hangneme és színvonala változik (Űzött vad, 1959; Íratlan törvény, 1962; Sziget, 1967). Ezek a regények nemcsak az elmagányosodás és a társkeresés konfliktusait mérik fel, hanem atmoszférikus képet adnak a kisvárosi életről és társadalomról is.

Mindezeknél átfogóbb vállalkozásnak indult Apátlan nemzedék (1960) című regénye, amelyben saját nemzedékének sorsát mérte fel a negyvenes évek elejétől az ötvenes évek második feléig. Egy érettségiző osztály diákjainak tájékozódását, útkeresését, szétszóródását és időnkénti találkozását írja le. Jó alkalom arra, hogy saját generációjának politikai és emberi típusait vizsgálja és értelmezze. A kalandor-jellemű fasisztától a baloldali mozgalmakban résztvevő humanista értelmiségig és a kommunista forradalmárig terjednek a változatok. Az egykori diákközösség útja történelmi fordulókon át vezet, sorra feltetszenek a háborús készülődés, a zsidóüldözés, a felszabadulás, a személyi kultusz és az 56-os események képei. Bárány egy nemzedék regényét kívánta megírni, egy összeütközésekkel terhes történelmi korszakkal akart számot vetni, de talán túl nagy feladatra vállalkozott. Regénye epizódokra bomlik, nem fogja át egységes írói koncepció. Távlat és határozott nézőpont híján inkább érdekes nemzedéki dokumentum jött létre, mintsem igazán jelentékeny regény.

A hatvanas évek tovább fokozták Bárány Tamás népszerűségét. Számos elbeszélésgyűjteményt és regényt adott közre (Kis ház a szigeten, 1963; A fiam nem a lányom, 1964; Tengerparti nyár, válogatott novellák, 1966), s ironikus ötletekben gazdag irodalmi paródia-sorozatot állított össze a kortárs magyar irodalom íróiról ... és így írunk mi (1965) címmel. Ezek a művek többnyire a belletrisztikával érintkeznek. Kerülik az összeütközéseket, lekerekítettek, szórakoztató előadásban idézik fel köznapi életünk apró-cseprő eseményeit. Írójuk kitűnő stiliszta és élvezetes csevegő, humorának mindig sikere van. Súlyosabb írásokat azonban csak akkor sikerült létrehoznia, midőn iróniájának némi szatirikus élt adott, s társadalmunk néhány kártékony típusát bélyegezte meg, például Rendhagyó feltámadás és Szerencsés flótás című elbeszéléseiben. Ezek a novellák találtak utat a szórakoztató irodalomtól a magvasabb és kritikusabb realizmus felé.

Legjobban sikerült műve ezt a realista hangot teljesítette ki. Város, esti fényben (1968) című regénye az országjárás tapasztalata, a riporteri figyelem nyomán született, fiktív kerettörténete szerint az író arra készül, hogy önálló könyvben örökítse meg egy születő nagyváros, Fűzfőpatona életét. Nem regényben, hanem szociográfiában vagy riportsorozatban, amely az alig néhány évtizedes szocialista iparváros keletkezését és fejlődését mutatná be. A munka nehezen halad, az író félbehagyja a készülő kéziratot és elutazik Fűzfőpatonára, hogy egy sebtében szervezett író–olvasó találkozó körülményei között szerezzen erről a változó, alakuló életről újabb tapasztalatot. Le Sage híres regényét, A sánta ördögöt választja kalauzul. "Valami hasonlót szerettem volna írni én is – mondja –. Egy sánta ördög, aki felemeli a házak fedelét, és belekukkant a lakások mélyébe, hogy ellesse az emberek titkait." A város lakóival ismerkedve, beszélgetve ő is az emberi sorsok rejtettebb alakulását tárja fel. Az épülő nagyváros akár "laboratóriumi" környezet is lehetne. Lakossága az ország valamennyi vidékét és társadalmi rétegét {886.} képviseli, az a tíz fűzfőpatonai lakos, akivel az író egyetlen hosszú nap leforgása alatt találkozik, szociológiai értelemben országos "mintát" jelent. Ugyanakkor, mindüknek egyéni története van, mindnyájan küzdelmes évek, nehéz tapasztalatok után kerültek az új szocialista város házgyári lakásaiba. Sorsuk révbe ért: a kényszerű takarékoskodás után végre élvezhették is az életet, tanulni és szórakozni kezdtek, motorkerékpárt és autót vásároltak, telket szereztek, hétvégi nyaralót rendeztek be.

Az életükkel ismerkedő író nem kevés örömmel tapasztalja az országos emelkedés, az életszínvonalban bekövetkezett fejlődés eredményeit. De minthogy Le Sage sánta ördögének szerepére vállalkozott, nem érheti be ennyivel. Az is érdekli, hogy az anyagi fejlődés mellett hogyan alakult a fűzfőpatonai emberek közösségi és kulturális élete. Pontosabban az érdekli, hogy az életszínvonal emelkedését mennyiben követte az emberek tudata, a növekvő anyagi lehetőségek mennyiben párosultak a közösségi érzés és a szocialista morál gazdagodásával. Bizony elszomorítóak a tapasztalatai. Az általános gazdasági emelkedés hátterében a pénzhajsza, az anyagiasság és az önkényeskedés tüneteivel találkozik; protekció, intrika, cinizmus és közöny rontja meg a rohamosan fejlődő város közérzetét. Az egész városból alig akadnak néhányan, akiket mindez kétségbe ejt vagy felháborít. "A kupeckedők, házra lopók, félkézkalmárok, állással és hatalommal üzérkedők, szesztestvér-cimboraságok vámszedői, pénzimádók – ők neveljenek ízlésre, műveltségre, igényességre, életfelfogásra: vagyis a maguk hitére mindenkit? Ahelyett, hogy mi nevelnénk a magunkéra őket?" – kérdezi egyikük, a fiatal könyvtárigazgató. Valóban, két életfelfogás, két morál ütközik meg Fűzfőpatona társadalmában. Az önző érdek, amely képtelen volt emberi tudatban és közösségi magatartásban utolérni a gazdasági fejlődést, és a szocialista morál, amely az anyagi emelkedést összhangba tudja és akarja hozni a felelősség kívánalmaival. Bárány Tamás jól látja, hogy az anyagiasság, a harácsolás és a hatalmaskodás erőivel szemben ott vannak ennek a közösségi morálnak a képviselői is. A fűzfőpatonai sorsokat és ügyeket vizsgáló író őrájuk hivatkozik, velük érvel, őket szeretné mozgósítani, erősíteni. A riasztó tünetek leleplezése is azt szolgálja, hogy erősödjenek a közösségi morál hadállásai.

A Város, esti fényben a közösségi morál és a szemünk láttára kifejlődött közösségi életformák ügyével foglalkozik, és ennyiben közösségi regény. Egy közösség regénye: a fejlődő modern iparvárosé. Valójában nincs főhőse sem, egymás mellé rendelt egyenrangú emberi sorsok történetét ábrázolja, elbeszélő formája tulajdonképpen "álszociográfia". Szociografikus művet olvasunk, hiszen az író, akárha riporter lenne, ellátogat a városba, felkeres tíz családot, és megpróbálja felmérni életük alakulását, változó sorsukat. Ez a módszer az irodalmi szociográfia hagyományos eljárására emlékeztet, azokra a szociografikus szépirodalmi munkákra, amelyek irodalmunk egy egész fejezetét és vonulatát alkotják. A szociografikus felmérés igazából mégis fikció, az író műhelyében és képzeletében született, egy képzeletbeli iparváros képzeletbeli lakóiról. A Város, esti fényben "álszociográfia" – és éppen e különös elbeszélő forma révén igazi regény. A képzelt utazásnak és a fiktív riportoknak, felméréseknek ugyanis távlata van, a {887.} felfedezett gondok általánosak, a társadalom gondjai. Maga az író is arra utal, hogy Fűzfőpatona a valóságban nem található, nem egy bizonyos várost jelöl, hanem a fejlődő magyar iparváros általános természetét, a fejlődés általános eredményeit és gondjait. A távlatos és általános érvényű ábrázolásnak ebből az igényéből nőtt ki a regény "álszociografikus" alakzata. "Az irodalom története arra tanít – mondja Bárány Tamás egy helyen –, hogy az új mondanivaló mindig megszüli új formáját – és a mi korunk aztán igazán szolgál új mondanivalókkal." Ő is új mondanivalót akart megfogalmazni: a közösségi morál helyzetét mérte fel, és ehhez a felméréshez választotta, alakította ki a szociografikus elbeszélő formát. A jelenségek felkutatására vállalkozott, és e két feladat – a feltárás és összefoglalás – együttes megoldását végezhette el.

Érdeklődése ezzel a művével ismét társadalmunk megoldásra váró gondjaira irányult. Ezt igazolja a Velünk kezdődik minden (1969) című könyve, amely a fiatalabb generáció életfelfogását vizsgálja, a fiatalok és az idősebbek nemzedéki összeütközéseinek okát keresi. Itt is a társadalom szociális és morális gondjai szolgáltatják az elbeszélést átszövő polémia anyagát. Kritikája két irányba vág: egyrészt a visszaélések, másrészt a fiatalok türelmetlen ultraforradalmisága felé. Regénye tematikai tekintetben is újszerű, az elsők között próbálta leírni az új generáció egy részének szellemi arculatát. Hasonló szándék vezette Kitagadottak (1975) című regényében, amely a csoportokba tömörült fiatalok kallódását ábrázolta, de számot vet azzal is, hogy e kallódás hátterében milyen közös igények és eszmények rejlenek. Bárány nem akarta egyszerűen elítélni a fiatalokat, inkább arra törekedett, hogy megértse és kifejezze sajátos nemzedéki felfogásukat és közérzetüket.

Ezek a regények is bizonyítják, hogy Bárány Tamás könnyed elbeszélő stílusa, szituációteremtő készsége gyakran igényes témaválasztással, közéleti érzékenységgel párosul. Stílusában és szerkesztésmódjában alighanem Kosztolányit tekinti mesterének, csattanós, kihegyezett novellaépítkezését ugyancsak a "nyugatos" elbeszélő irodalom hatása nyomán alakította ki. Novelláiban (Téves kapcsolás, 1969) gyakran az ironikus, szatirikus hang uralkodik. Szívesen mond példázatokat, akár meseszerű parabolát, amely az ezeregyéjszaka kellékeinek és díszleteinek játékos felhasználásával jeleníti meg a köznapi élet apró emberi konfliktusait (Palackposta, 1968). Iróniája gyakran a pesti kispolgár életvitelét és gondolkodását pellengérezi ki. Fényes rokonság (1972) című regényében groteszk történet keretében leplezi le a kispolgári önzést és idegenmajmolást. Szereti a meglepő, kalandos történeteket. A Nagy idők tanúja (1974) című könyve ironikus pikareszkregény, amely egy mások hiszékenységéből élő kalandor sikereit és kudarcait meséli el. Az Emberi hang (1975) című novelláskötetében is a szatirikus előadásmód, a groteszk iránt megnyilvánuló érdeklődés uralkodik. A komédia mögött gyakran tragikus összeütközések rejlenek, az író egyszerre érez szánalmat és fölényt mulatságos hősei iránt. Bárány Tamás regényei és elbeszélései széles körű népszerűséget élveznek, ennek oka bizonyára abban kereshető, hogy mély ember-és valóságismeretét könnyed, olvasmányos formában, érdekes cselekmény kereté{888.} ben tudja kifejezésre juttatni. Ötletes humorát és cselekményvezetését tanúsítják színpadi játékai is, amelyeket Tornádó (1970) című kötetében gyűjtött össze.